A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-28 / 9. szám

Sovány, szőke, barátságos arcú fiatatember a vágkirályfai (Králóvá nad Váhom) szór mazású KOVÁCS KÁLMÁN. Gyerekkoróban csupán a szenvedélye, évek óta azonban hivatása is a zene: a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház operatársulata kórusának karnagya, de tíz éve már. hogy ö vezényli az ifjú Szivek énekkarát, söt. a Zene- és Színházművészeti Főiskolán pedagógusként is van kötelezettsége — Iskolás korodban mi volt a kedvenc tantárgyad ? — Sokféle terület érdekelt. Szerettem a tárgyak közötti összefüggéseket, mindig örömömre szolgált, ha megtaláltam két látszólag ellentétes dolog közös alapját. Vagy legalábbis az összekötő kapcsot. A faladat a megismerés szintjéig is elragadó, de én mindig is szerettem, és a jövöbén is szeretnék tovább eljutni... Az ember ugyanis csak azt szeretheti, amit ismer; és minél jobban ismer valamit, ennél jobban szereti. — Gondolom, a te tárgyszereteted elsősorban a zenére összpontosul... — Igen! A művészetekre általában, a zenére pedig különösképpen. A zenét, a dallamok varázsát állandóan magamban hordom; és mert mindez szüntelenül rezonál bennem, a zenében értem és érzékelem leginkább a szép fogalmát is. — Gyerekkorodtól mindmáig miképpen alakult pályafutásod? — Négy-öt éves lehettem, amikor á szüleim fölfigyeltek rá. hogy jó hallásom van. Az általános iskola éveiben a vágsellyei zeneiskolába jártam, majd konzervatóriumba kerültem, ahol dirigensi és zongoraszakon végeztem. A Zene- és Színházművészeti Főiskolát 1974-ben vörös diplomával végeztem el, utána az oktatásügyi minisztérium ösztöndíjasaként egy évet Franciaország fővárosában, a Conservatoire de Paris-n tölthettem, ahol főképpen vezényléssel foglalkoztam. — Visszagondolva Párizsra: milyen hatással volt rád az ott-tartózkodás ? — Csodás város, szinte valamennyi négyzetmétere respektust kelt az emberben. Valami teljesen egyedi, utánozhatatlan atmoszférája van, ami ösztönzőleg hat minden művészre. Sokat láttam, sokat tapasztaltam és sokat tanultam ott. — Operaházi karnagyként mi a feladatod? — Természetesen a vezénylés. A próbákon a régi kórusmüvek csiszolása, egy-egy bemutató előtt pedig az új kórusbetétek begyakorlása folyik. Naponta, rendszeresen próbálunk, de kamagytársammal együtt — fölváltva — az előadásokon is ott vagyunk. — Tíz éve állsz az Ifjú Szivek kórusának élén is. Nem érzed fárasztónak ezt a kettős megterhelést? — Ez vaióban fárasztó kötelezettség, de szívesen végzem, mert fontosnak tartom, hogy az együttesnek jól fölkészült, ütőképes kórusa legyen. Úgy érzem, hogy az elmúlt évek fejlődésének köszönhetően jó a Szívek énekkara, és országos szinten is elfogadható művészi szinten van. (mik-) Fotó: archív MHH^H^IHHHHHi Józsi bácsi, a széles vállú, hajdanán, döngő lépésű szép öregember gyakran üldögélt a kiskert előtti padon. Szerette figyelni a jövőjjienő embereket, a falu egyetlen utcáján sorjázó, robogó autókat. Olykor el-elszundított és bárányok után ballagott, fejt az esztenában, zsendicét, friss gomolyát osztott a gyerekeinek. Álmában sokszor érezte a fagyos reggelek dermesztő hidegét, ilyenkor az éjjel világra jött, bekecse alá dugott esetlen kisbáránnyal sietett át'az akolból a házba — és valamelyik gyerek mellé, a csíkos dunna alá dugta a kisbarit. Úgy hozzátartozott ö már a falu képéhez, mint a falu közepét átszelő patak. Üldögélhetett nyugodtan, az ö fiai nem bontották szét az apai házat, nem rakattak helyette emeletes kiskastélyt. A magáéban megvolt a nyugodalma. Mehetett volna akármelyik gyermekéhez — kilencet nevelt fel. Hívták is magukhoz, de nem, a magáéból nem