A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-28 / 9. szám

Afélreértések elkerülése végett mindjárt azzal kezdem, hogy a Szélfúvásban véleményem szerint Mács József eddigi legjobb, legsikerültebb regénye. Arról tanúskodik, hogy az iró fokozatosan levetkőzi legszembetűnőbb és az irodalom szempontjából talán legveszélyesebb korábbi hibáit. De mondjuk meg kereken, miről van szó: a Szélfúvásban mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy Mács képes megszabadulni jobb kifejezés híján naturalisztikusnak mondható alkotó módszerétől (amely korábbi regényeiben elég gyakran megnyilvánul), tudniillik attól, hogy alakjait vagy helyzeteit nem a tipizálás és a realista általánosítás útján teremti meg, hanem kopírozza, másolja, egyenesen az életből viszi át a műalkotásba; a valóságból így gyakran csak az egyedit, a különöst, nem pedig a tipikust, az általánost vagy az általánosíthatót ragadja meg (hogy ez a módszer milyen útvesztőkbe és zsákutcákba „vezetheti" az irót, azt itt talán nem szükséges részleteznünk; gondoljunk csupán a jelenlegi pszeudorealizmus termékeire). Ha tehát azt mondjuk, hogy a Szélfúvásban Mács eddigi legsikerültebb regénye, elsősorban az iró alkotó módszerének a műben megnyilvánuló határozott fejlődésére gondolunk. A latin mondás szerint „nomen est omen", vagyis a név: jel. Olyan jel, amely mindenki mástól elhatárolja, megkülönbözteti viselőjét, mert személlyé, pontosabban: egyéniséggé teszi az embert. Az embert, aki közösségi lénnyé is csupán a,-neve által válhat, mert a társadalomba is csak akkor tud beilleszkedni. ha neve van. Mi történik akkor, ha az embert megfosztják a nevétől? Meghasonlik. megsemmisül, kihull a megtartó közösségből. De hát megtörténhetik egyáltalán az ilyesmi? El lehet venni a nevét bárkitől is? Úgy tűnik, igen: tud rá példákat a történelem. Hogy valójában milyen fontos jel, „omen" a név, azt nemcsak a Szélfúvásban tulajdonképpeni főhőse — ha szabad ebben az esetben a „hős" szóval élnünk —, a nevéhez ragaszkodó Hargitai Gergő esetével szemlélteti az iró; a regényben Gergő ellentéte, a nevétől mindenkor szabadulni igyekvő ember is megjelenik. Gergő ellentéte pedig az a Králik Andris, aki mindig is a hatalom embereinek a kedvét kereste, ezért a határváltozás után megmagyarositotta a nevét, s Králikbó! egyszeriben Tas lett. Az új névért valósággal meg kellett harcolnia, de mire el tudta fogadtatni a faluval, újabb határváltozás jött, s a középületekről lekerültek a magyar feliratú táblák — Tas úr ismét szívesebben neveztette volna magát Králik Andrásnak. Íme, a példázattá növő példa: azokból az emberekből. akik csak a hasznot nézik, saját boldogulásuk, karrierjük érdekében még a nevüket is képesek eldobni — nos, azokból az emberekből az idő, a történelem űz csúfot... De hát miről szól tulajdonképpen Mács József új regénye ? Cselekményét a legtömörebben talán az író szavaival mondhatnánk el: „Rejtélyes körülmények között érkezett. Rejtélyes körülmények között tűnt el..." Vagyis a tulajdonképpeni cselekmény — amely végigvonul a regényen és egységbe fogja a különböző fejezeteket — csak ennyi: közvetlenül a második világháború után egy gömöri falucskában, ahol mindenki mindenkit ismer, megjelenik egy titokzatos idegen, s megpróbál beilleszkedni a falu