A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-07 / 10. szám

„A színház sok munkával, tehetséggel megteremtett varázslat, amely segít a valóságban eligazodni." GARCIA LORCA NEM A HÍRNÉV NEM A RAGYOGÁS Lehet, hogy zöld, lehet, hogy barna vagy fekete, ám az is lehet, hogy kék szeme volt Kabanova gazdag kereskedöasszonynak, akinek házában mindennek úgy kellett történnie, ahogy azt a ház umöje elképzelte. Környezetében senki sem cselekedhetett szabadon, legszívesebben még az emberek gondolatait is ö irányította volna. Házában ezért mindenki rettegésben élt és hang nélkül járkált a komor falak kőzött. Lehet, hogy zöld, lehet, hogy bama vagy fekete, ám az is lehet, hogy kék szeme volt a vidéki birtokán élő Alvingnénak, aki külföldön nevelteti festőnek készülő fiát, Oszvaldot; saját házában pedig férjének házasságon kívüli lányát: Reginát neveli. Amikor Oszvald borongós hangulatban és betegen hazatér, őszinte vonzalomra lobban Regina iránt. Alvingné észreveszi a fiatalok kapcsolatát s minden erővel szeretné azt megakadályozni, de elkésik, mert Oszvald házassági tervvel áll anyja elé: el akarja venni Reginát. A megtört asszony, aki férje „erkölcsét" védve mindeddig hallgatott a ház titkáról, most a végsöre szánja el magát: bevallja Reginának és Oszvaldnak azt, hogy féltestvérek. És lehet, hogy zöld, lehet, hogy barna vagy fekete, ám az is lehet, hogy kék szeme volt a bátor és szigorú céltudatossággal élő Bethlen Katának, aki sokat áldozott tudományszeretetének, segélyt nyújtott a törekvő ifjaknak; aki szánalmas kudarcok ellenére özvegyen is példamutató tudatossággal vállalta a nemzeti, nyelvi és anyai sorsot. Kabanova — Osztrovszkij: Vihar című tragédiájában. Alvingné — Ibsen: Kísértetek című színmüvében. Bethlen Kata — Kocsis István, romániai magyar író monodrámájában. Két szerep a múltból, az utóbbi pedig a küszöbönálló feladatok közül. És éppen Lengyelné Gombos Ilona, ez az ezerarcú színésznő, ez a gondos és féltő anya. a színpad csupasziv asszonya személyesítette meg a magyar Területi Színház kassai (KoSice) Thália Színpadán más jeles szerepei mellett Kabanovát is. Alvingnét is; és ö játssza majd a hallatlan akaraterővel bíró Bethlen Katát is. A színpadon megelevenedő asszonyi sorsok szerepeinek betöltésénél a hazai rendezők választása gyakorta esik Gobmos llura, aki nemcsak tolmácsolja, de szívvel-lélekkel át is éli figuráit. A Vihar vagy a Kisértetek Kassán látott előadásain kívül ma is, évek múltán emlékezetemben él az a forró színházi este, amikor Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom című darabjának bemutatóján ez a nagyszerű tehetséggel megáldott színésznő felejthetetlen élménnyel gazdagította a színházlátogatót Zsófi néni néhány mondatos, ám így is erőteljesen megformált szerepében; akárcsak Continéként Osvald Zahradnik: Kinek üt a torony (óra) című színmüvében, ahol egy magányos asszony tovarohant életének örömeit és csalódásait kellett felvillantania ... De már előre hallom őt, ahogy Bethlen Kata igazát vallja: „Nincs szükségem semmire, csak az akaratomra! Nem vízre, nem kenyérre, nem levegőre van nekem szükségem, csak az akaratomra! Az én megtaposott akaratom diadalára!" Igen, e monodráma nyár óta tartó próbáin Bethlen Kata igazát vallja, de mert önmagából építi figuráját, hát ezek a szavak öt magát is jellemzik. Öt az asszonyt, aki színésznőként és anyaként sohasem akart más lenni tettben s akaratban, mint amilyen vágyaiban volt; bár jóllehet, az életben ez az egyenes kiállás nemegy félreértésnek, a tájoló színtársulatokban olykor szinte törvényszerűen fölbukkanó kellemetlenségnek