A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-07 / 10. szám

Galériáink műkincsei nem ritkán ihletik meg a bélyegalkotókat. A „Műalkotások bélyegeken" sorozat minden év november 27-én megjelenik: íme, a tavalyi bélyegek közül néhány. CESKOSLOVENSKO jordan popov: Kutyakiállítás Ígért az ebtenyésztők klubja részére ... — dünnyögte a helyettese. — Kiállításunk az idén rendkívül reprezentatív jellegű. Úgy gondolom, kollégáim valamennyien egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy a legnagyobb pontszámot érdemli ... — a fiatal, de szép reményekre jogosító kynológus a listára pillantott — ... a hetes számú francia bulldog és a tizennégyes számú bernáthegyi. Nekem személy szerint azonban mégis az a véleményem, hogy Petkov elvtárs kandúrja felülmúlja valamennyi kutyát. Ez, tudják, valami másféle . . . Igen. elvtársak! Valamennyi kutya közül fejjel kimagaslik. Én, elvtársak, tiszta lelkiismerettel a kandúrra szavazok! — Bocsásson meg, kollégám — szakította felbe az egyik zsűritag, aki mindeddig hallgatott — én nem egészen értem, miről van szó. Hiszen ha egy kutyakiállításon macskának ítélünk oda dijat, akkor nevetség tárgyává tesszük magunkat! tisztelek. Pongor Ildikó. Évekkel ezelőtt Tokióban és Várnában láttam öt színpadon, és itt, Bratislavában, amikor A hattyúk tava főszerepét táncolta. S bár mindannyiszor fantasztikusan tetszett, egyszer sem kerestem öt fel az előadások után. Azt hittem, zárkózott egyéniség, akit lehetetlen megközelíteni. Tévedtem. Most már tudom, hogy tévedtem. Visszafelé, amíg a Nemzeti Színházba érünk, Libor Vaculik alig-alig beszél. Nem is lep meg, amikor az öltözőben ismét Pongor Ildikóval kezdi. — Összerezzentem, amikor megtudtam, hogy a franciaországi Nancyban partnerek leszünk. A Balett Itinerelle tavaly októberben hívott meg elöször, s két hétig táncoltam John Butthr mai szerelmi történetében. Pongor Ildikó már az első próbán meglepett a magatartásával, hiszen akkor találkoztunk elöször, mégis úgy táncoltunk, mintha évek óta ismernénk egymást. Örömömre szolgált, hogy azonnal közös nyelvre találtunk, és nemcsak a színpadon, hanem a magánélet-A városi parkban fajkutya-kiállitást rendeztek. A legkiválóbb kynológusokból álló zsűrinek kétszáz kutya közül kellett kiválasztania a győztest — s valamennyinek olyan hosszú származási táblázata volt, akár az arisztokratáknak. Annak ellenére, hogy a kiállítás résztvevői között valóban rendkívüli, több ízben érmekkel kitüntetett kutyák is akadtak, a zsűri tagjai tanácstalanok voltak. A dolog úgy állt, hogy a kétszáz-egynéhány kutya között volt egy .. . kandúr is. Mégpedig nem közönséges kandúr, hanem Petko Petkov elvtársé. Vagy nem magyarázták meg neki elég érthetően, hogy ez kutya-, nem pedig macskakiállítás, vagy ö nem ismerte fel a bernáthegyi és a szürke macska közti elvi különbséget, ki tudja . .. Petko Petkov nem olyan ember, akit meg lehet kérni arra, hogy magyarázza meg saját tetteit. És a tiszteletre méltó kynológusok, a kutyák szakértői most ott ülnek a zsűri szobájában és zavartan sóhajtoznak. — Én, elvtársak, régi kynológus vagyok — kezdte el a zsűri egyik tagja —, de még sohasem kellett macskáról szakvéleményt adnom ... — Csak semmi személyeskedés —< dörmögte a zsűri elnöke. — Itt nincs hely holmi szubjektív célzások számára. Objektív értékelésre van szükség! — Annál inkább, mivel Petkov elvtárs utalt ki pénzt a kiállításunk számára és helyiséget Öt-tíz perccel jön később, mint ahogy ígérte, s most szabadkozik, hogy elhúzódott a próba, mert ma valahogy nehezebben álltak össze a mozdulatok. — De azért sétáljunk egyet — tanácsolja. — Legalább kicsit kifújom magamat. Amíg kiérünk a Duna partra, Béjárt-ról beszél, napjaink egyik legérdekesebb