közösségébe. A jövevény Hargitai Gergőnek, erdélyi magyarnak mondja magát, aki a történelem szélviharában sodródott el szülőföldjéről. A hatalomhoz törleszkedő főjegyző (mikor jöttek a magyarok, neki használatra már kéznél volt a hosszú, téli zsinóros kabátja meg a Bocskai-ruhája) azonban nem fogadja el az idegent annak, akinek az vallja magát: megpróbálja hazugságon kapni, rábizonyítani, hogy nem Hargitai Gergő, nem erdélyi magyar, hanem román ember, aki a háború alatt a román katonasággal már járt a környéken, s még akkor kinézte magának a falut, ahol majd alkalomadtán letelepülhet. Hargitai Gergő ilyen körülmények között nem tudhat beilleszkedni az olyannyira vágyott közösségbe: nem tudja elviselni becsületes nevének elvesztését és viselni a „román" ragadványnevet, amelyen faluszerte emlegetni kezdik; egy éjszaka — ugyanolyan titokzatosan, ahogyan annak idején megjelent — eltűnik a faluból ... Ezt a meglehetősen sovány történetet meséli el a regény hat különböző szereplője — hat különböző jellem: a hadiözvegy Pálmainé (aki — persze, csak szolgának — házába fogadta az idegent), a főjegyző, a kocsmáros, az iskolás Miki gyerek. Varró Eszter (Gergő szerelme) és Lázámé, „a falu talán legtájékozottabb asszonya". Az egyes szereplők elbeszéléseiből nemcsak Hargitai Gergő sorsának alakulását bogozhatjuk ki, hanem fokozatosan a falu életével — lakóinak gyarlóságaival és erényeivel — is megismerkedünk. Betekinthetünk például a főjegyző irodájába, ahol emberi sorsok intéztetnek el (mint Gergő példáján láthatjuk, néha egyszer s mindenkorra), a kocsmába, ahol előbb-utóbb mindenkiből, még a zárkózott idegenből is kitör, ami fáj, s a háború utáni magyar faiu iskolájába is, ahol tanító és tanuló egyaránt gyötrődik, mert bármennyire is igyekeznek, nem tudhatják megérteni egymást. A regénynek megvan a maga sajátos gradációja, minden szereplő elbeszéléséből egy kevéssel többet tudunk meg Hargitai Gergőről és a gömöri falucska mindennapi életéről. Igen, a regénynek megvan a maga gradációja — de csak az utolsó fejezetig, mert ott aztán (eléggé váratlanul) felbomlik a regény szerkezete. Az író ugyanis elköveti azt a — regénye szempontjából megbocsáthatatlan — ballépést, hogy maga is „belép" a regénybe: az utolsó fejezetben tehát már nem Lázárné, a falu legtájékozottabb asszonya beszél az olvasóhoz (ahogy azt elvárnánk és ahogy az a regény felépítésének megfelelően logikus lenne), hanem az író beszélget a falu legtájékozottabb asszonyával. Szóval, ez az indokolatlan és indokolhatatlan „belépés" a regény szempontjából semmiképpen sem minősíthető másnak, mint olyan ballépésnek, emellyel „sikerült" megbontani a regény szerkezeti egységét, rést ütni az alakok egymásra épített elbeszéléseinek egyébként mutatós falába. Nem tudom elképzelni, mi vezethette Mács Józsefet erre a fura riporterkedésre, hiszen ilyesmire — főleg ilyen semmitmondó kérdésekre, közbeszólásokra — máskor még újságíróként sem vetemedik. Képzelje csak el az olvasó ezt a helyzetet: az író ott téblábol, csetlik-botlik saját regényében (talán ilyen ómódi eszközzel akarja hitelessé tenni a történetet? hiszen erre egyáltalán nem lenne szükségei), s olyan dolgokat kérdez, amelyeket hirtelen „riportalannyá" kinevezett regényalakja amúgy is elmondana. „— Értem, Lázámé, nagyon