okozója volt. Pillanatok alatt jut mindez az eszembe, amikor most egymással szemben ülünk s elnézem hajának világos fürtjeit. Nézem a szemét, mely a februári napsütésben hol lila, hol fekete, helyenként pedig felcsillan benne az égbolt igazi égszínkékje is. Gombos llu szeméből az embert szebbé és jobbá tenni akaró művészet iránti nagy odaadás, az élet, az ember s nemkevésbé a színház szeretete izzik. Ahogy beszélgetünk, arca az egyik pillanatban földerül, a másikban elborul; és én Lorcát idézem hangtalanul, amikor a művésznő készséggel, kedvesen felel kérdéseimre. A boldog gyerekkor, az imádott gömöri táj s annak egy kedves faluja; Pálfalva ragyog a szemében, amikor iskoláiról és a színpadon tett első lépéseiről beszél. Jóízűt kacagva gondol vissza életének legeslegelsö színpadi sikerére, amikor tizenhat évesen egy nyolcvankilós öregasszonyt játszott. .. Ki tudja, az akkori előadás rendezője vajon meg tudná-e mondani, miért éppen a nyurgára nőtt Gombos-lányt választotta ki erre a hálátlan szerepre, llu, akit úgy kitömtek, hogy lélegezni is alig bírt. eljátszotta a szerepet; de eszébe sem jutott, hogy valaha talán színésznő legyen. Egyrészt mert bakfisként is tulajdonképpen gyermek volt még, másrészt azért, mert a színészet", azaz a színház világa nagyon távol esett az ö akkori elképzeléseitől ... Igen ám, csakhogy a pálfalvai műkedvelő csoport előadását Drobka Géza, a Csemadok járási bizottságának akkori dolgozója is megtekintette, és azt ajánlotta llunak: tegyen fölvételit a Faluszínház magyar együttesében. — Valószínűleg Drobka Géza bácsi „bűne", hogy néhány hónappal később meg is hívtak Bratislavába fölvételit tenni — mondja mosolyogva a művésznő, aztán újra komolyabbá válnak arcvonásai: — A vizsganapon százhúszan szorongtunk a fölvételiztető bizottság ajtaja előtti folyosón ... Ha néhanéha visszagondolok erre a napra, bizony elszorul a szívem, mert manapság bizony legföljebb öt-hat érdeklődő jelentkezik egyegy tehetségvizsgára, ami nagyon csekélyke választék! Olykor-olykor úgy érzem, mintha a mi nemzedékünk nemcsak romantikusabb lett volna a mai fiataloknál, de valahogy szivesebben kezdeményeztünk, bátrabban vállaltunk kockázatot is. A felvételi vizsgabizottság előtt színpadi mozgásgyakoriatokat kellett bemutatni, aztán szavalni, sőt énekelni is mindenegyes jelentkezőnek. A szigorú próbatétel komolyságát bizonyítja, hogy a százhúsz jelentkező közül mindössze hárman: Német Viola, Nádasdy Károly és — Gombos Ilona léphetett a Faluszinház estéről estére másutt játszó, ám így is világot jelentő deszkáira ... És hamarosan, első szerepeinek sikere után, az is kiderült, hogy a Pálfalvárói érkezett újonc nemcsak akarattal van tele, de tehetséges is. — Közel harmincéves színházi pályafutása során mi jelentette a legkomolyabb nehézséget? Eltűnődik, a megfelelő szavakat keresi, a szemével pedig valami nyugodt pontot keres közben. — Talán az átalakulás, hogy a falun fölfedezett tehetséges bakfisból tudatos színésznőt formáljak magamban, hogy a szerepépités művészi eszközeivel pótoljam a műkedvelői értelemben vett ösztönös átélést. De ésszerűen, okos időbeosztással kellett alakitanom a magánéletemet is, hiszen alig két éve voltam még csak a Faluszínháznál, amikor férjhez mentem Lengyel Ferenchez, és 1955-ben már meg is született a fiunk, Gábor. Abban az időben csupán három hónap volt a szülési szabadság, szerencsére azonban találtunk egy nénit, aki készséggel elvállalta Gábort. Lányunk, a Tündi, már öt évvel később, Komáromban született. — Nem zavarta a gyakori távollét, az állandó tájolás? Gombos llu újra elhallgat