A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-14 / 7. szám

Bratislavába kissé megkésve, csak január 15-én „érkezett" (három hétre) a Szovjetunió monumentális művészete című kiállítás, amely lényegében még a szovjet kultúra napjainak része, illetve Bratislavában már csak afféle „utórezgése". A kulturális napok idején Prágában bemutatott kiállítás korábban már Svédországban és Dániában is nagy sikerrel „szerepelt." Mikor annak idején, a múlt év novemberében a szovjet kultúra napjainak programját nézegettük, s megakadt a szemünk ezen a kiállításcímen, eléggé elcsodálkoztunk. Nehezen tudtuk ugyanis elképzelni, hogyan, milyen formában lehet kiállítani a monumentális művészet „termékeit". Hiszen mindannyian tudjuk, hogy a művészetnek ez a fajtája szorosan, szinte elválaszthatatlanul kötődik a városok vagy a társadalmilag jelentős építmények reális, felcserélhetetlen környezetéhez, nem önmagában, hanem az architektúrával és a környező természettel együtt alakítja az emberek életkömyezetét, formálja gondolkodásmódjukat. Tehát lényegében csak az építészeti alkotásokkal és a természettel egységben érvényesül, s ha kiállításon akarjuk bemutatni, ki kell szakítanunk a maga sajátos — egyszeri és megismételhetetlen — környezetéből, amellyel szerves egységet alkot. Bármennyire is igyekeznek tehát a kiállítás rendezői, a maga valódi monumentalitásában nem láttathatják velünk a Szovjetunió monumentális művészetét, ha csak egész A SZOVJETUNIÓ MONUMENTÁLIS MŰVÉSZETE városokat nem hoznak magukkal, márpedig ez lehetetlen. Nos, a bratislavai kiállításon kiderült, hogy a maga teljességében, tényleges monumentalitásában valóban nem láthatjuk a Szovjetunió monumentális művészetét, képet azonban alkothatunk magunknak róla. Mert ha városokat, különféle építményeket nem állíthattak is ki a Művészetek Házában, a maguk természetes környezetében is láthattuk a monumentális alkotásokat — színes diapozitivokon vagy fekete-fehér fényképeken. Láthattuk továbbá az eredeti művek terveit, modelljeit és makettjeit. A kiállítás ilyen formában 160 jelentős szovjet képzőművész több mint kétszázötven alkotását mutatta be, amelyek a Szovjetunióban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után — tehát 1918-tól napjainkig jöttek létre. A szovjet monumentális képzőművészet kezdetei 1918 áprilisában nyúlnak vissza, amikor V. I. Lenin fellépett az A. A. Gyejnyeka: Boróka fenyők (mozaikterv a moszkvai metró „Majakovszkaja" nevű állomására) E. V. Vucsetyics: A Szovjet Hadsereg fasizmus elleni harcban elesett katonáinak emlékmüve Berlinben (1946-1948) A. V. Scsuszev: Kolumbusz Kris tóf emlékművének terve 1929 bő! passzív illusztrálására. Ez a szokatlan, korábban ismeretlen kifejezés elsősorban azt jelentette, hogy az új, forradalmi művészetnek ki kell kerülnie a múzeumokból vagy a magángyűjteményekből az utcákra és a terekre, a dolgozó tömegek közé, hogy a maga sajátos eszközeivel részt vegyen a szocialista társadalom építésében, vagyis hogy megszilárdítsa a tömegekben a kommunista világnézet „legtartósabb alapelveit". S az új, forradalmi művészet valóban /. D. Sadr: Marx Károly portréja (bronz, 1921) i úgynevezett „monumentális propaganda" tervével. S itt mindjárt szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy amikor Lenin a szóban forgó tervet „monumentális propagandának" nevezte, egyáltalán nem redukálta a művészet feladatát az aktuális politikai jelszavak elhagyta a múzeumokat és a különféle magángyűjteményeket, a falak közül az utcákra és a terekre lépett: először bizonytalanul tapogatózva, keresve a „szót", azt a művészi nyelvet, amelyen hangosan, kiáltva lehetne szólni a néphez. Kezdetben kissé patetikusra sikeredett ez a „szó", de a húszas-harmincas években fokozatosan eltűnt a pátosz, s helyére a hitelesség, a valósághű ábrázolás lépett. A szovjet monumentális képzőművészet „termékei" azóta is koruk pecsétjét, illetve — napjainkban — korunk pecsétjét nyomják az épülő városok „arcára". És bármennyire is különböznek egymástól stilisztikai eszközeikben, az alapjukat képező nemzeti hagyományokban — hiszen a soknemzetű ország sok nemzetének művészei képviseltetik magukat a kiállításon —, társadalmi célzatosságuk, elkötelezettségük egymáshoz köti, egységbe fogja őket. Alkotóik kétségtelenül új oldalakat írnak az emberi művészet nagy évkönyveibe, s — a kiállításon bárki meggyőződhetett róla — századunk maradandó emlékműveit hagyják az utókorra. VARGA ERZSÉBET