ment sehova. Minek? Az öreg nem kell sehol, csak a nyugdíja — így vélekedtek a korabeliek. Szép summa amit kap, az igaz. Irigyelték is érte sokan, meg találgatták, hová teszi a pénzt. A legkisebb fia, a tanár járta ki neki. Mert a legkisebbet, a legbecsesebbet taníttatta. Látszott már a háború után, hogy a feleségének volt igaza. Az csak azon volt mindig, hogy taníttatni. De ő nem akarta, hogy lenézzék a saját gyerekei. Mondhatott a tanító, meg az asszony amit akart, nem engedett. Egy fiát se küldte a polgáriba, se a kollégiumba. A bányászfiak. azok mentek. — Mi lesz a drága jó termőfölddel, a szép állatokkal, ha minden értelmesebb gyerek elmegy a faluból? Nemcsak a flaszteron kell az okos ember, kell az itt is. Boldoguljanak itt, használják az eszüket a föld meg az állatok javára! igy aztán a három derék fia, meg az öt szép lánya itthon maradt. Szétszóródtak igaz, végig a Sajó völgyén, de pantallós úriember nem lett egyből se. Jött aztán a háború, a három fiát elvitték a frontra. Felhagyott ö akkor minden tervezéssel, magábaroskadt teljesen. Az asszony az nem. Az fújta a magáét — ha a többit nem engedte is, ezt a kicsit, ezt taníttatni kell. Ráhagyta. — Hát jó, járja az iskolát, majd elválik, mi lesz belőle. Ahogy vége lett a világégésnek, s hazavergődtek —• vánszorogtak az idősebbek, még Örültek is, hogy legalább egynek sikerült bejutni az egyetemre. Lesz tanult ember a családban. A szövetkezet szervezése idején ö már nemigen szólt bele a dolgokba. Még legeltetett néhány birkát, ne vesszen kárba a dombok sovány füve, de nem volt az már igazi pásztorélet. Nem volt kinek átadni a nyájat, se a vejei, se a fiai nem folytatták az ö szépséges, hallgatag foglalkozását. Elcsüggedt miatta, de később belátta, jól számítottak a gyerekek. A juhászat elsorvadt, rá se volt szüksége a szövetkezetnek, csak ha gyalogmunkát vállal. Belépett, eldolgozgatott. Nemcsak az országút mellett kapálta meg a krumplit, kukoricát. Tiszta volt a nekik kimért földdarab végig. Nyugdíjas lett, de akkor is ment, örült a lelke, ha éledezett Az öreg juhász nyugdíja utána a gyomoktól megszabadított kicsike növény. Abból a fajtából való volt ö, aki nem teszi le a munkát, mig ki nem hull kezéből a kapa — kaszanyél. A nyolc gyerek akkorra saját lábán állt már, megvan a diplomája a kilencediknek is. Nagyvárosba került, tanár lett belőle. Valami befolyása is lehetett — igaz, ő nem dicsekedett vele, az asszony diadala az a diploma. De gyakran rájuk nyitottak, kérdezősködtek, akik taníttatni akarták a gyerekeiket. Mind azt tudakolta, mikor jön haza a Róbert. Hiába, ez lett a divat. Tanul mindenki. Szakmát szerez, egyetemre jár. A mostani időkben kevés már az a tudomány, amit apa a fiának, anya a lányának átadhat. Mikor aztán hazalátogatott a fiú, jöttek a szülők, tárgyaltak. Nem előtte. No, nem titkolózott őelőtte a fia soha, de valahogy érezte, ha ö bent van, nehezen ered meg a szó. De azért büszke volt rá. Akik megfordultak a házuknál, pem jöttek üres kézzel. Telerakták a gyerek autóját mindenféle jóval. Tekintélyes ember lett az ö fia. Neki is tisztelettudóan köszönt az utca apraja-nagyja. Nem akárki ő — a tanár úr apja. Egyszer aztán — ahogy ketten voltak csak a szobában, azt mondja neki az ő legkisebb fia: — Édesapa! Tud maga titkot tartani? — No fiam, nem kellett nekem soha titkolóznom — ütközött meg a fura kérdésen. — De szótartó voltam világéletemben. — Ha nekem megígéri, hogy el ne mondja egy teremtett léleknek se, felemelik a nyugdíját. El tudom intézni. Tessék elmenni Fehér Gyurkához a kórházba, a többi a mi dolgunk. — Mi a csudának küldesz engem oda, tudod jól, hogy a kórházszagot