A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-21 / 12. szám

adásokat produkálni. Ma már az amatőr színjátszás is igen komplex művészet; elemei közé tartozik az irodalom ismerete, a helyes kiejtés, a jó előadókészség, a mimika, a mozgáskultúra, a tánc, ének stb. Mindezeknek együttes hatásából keletkezik az, amit színpadi művészetnek nevezünk, ezt pedig csak évtizedes gyakorlat, tapasztalatok útján lehet elsajátítani. Van az együttesnek egy kb. tízfős állandó magva. Ezek: Bakos Anna, Halász Erzsi, Barta Magda. Fras Klári, Kabát Gabi, Gasparik Bözsi, Prelovszki Éva. Füri Ferenc, Halász Gyula, Holba Péter, Brunák Antal, Frecska Gyula és Barbolyás Vilmos. A törzsgárdát aztán mindig kiegészítik az újonnan jöttek, így volt ez például a Gorkij: Vassza Zseleznova című drámájának előadása alkalmából, amikor kitűnően beilleszkedtek az együttesbe Csintalan Zsuzsa, Morvái Mária és Szabó Éva, abban az időben a pedagógiai gimnázium tanulói. Az együttest jelenleg a Városi Művelődési Központ tartja fenn Garammenti Színpad néven. A tizenhat éve az A kategóriába tartozó együttes rendszeres résztvevője a Jókai-napok rendezvényeinek. Korábbi munkahelyemen éppen hogy csak tudomásul vették, hogy a színjátszókkal dolgozom, a Járási és a Városi Művelődési Központ s a két nemzeti bizottság viszont megbecsüli kulturális tevékenységemet, amit több plakett és elismerő oklevél tanúsít. Három leányom van és négy unokám, családom tagjai a legnagyobb kritikusaim. Az együttes helyiséggondokkal küzd. Régen, amikor a városnak alig volt több mint tízezer lakosa, három kőszínházban is játszhattak az amatőrök, ma viszont már egy sem áll, illetve más célokat szolgálnak. Foglalkozásom bútorasztalos. Mint ilyen mentem nyugdíjba. Persze csak elvileg, mert gyakorlatilag tovább dolgozok és nemcsak az üzemnek. Csaknem húsz éve tagja vagyok a járási dramaturgiai tanácsnak, valamint a Csemadok dramaturgjai albizottságának, s ugyancsak húsz éve instruktorként tevékenykedem a Járási Művelődési Központnál, az utóbbi években állandó alkalmazottként. Ma a járás 52 öntevékeny — Csemadok-, iskolai, óvodai, szín- illetve bábjátszó együttese tartozik hozzám. Bemutatkozom NAGY LÁSZLÓ A Csemadok életéből Deákiban (Diakovce) születtem, 1910. feb ruár 27-én. A színházzal már gyermekko romban kapcsolatba kerültem, édesapán molnár volt, és a molnárok nagyon szerettei ünnepelni (névnapot, újévet stb.) Ilyen alka lomkor volt úgy, hogy színdarabot is játszót tak, s ha a darabban gyermekszerep is elö fordult, akkor azt rám osztották ki. Az else színházi előadás, amit láttam, éspedig Sátor aljaújhelyen, az a Cigánybáró volt. Ezekben az években Bodrogszerdahelyei laktunk, az elemi iskolát is itt jártam ki, s az iskolai rendezvényeknek állandó szereplöjs voltam. Az első világháború idején, édesa pám a szerdahelyi malomban dolgozott, és ott is laktunk. A malomhoz kiterjedt gazda ság is tartozott, a háború alatt hadifoglyokat alkalmaztak itt mindenféle munkára, főleg oroszokat, akik szinte minden szabad idejükben színházat játszottak, fantasztikus figurákat, maszkokat csináltak, így idézve otthoni szokásaikat. Az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlása után mi Csehszlovákiához kerültünk. Szüleim a sárospataki gimnáziumba írattak be, úgy jártam át feketén az újonnan meghúzott határon. Már abban az időben is élénk kulturális központ volt Rákóczi városa, főleg a diákság volt igen aktív, s a gimnáziumban magam is állandó tagja voltam az önképzőkörnek. Persze egy molnár életéhez hozzátartozik az állandó