A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-14 / 7. szám

A Csemadok életéből Jelenet Csiky Gergely: Ingyenélök című darabjából Hatéves korom óta szerepelget tem. Az óvodai záróünnepélyen kezdtem. Majd jött az iskola, a gimnázium cser készcsapata, Ri maszombat ói színjátszó együt tese, a ténylege katonai szolgálat amikor is cseh nyelven játszót- Orobka Géza tam (és bizony sokszor magam sem értettem, mit mondok), a háború, a fogság és végül a CSEMADOK. A helyi szervezet akkori vezetősége, ismerve sokéves tapasztalatomat, engem bizott meg a színjátszó együttes megalakításával, illetve vezetésével. Élve a megbízatással, valamint a belém helyezett bizalommal, a régi gárda tagjaiból összehoztam a színjátszó csoportot, és már 1950 áprilisában bemutattuk az első darabot. Az együttes vezetője, rendezője azóta is én vagyok. Röviden tehát ez az éltető elemem. Nagy örömömre szolgál, amikor egy-egy jól sikerült előadás után fogadjuk a közönség tetszésnyilvánítását, ami újabb erőt és munkakedvet biztosít a következő előadások megrendezéséhez. De ugyanez a tudat hatja át együttesünk minden egyes tagját, annál is inkább, mivel jó közösségi szellem uralkodik a csoportban. A próbák — bár elég szigorúak — kellemes hangulatban folynak, ami részben annak tudható be, hogy soha nem játszom meg a diktátort, a mindentudó, tévedhetetlen, beképzelt „nagymenőt", hanem az együttes minden egyes tagjában barátot, segítőtársat látok. Sok esetben meghallgatom véleményüket, és amennyiben használhatónak találom ötleteiket, meg is fogadom és hálás vagyok érte. Tudom, belátom, hogy munkánk kollektív munka és elért eredményeiket a közös munkának köszönhetjük. Együttesünk tehát egy nagy család, melynek feje, eszmei irányitója azért mégiscsak én vagyok, aki az egész darabért felel. Ezt elismerik és méltányolják munkatársaim is. Hogy hány éve csinálom? Az előbb már céloztam rá. s bár sokaknak talán furcsán, hihetetlenül hangzik, de őszintén és büszkén merem kijelenteni, hogy 67 éve. Hetvenhárom éves nyugdíjas vagyok. Tanult mesterségem szabó, és ezt a szakmát folytattam egészen 1951. május 31-ig. 1951. június 1-től 1968. december 31 -ig tehát nyugdíjba vonulásomig voltam a CSEMADOK apparátusának fizetett dolgozója. Tehát, mint már előbb emiitettem, első színpadi fellépésem 1913 júniusában volt az óvodai záróünnepélyen. Azóta egyetlen esztendő nem telt el, a háborús éveket is beleértve, hogy ne léptem volna színpadra. Soha nem fogom elfelejteni az 1945. év karácsonyát, amikor a fogságban üres konzervdobozokból hangszereket fabrikálva zenekart szerveztem és emlékezetből összeállított vidám jelenetekkel szórakoztattuk fogolytársaimat, noha valamennyien, tehát mi magunk is vigasztalásra szorultunk volna. Távol az otthontól, a családi tűzhely melegétől megpróbáltam vidámságot csalni az arcokra. Sikerült. És még most is, 35 év távlatából, „pályafutásom" egyik legnagyobb sikerének könyvelem el ezt a karácsonyestét. Az 1920—30-as években élénk és gazdag kulturális élet folyt városunkban. Öt aktív színjátszó együttes működött, s mindegyikük évente legalább egyszer bemutatott újonnan betanult darabot. Egyszer aztán a Rimaszombati Munkás Egyesületnek éppen nem volt rendezője s én „ugrottam be" s rendeztem — első alkalommal életemben — darabot, mégpedig a Csókos asszony című operettet. Azok a kollégáim, akik rendezéssel foglalkoznak, azt hiszem, megértik, hogy mit jelentett egy kezdő, fiatal, tapasztalatlan rendezőnek egyszerre beugrani a „mélyvízbe", minden alaposabb és előzetes felkészültség hiányában. Hála azonban a lelkes és tehetséges szereplő gárdának, a kiváló zenészeknek, bemutatkozásom sikerrel járt, anynyira, hogy utána rögtön megbíztak A börtön lilioma című dráma megrendezésével. A kezdet kezdetén tehát két különböző műfajjal kellett megbirkóznom. Ezzel tehát újra megindult a rentftzeres és a már majdnem tervszerű öntevékeny műkedvelő színjátszás városunkban. Igaz, akkor még nem ismertük a dramaturgia fogalmát, és nem éltünk a húzás adta lehetőségekkel. Szigorúan ragaszkodtunk az irott szöveghez és a darabokat szóról szóra és a szerzők által megadott rendezői utasítások szigorú betartásával adtuk elő. Tehát ezt még nem nagyon lehetett igazi rendezői munkának nevezni. A darabot tulajdonképpen csak betanítottuk. „A közönség megfizeti a jegyét, tehát nekik kell játszani" — tanultuk elődeinktől, a régi rendezőktől. (Sajnos sok rendező még ma is ezt vallja.) Amikor a második világháború után viszszatértem a fogságból, az akkori helyzet lehetetlenné tette a magyar színjátszás újjáéledését. Erre csak az 1948. évi februári események után kerülhetett sor, de főleg a CSEMADOK 1949-ben történt megalakulásával vált lehetővé az anyanyelvi kultúra ápolása, terjesztése az itteni magyarság számára. A CSEMADOK Központi Bizottsága megkezdte az erre érdemes, régi kultúrmunkások toborzását. így