koreográfusáról, kinek munkamódszerét eddig nem ismerte, de már a kezében a meghívás, amely hónapok óta lázban tartja, aztán a Győri Balettet hozza szóba, mert ö is csodálattal nézte Markó Ivánt és Szabó Elemért, az együttes legjobb táncosát. — Markot még Brüsszelből ismerem és megjegyeztem Csarnóy Kati nevét is, mert ő is Béjart-nál nőtt fel a világhírnévig. De van még egy magyar balett-táncos, akit nagyon ben is jól megértettük egymást. Egy hónappal később, amikor A kalózt táncoltuk, arra is rájöttem, hogy nincs olyan szerep, amelyet ne tudna eltáncolni, annyira tehetséges. Talán a megfeszített munkatempó is azért volt elviselhető, mert emberileg is közel kerültünk egymáshoz. Tíztől fél hatig tartottak a próbák, s bevallom, jó volt arra ébredni, hogy este előadás van, mert olyankor csak délelőtt gyakoroltunk. Barcelonai, athéni fellépéseit éppen csak megemlíti, amerikai bronzérmét szóba sem hozza, legújabb szerepéről is inkább a bemutató után akar beszélni. — Én nem vagyok az a táncos, aki ha Spartacusként lép színpadra, akkor igyekszik mindent elolvasni róla. Néhány évvel ezelőtt, amikor Vronszkij szerepével biztak meg az Anna Kareninában, én is elővettem a Tolsztoj-regényt, hogy újraolvassam, de a huszonötödik oldal után letettem. Jobban szeretem, ha magam formálhatom meg a figura jellemét, még akkor is, ha klasszikus szerepről van szó. Mert Vronszkijt végül is önmagamból kell felépítenem. Ezért tartom fontosabbnak a rendezőt, a koreográfust és persze a zenét az előre megírt szerepnél. És egyébként is az a véleményem, hogy ha ügyelünk a darab történetére, a szerepeken bizonyos mértékig lehet is változtatni. — Ha új darabot tanulunk, az első két próbát szeretem igazán. Amikor alkotótársa lehetek a koreográfusnak és szabadon állha- « tok elö az ötleteimmel. Ilyenkor igazán a maximumot nyújtom, csakhogy lássa, mire vagyok képes, miben számithat rám és miben nem. Aztán minden lépés, minden mozdulat a helyére kerül, s főleg, amikor már hosszabb ideje műsoron van a darab, rutinossá válik az előadás. De vannak napok, amikor csak ez segit. Pongor Ildikó mondta, hogy a nézőnek nem szabad megéreznie, ha fáradt a táncos, mert ha észreveszi, sajnálni fogja és nem csodálni. Igaza van. Tökéletesen igaza van. És ezért kell a rutin. Kell, ha rosszul aludtam és nincs hangulatom, kell. ha bal lábbal ébredtem vagy pokoli fáradtság kerülget. De a darab lényegét ilyenkor is szem előtt kell tartani. G. SZABÓ LÁSZLÓ Fotó: Gyökeres György — Ugyan, mire való ilyen élesen fogalmazni ... — ráncolta össze a homlokát az elnök. — Az válhat nevetség tárgyává, aki makacsul ragaszkodik a dogmákhoz. Mire való a macska és a kutya közti különbség efféle csökönyös hangsúlyozása? Mire való, kérdem önöktől? Kinek van szüksége ilyesféle formalizmusra, amely ellen valamennyiünknek harcolnunk kell? — Elvtársak — emelkedett fel helyéről a fiatal, de reményekre jogosító kynológus —, engedjék meg, hogy őszinte legyek. Nem folyamodom mindenféle csűrés-csavaráshoz, hogy igazoljam ezt a macskát. Kimondom mindazt, amit gondolok. — Diadalmasan és kihívóan tekintett végig a zsűrin. — Én, tisztelt kollégák, őszintén csodálom Petkov elvtárs kandúrját és feltétlenül méltónak tartom az első helyre! — Szavazunk, elvtársak? — kérdezte már vidámabban a zsűri elnöke. A kutyakiállításon az első díjat túlnyomó szavazattöbbséggel Petkov elvtárs kandúrjának ítélték oda. És amikor ő — a kandúr, nem pedig Petkov elvtárs — felment a dobogóra, valamennyi kutya egyszerre hizelgöen csaholni kezdett. A francia bulldog és a bernáthegyi pedig a második és a harmadik díjat kapta, valamint értékes ajándékokat: macskadorombolást megörökítő, tetszetős kiállítású hanglemezeket. . . (Fordította: Gellért György) Q