egy pillanatra. — Nekem mindig is szükségem volt a családi közösségre. Nem elvi alapon, hanem mert úgy érzem, hogy tartoznom kell valahová. Egy-egy előadás vagy hosszabb turné esetén régen is, most is könnyebb hazafelé utazni, mint elindulni. Gábor is. Tünde is kicsinyek voltak még, amikor megtanultam, hogy lehetek akármilyen fáradt vagy ideges, a bennem levő feszültséget sohasem szabad átsugároznom a környezetemre. A színész érzékenysége magánügy. Hát még ha a feleség is, a férj is színész! .. . Sokszor van olyan feladatom, ami folyamatosan, néha éjjelnappal foglalkoztat, ami szabad perceimben is leköti a gondolataimat. De még ilyen helyzetben is át tudok kapcsolni, mert az együvétartozás érzete nélkül nincs meg a szükséges harmónia sem a házasfelek, sem a szülők és gyermekek között. — Mi jelent az a tudat, hogy Lengyel Ferenccel a Faluszínházban, a MATESZ komáromi együttesében s itt, a kassai Tháliában is egy társulatban dolgoznak? — Gondolom, ebben nem kell túlzottan szemérmesnek lenni. Nem titok, hogy a mi házasságunkban is voltak könnyebb és nehezebb időszakok, de egymás véleményét mindig tiszteletben tartottuk. Egy szinészhárasság kétségtelen előnye viszont, hogy rengeteg gondot megbeszélhetünk és kölcsönösen jelen vagyunk egymás munkájában, egymás hétköznapjaiban. Csönd, pillanatnyi hallgatás ereszkedik közénk. Gombos llu cigarettára gyújt, játékos tekintettel figyeli a füstkarikák gomolygását. Csak aztán szól, amikor már másodszor vagy harmadszor is felizzott cigarettájának parazsa. — Ha csak közvetve is, de az élet valamennyi élménye hasznosítható a színészi munkában. Nagyon sok anyaszerepet játszottam, és bár nem emlékszem olyan esetre, hogy valamilyen otthoni élményem, tapasztalatom közvetlenül felhasználhattam volna a játékban; de egy-egy gesztus vagy arcmozdulat gyakran kötődhet valami konkrét élményhez. Előfordul, hogy egy hirtelen beugró mozdulat, emlék vagy elképzelés segít az egész színpadi szituáció felépítésében ... Meggyőződésem, hogy minden tapasztalat, amit az esztendők során begyűjtöttem, velem van egy-egy alakításban. Épp ilyen nagy lelkesedéssel beszél a költészetről, az irodalomról, sőt, a művészetről általában. — Nem frázis — mondja, hogy a könyv a legjobb barát! Én annyi szépet, vigaszt és örömet találtam az irodalomban. A költészetben, a prózában és a drámában egyaránt. Úgy érzem, hogy mindezt meg kell osztanom a közönséggel. Ezért is szeretném mielőbb bemutatni a Bethlen Kata életét fölelevenítő drámát, mert nemcsak az egyszemélyes színpadi szereplés kísérlete izgat, de úgy gondolom, hogy minden nőben van valami, legalább egy csipetnyi, ennek a nyílt és megalkuvást nem ismerő asszonynak küzdelmes sorsából. Gombos Ilona is sokmindent sajátjának érez a Kocsis-dráma hősnőjének életéből. Azt, hogy családanya és feleség; hogy élethivatása a színház s ennek keretében az anyanyelv ápolása. Egyszerű szavakkal, bensőséges hangon vallja mindezt; aztán hozzáfűzi még: szereti az életet, az embereket, hisz a nagy szenvedélyekben — és közben hol zöldnek, hol barnának, hol pedig égszínkéknek tűnik a szeme, én meg újra Kabanovát, Alvingnét, Vojnárnét, Continét, az emlékezetesen sikerült Zsófi néni alakját, vagy már Bethlen Katát látom egy-egy pillantásában, kézmozdulatában. Egyenesen, már-már szúrósan néz a szemembe : — A mi színházunkban nem a hírnév, nem a ragyogás, hanem a munka a fontos! — mondja határozottan. Ehhez hadd fűzzem hozzá a nagy érdeklődéssel várt Kocsis-bemutató egy kulcsfontosságú félmondatát: és az akarat diadala! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Zolczer János