is értek mindent — bólingatott az író. — És már alig várom, hogy hová akar kilyukadni az okoskodásával." Az ilyen és az ehhez hasonló „betétek", közbeszólások — anélkül, hogy bármi lényegeset (vagy bármi kevésbé lényegeset) mondanának — csak az olvasót zavarják az olvasásban, a regényt pedig sem tartalomban, sem formában nem gazdagítják, szóval teljesen fölöslegesek. Az utolsó fejezett „betétjeitől" (amelyek azonban nemcsak a szóban forgó fejezetnek, hanem a regény egészének az értékét is csökkentik) eltekintve a Szélfúvásban olvasmányos, szórakoztató s nem utolsósorban tanulságos regény. Az Írónak nemcsak az alkotó módszere, hanem a stílusa is határozott fejlődésről tanúskodik. Végezetül tehát nem kívánhatunk mást, mint hogy Mács József következő regényeiről szólva is határozott fejlődésről beszélhessünk majd — s ezt nemcsak az Írónak kívánjuk, hanem az olvasónak, önmagunknak is. VARGA ERZSÉBET TEVÉKENYEN MUNKÁLKODIK A LISZT FERENC KLUB Annak idején már beszámoltunk róla, hogy a múlt év szeptemberében megalakult a CSEMADOK bratislavai óvárosi szervezetének Liszt Ferenc Klubja. November 17-én került sor azután az első klubösszejövetelre, amelyen szépszámú közönség jelent meg. A műsor olyan sikert aratott, hogy azt január 12-én meg kellett ismételni, miután a tagok egy része nem tudott megjelenni az első klubösszejövetelen. Itt megemlékezés hangzott el Batka Jánosról, Pozsony város egykori fölevéltárosáról, a múlt század végi Pozsony zenei életének tevékeny szervezőjéről. Liszt Ferenc müvei előadásának propagátoráról, 135. születési évfordulója alkalmából. Ezt követően Schleicher László zenetanár, a klub főtitkára tartott előadást Liszt Ferenc pozsonyi látogatásairól és itteni hangversenyeiről, majd mintegy zenei eláfestésként Liszt: Fantázia magyar népdalokra című szerzeménye hangzott el hanglemezről, Antal István zongoraművész előadásában, a Prágai Rádió Szimfonikus Zenekarának kísérete mellett. Schleicher László első előadásában ismer tette Liszt Ferenc világhódító művészi pályafutását, hangsúlyozva pozsonyi kapcsolatait. Ezt a témát folytatta a klub főtitkára a januári klubösszejövetelen megtartott előadásában, amit diapozitivok vetítésével egészített ki. Bemutatta ezeken a képeken Liszt Ferenc legismertebb arcképeit, szobrait, emléktábláit, weimari házát, dolgozószobáját, valamint zongoráit. Oswald István részleteket olvasott fel a lapokban megjelent cikkekből, amelyekben Liszt hitet tesz magyarsága mellett. Lehel István pedig felolvasta a soproni Liszt Ferenc Társaság elnökének az itteni Liszt Ferenc Klub főtitkárához intézett újévi üdvözletét, amelyben a soproniak szívélyesen köszöntik Schleicher Lászlót, kifejezve elismerésüket a klub megalakítása körül kifejtett fáradozásáért, áldozatkészségéért, és sok sikert kívánnak a klubnak és vezetőjének. A zenei részben több Liszt-mű hangzott el hanglemezről, így a Dante-szonáta, részlet az Esztergomi és a Koronázási miséből, valamint a Gondoladal és a Nápolyi tarantella. Schleicher László tanár kimerítően ismertette az elhangzott zenemüveket, keletkezésük körülményeit, jelentőségüket. PETRÁSNÉ KOVÁTS GIZELLA A Liszt Ferenc Klub alakuló gyűlésén Schleicher László ismertette Liszt művészi pályafutását Prandt Sándor felvétele (Mács József új regénye)