munkahelyváltoztatás, mi is viszszaköltöztünk Deákiba, majd Vágsellyére, s vége lett a diákéletnek. Ehelyett szüleim Pozsonyba adtak asztalosinasnak. Volt egy segédünk, Meixner úr, szombaton nem dolgozott, egész nap aludt, estére gálába vágta magát és a Savoyból csak hétfőn reggel ment haza, illetve munkába. Ez a Meixner úr nagy színházbarát volt, sok színésznőt személyesen ismert. Ö hozott nekem egyszer két színházjegyet a német társulat előadására, a Heilbergi diákélet című zenés darabra. Ettől fogva gyakran jártam a Városi Színházba, ahol magyar és német társulatok is játszottak. Vasárnap délelőttönként a Toldi-kör tartott előadásokat. Ma is emlékszem például az Obsitos meg a Gül Baba című darabokra, ezekben a címszerepet Körinek Lajos (később a lévai együttes tagja) alakította, Moravek Mária meg Sendlein János voltak a rendezők. De nemcsak zenés darabokat, hanem prózai műveket is adtak elö. Akkor láttam egyebek között a Feketeszárú cseresznye és az Ember a híd alatt című darabokat. A Duna utcában volt a kommunista pártház, itt minden vasárnap délután táncos összejöveteleket rendeztek, s ilyenkor különböző műsorokat is adtak, felléptek éneklöcsoportok, előadtak jeleneteket, bohózatokat; ezek egyikében magam is játszottam. A Vazov utcai pártházban gazdag könyvtár volt, innen hordtam olvasni magyar nyelvű politikai műveket, regényeket. Egyszer aztán az inaséveknek is vége lett, felszabadultam, de mint kitanult szakmunkásnak, segédnek a harmincas évek gazdasági válsága idején nemigen volt alkalmam munkát találni. Szüleimmel Lévára (Levice) költöztünk, s itt 1935-töl hosszabb-rövidebb ideig az iparoskör meg a különböző egyletek színjátszó köreiben működtem, számtalan bohózatot, egy- és háromfelvonásos darabot játszottunk. Ebben az időben rendezte Háber Zoli a Háry Jánost, éspedig szabadtéri színpadon. Húsz éven át tagja voltam a lévai dalárdának. Ez alatt az idö alatt igen sok dalosünne-Nagy László Részlet a Warrenné mesterségéből pen részt vettünk, így Érsekújvárott, Komáromban (akkor még a lovardában), Kassán, Léván, sőt a budapesti Zeneművészeti Főiskolán rendezett fesztiválon is. Hogy a háború alatt mit csináltam? Hát színházat! Behívtak katonának Esztergomba. Onnan átkerültem Komáromba, a Monostori erődbe. Persze itt sem hagytam fel a színjátszással, remek humoros műsorokat szerveztem. Aztán 1944 októberében hajtottak ki minket Ausztriába, Kremsen át egészen Regensburgig. Emsben ért a háború vége. Az Ems folyó volt az amerikai és a szovjet megszállási övezet határa. Mi szerencsére az innenső oldalra kerültünk, úgyhogy elindulhattunk — gyalog — haza. Egy hónapig még a brucki szürötábor lakója voltam, de aztán hazaengedtek. A Csemadok helyi szervezetét 1949. június 22-én alakítottuk meg Léván. Nagy lendülettel indult meg nálunk is a kulturális munka, volt ritmikus tánc, zenekar (Barta és Hevesi karnagy vezetésével), énekkar, bűvészkör, irodalmi szakkör, néptánckör. A színjátszók a Ludas Matyival kezdték. A Csemadok első közgyűlésével kapcsolatban együttesünk Bratislavában a Nemzeti Színház színpadán a Mélyszántást adta elö. Azóta persze annyi színdarabot játszottunk, hogy felsorolni is sok lenne. Ahogy már említettem, különböző együttesekben szerepeltem, különböző amatör rendezők irányításával. Nem is annyira rendezés volt ez, mint inkább csak darabbetanítás. Aztán megjelent a televízió mint nagy versenytárs, és az amatőr színjátszással szemben is megnövekedtek az igények, hovatovább egyre inkább hivatásos szinten kellett rendezni, ilyen szinten kellett tudni elö-6