nem állhatom. Bajom meg nincs semmi. — Egy kis ideig birja ki a szagát, mert anélkül nem lehet emelni a nyugdijat. Elballagott az öreg az állomásra, vitte a vonat a járási székhelyre. Beengedték a kórházba is, ott aztán a Gyurka fiú jól kikérdezte, a sötétben át is világította, papírt adott, menjen egy másik orvoshoz. Elment. Gumipadlós nagy teremben várakozott egy csomó emberrel együtt. Kiderült a sok panaszból — mindenkit nagy, hosszadalmas betegség nyomorgat. Neki ugyan nem volt baja, nem szólt hát bele a beszéd folyásába. Mikor kiszólt érte a nővér az egyik fehér ajtón, bement egy ragyogó, napfényes, szép szobába. Ahogy szétnéz, akkor látja — e meg a Fekete Lajcsi. Ez is a fia cimborája. A Lajcsi már nem kérdezett semmit, csak irt, írt, asztán megmagyarázta: — Panaszkodni kell, Józsi bácsi, panaszkodni. Itt szaggat, ott szúr. Másképp nem lehet megemelni a nyugdíját. — Nem szoktam én hozzá a nyögéshez, fiam. Nincs más bajom, csak az öregség. — Most azt fogja mondani, hogy szédül. Nem tud lehajolni, nem tud felegyenesedni, magas a vérnyomása. Ráhagyta. — Hát fiam, ha magas, te tudod, te vagy az orvos. Nem kérdezte őt senki az egészsége felöl. Nem kellett hát panaszkodni sem. De az jó volt, hogy a kis pénz megszaporodott. Van ugye 21 unokája. Most már gyakrabban nyomhat a kezükbe egy kis cukorkát. Nem lett semmi az öreg juhász örömszerző terveiből. Vasárnap délelőtt beringott az udvarra a legkisebb fiú fényes autója. Vidáman csattant a hangja: — Na édesapám, megfiadzott a korona? — Meg az, fiam, szépen. — Pontosan mennyivel? — Háromszáz koronával — vágta ki boldogan. A vasárnapi almáspite fölött — mig az anyjuk kivitte a csontokat Bodrinak — a család szemefénye kedvesen, meggyőzően előadta, hogy hát az a nyugdíjemelés tulajdonképpen nem járt volna, mert édesapa hál' istennek egészséges. Na de az ő jó barátjai szívesen segítettek. Ő is segit nekik. Csak igy lehet élni. Akármilyen hanyagok, könnyelműek is a gyerekeik, sosincs baj az iskolában. Azt ő intézi el. Magyaráz, magyaráz, az öregember hüledezve hallgat, figyel. Hova akar ez a fiú kilyukadni? — Most aztán édesapa se panaszkodhat, hogy nincs miből segíteni. Eddig is meg tetszettek élni a nyugdíjból. Ezt a háromszáz koronát nekem tetszik adni minden hónapban. Tetszik jól tudni, hisz sokszor mondtam, alig tudunk megélni a fizetésből. Én is jól járok, édesapánéknak is meglesz a lelki nyugalmuk, tudnak bennünket segíteni, mint a többi szülő. Mit lehet erre mondani? Odaballagott a sifonhoz, kivett 300 koronát, letette a fia elé. Teltek az évek. Lassacskán, az évek múlásával még 400 koronával emelték meg a nyugdíját. Jó barátai voltak a fiának, azt el kellett ismerni. Ő meg leszámolta csendesen minden hónap második vasárnapján a 700 koronát a tanár fia markába. Kilencvenöt éves is elmúlt már, mikor kiballagott az életből. Összeszaladtak a gyerekek, vök, menyek, unokák. Míg a koporsó megérkezett, az utolsó szögig felforgatták a házat. Szép nyugdijat kapott az öreg, alig költött valamire, nem osztott se unokának, se dédunokának — sok pénznek kell itt lenni valahol. Valahol. De hol? Mély megrendüléssel, hatalmas koszorúval, utolsóként érkezett a tanár fiú. Feketébe öltözött testvérei elmondták neki is, nem lelik a pénzt, mama se tud semmiről, csak ül, jajgat. Tán csak nem ásta el édesapánk a pénzét ? Megbotránkozva nézett végig rajtuk. — Hogy beszélhettek pénzről, mikor édesapánk fekszik itt kiterítve! Az övé volt az a kis nyugdíj, nem volt köteles elszámolni vele senkinek. A rokonság megszégyenülve hallgatott. A legkisebb fiúból mély sóhaj szakadt ki. Örökre elmaradt a havi hétszáz plusz. TÖRÖK ZSUZSA oo