Varga János akkori kerületi titkár (jelenleg a Hét főszerkesztője) ajánlására 1951. június 1-én kerültem az apparátusba, mint kerületi kulturális előadó. Varga elvtárs ismerte addigi tevékenységemet, s így mert ajánlani ebbe a beosztásba. Bemutatkozom... és merem remélni, hogy sem ö. sem a Központi Bizottság nem csalódott bennem. Végre tehát olyan munkakörbe kerültem, ahol hivatásszerűen, tehát fizetés mellett végezhettem kedvenc munkámat. Ezt megelőzően azonban már 1950. november 20—26 között részt vettem egy hatnapos kultúrpolitikai tanfolyamon Bojnicén, ahol kezdtünk ismerkedni a szocialista kultúra küldetésével. Majd később — már mint az apparátus tagja — 1953. február 2-töl 14-ig Budmericén végeztem hasonló tanfolyamot, amelyet olyan neves előadók vezettek, mint pl. Hanus Gyula, Egri Viktor, Fellegi István, Varga János, Münk István és Gyurcsó István. Ezt követően még két hasonló tanfolyamon vettem részt, s így bő alkalmam nyílt alaposabban megismerni az előttünk, fizetett funkcionáriusok előtt álló feladatokat. A tanfolyamokon és önművelés útján szerzett ismeretek birtokában számos szakkönyv alapos áttanulmányozása után indult el igazi rendezői tevékenységem. Ezek után már egy-egy előadásra szánt darabnál mertem vállalni a dramaturg munkáját is, és éltem a húzások adta lehetőséggel, természetesen szem előtt tartva, hogy ezáltal a mű eszmei mondanivalója ne szenvedjen csorbát. S bár kezdetben nehezen, de folyamatosan sikerült a közönséggel is megkedveltetni a mai életből vett, tartalmas színmüveket, amelyeket aztán sorozatban adtunk elő, nemcsak városunkban, hanem járásunk minden megfelelő kultúrházzal rendelkező községében is, sőt sikeres fellépéseket valósítottunk meg Losoncon, Léván, Zselizen, Kassán (Kosice) és nem utolsósorban három alkalommal szerepeltünk az öntevékeny műkedvelő színjátszók legrangosabb fesztiválján az 1964-től rendszeresen megrendezésre kerülő Jókainapokon Komáromban. El kell mondanom, hogy első komáromi szereplésünk nem hozta meg a várt sikert, minek hatására az együttes hullámvölgybe került, és csak kilenc évi kényszerhallgatás után tudtam újra összehozni a csoportot, úgyhogy az 1973/74-es időkben ismét ott lehettünk Komáromban. Sajnos ezután objektív akadályok megint gátolták munkánkat. Hogy csak egy kirívó példát említsek: egyik szereplőnk gyásza miatt az 1976-ban betanult darabot csak 1979-ben tudtuk felújítani, igaz, azóta sikerrel játsszuk. Ezzel párhuzamosan tervbe vettük az ősz folyamán egy újabb darab betanulását. Siposs Jenő: Papa kedvence című darabjának egyik jelenete Hogy munkámat a sok gátló körülmény ellenére is végezni tudom, ennek egyik alapfeltétele feleségem megértése. Ö is tudatában van annak, hogy mit jelent ez, megértve ö is részese az elért eredményeimnek. Népes családom többi tagja is jóleső érzéssel olvassa a lapokban megjelent cikkeket, kritikákat egy-egy sikerült előadásunk után. Sajnos azonban családomban senki sem örökölte színészi hajlamomat, s csupán egyszer sikerült rávennem őket, hogy színpadra lépjenek. Pályafutásom egyik legszebb emléke marad, amikor egy esztrádmüsorban három fiammal léptem fel. és a darabban is apjuk voltam. Városunk, illetve járásunk illetékes szervei elismerik és pozitívan értékelik munkámat. Bizonyítéka ennek, hogy a jnb oktatás- és művelődésügyi szakosztálya több alkalommal elismerő oklevéllel tüntetett ki és pénzjutalomban is részesített. És az nemcsak a városunkban, hanem az egész járásban végzett munkám jutalma, mivel méltányolják, hogy magas korom ellenére is még mindig aktivan kiveszem részemet a kulturális munkából, és bárhová, bármikor hívnak, szívesen teszek eleget a meghívásoknak, hogy szerény képességemhez méltóan segítsem elő községeink kulturális életének fellendítését. Legutóbb pl. az augusztus 17-én a CSEMADOK serkei (Sirkovce) helyi szervezetének Hét falu találkozója cimen megrendezett dal- és táncünnepélyén vezettem a műsort, konferáltam. Említésre méltó még, hogy hosszú évek óta tagja vagyok a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya keretében működő Központi Dramaturgiai Tanácsnak, valamint a CSEMADOK KB Központi Dramaturgiai Albizottságnak. Munkámat határainkon túl is ismerik, amit az Ózdi Kohászati Üzemek pártbizottságának hetilapjában, az Ózdi Vasasban 1968. június 1 -én Dobi Sándor tollából megjelent cikk velem foglalkozó része is igazol. Idézem: „Inkább regénybe, mint szűkre szabott úti beszámolóba illik Drobka Géza pályája. Dél-Szlovákiában szinte mindenki ismeri és csodálja 62 éves kora ellenére frissességét. Serényen és lelkesen ügyködik, mindenütt ott van, ahol segítségre van szükség. Két és fél napos otttartózkodásunk, vándorlásaink során egy órára sem hagyott el bennünket. Mintha valamennyiünk közül ö lett volna a legfáradhatatlanabb. Vagy a kultúra élmunkásának soha sem szabad fáradtnak látszania r DROBKA GÉZA