A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám

Csicsay Alajos GYÁVA HATALOM Ő volt az utolsó katonája a visszavonuló seregeknek, s talán a legmagasabb rangú is, aki a falunkban megjelent. Ezredes úrnak kellett szólítani, a feleségét pedig méltóságos asszonynak. Kerékpárjaikat betolták az udvarba, a kétágasnak támasztották, és leporolták a ruhájukat. Az asszony az illemhely iránt érdeklődött, amire a győri nagynéném válaszolt készséggel. Mifelénk másképpen hivták. Édesanyám betessékelte őket a szobába és hársfateával kedveskedett nekik. — Óh! — mondta a méltósága, és kényesen fogta két ujja közé a finom porceláncsészét. — Hadizsákmány? — érdeklődött az ezredes. — Nászajándék — mondta elpirulva anyám. — Óh — szólt ismételten a hölgy, és végignézett toprongyos alakomon. — Bájos gyermek — húzta lanyha mosolyra az ajkát. — Jársz-e iskolába? — kérdezte az úr. — Nem, mert a tanító néni megszökött a Szilveszteri hadnaggyal, a padokat meg feltüzelték a bakák. — Miket beszélsz? — rémüldözött jóanyám. Az ezredes letette drótkeretes szemüvegét és ujjahegyével az orratövét bökdöste, minth^csipegetné. »- Teremtő isten, mi lesz velünk Artúr? — sóhajtozott az asszony. — Összeomlás drágám, totális fejetlenség. Milyen szépen és érdekesen beszélnek, gondoltam, és jobban szemügyre vettem őket. A nő jóval fiatalabbnak látszott a férjénél. Az ezredes robusztus volt és pocakos, a FALÓ A SÍNEKEN halántéka őszülő. Rövid stuccolt bajuszt viselt és csillagos gallérja fölé vastag tokája dudorodott. Mély zsebéből egy szem savanyú cukrot kotort elő és felém nyújtotta: — Ezért elénekelsz nekünk egy szép népdalt! — szólt idegen kedvességgel. Én nyomban rázendítettem: „Horthy Miklós katonája vagyok ..." A tiszt fanyarul mosolygott. — Hát igen, — bólintott. —- Mást nem tudsz? — De. Nyitva van a százados úr ablaka — sipítottam cérnahangon. A nagyúr legyintett. — Édesapád ugyebár katona? — szakította félbe az éneket. — Az. Kint van a ... — Jaj, ezek a haszontalan tyúkok, kergesd be őket kisfiam! — kapta el karomat édesanyám, és hirtelen kilóditott a konyhába. — Tessék még méltóságos úr egy kis teát! — Artúr hadbíró, kedveském. Ha netán szükségük lenne a segítségre ... Artúr most lemondóan mosolygott. — Nem jártak errefelé a nyilasok? — érdeklődött óvatosan. Édesanyám éppen az edényekkel csörömpölt, ezért nem hallotta jól. — Nemrég utaztak el a katonák. — így mondta, elutaztak. A nagydarab ember izzadt homlokát törülgette, s közben a teát dicsérte. Visszalopakodtam a szobába és a priccs széléről a szépasszony loknis haját bámultam gyönyörködve. Fekete fürtjei sűrű csigákban omlottak a vállára, s mint durva ék. beléjük metszett a szögletes válltömés. Ilyen finom asszonyt csak egyet láttam rajta kívül, egy fehérfityulás apácát, aki élelmet kunyerált a kórház számára. Mindkét idegen nő szokatlan tiszteletet ébresztett bennem. A méltóságos ezredesné különösen, mert magázták egymást az urával. Ilyet eddig csak a református papéknál láttam. — Kegyedék amint látom nem tartoznak a módosabb gazdák közé — állapította meg a főtiszt, amire édesanyám enyhén megsértődött. — Elődeink jobb sorban éltek. Nekünk már csak három hold föld jutott, és ezt a házikót építettük az urammal. Még két és fél évi kamat van rajta. — Nagyon szép — bólogatott a hadbíró. — A férje bizonyára jó katona és kiváló hazafi. — Az, az — sietett a válasszal anyám. — Csodálom, hogy nem küldött haza semmilyen hadizsákmányt. — Lőszerszállítóknál szolgál kérem, veszedelmes helyen. Csak hazajöjjön épségben — pityeredett el anyám. — De hiszen ... — kotyogtam közbe. — Te hogy kerülsz ide? — ripakodott rám néném. — Példásan nevelik a gyermeket — bölcselkedett a hadfi. Nemzetünk ősi erénye ez. S ebben példaadó magatartást tanúsított mindenkor a földmívelő nép. Kezdtem unni a kimért okoskodását. Örültem, hogy végre szedelőzködnek. Már gördültek a kerekeik a falu felé, mikor édesanyám ijedten csapta össze a tenyerét. — Jézus Mária, a szemüveg! — és fölkapta a finom látszert az asztalról. — Itt hagyták a szemüvegüket! — Jó anyag a kerete, aranyból van — mustrálgatta néném — értékes darab ez. 2 talán szívesen meg is tartotta volna, ha jóanyám másként nem rendelkezik. — Szaladj utánuk, de tüstént! — Ezredes úr! — üvöltöttem a kapun kirohanva. — Ezredes úr, álljanak meg! A két ember billegve lépett le a pedálról. Cipőjük tompán puffant a tavaszi porban. — Ne lármázz ilyen szörnyen te fiú! — oktatott keményen a férfi. — Még bajt hozol ránk — suttogta a dáma. — Szóval szöknek maguk is? — kérdeztem bizalmasan. — Mi az hogy szökünk? És ki szökik itt egyáltalán? — Hát édesapám. De neki puskája is van ám, szuronyos és prima búvóhelye az istállópadláson a kóró között. És ha valaki el akarná kapni, azt ledurrantja. Még a nyilasokat is. Senkitől se ijed meg — húztam ki magam kevélyen. — Artúr kérem, siessünk innét! — kérlelte sírós hangon férjét a hölgy. Artúr egy pengőt nyomott a markomba. — Felejts el minket fiacskám! Senkinek se mondd el, hogy láttál bennünket! Érted? — pattogta katonásan. — Igenis — csaptam össze a bokámat. — Szebb jövöt! — rikkantottam férfiasan. Az idegenek nem feleltek. Örültem a pénznek. Erősen szorítottam a markomban és néztem a két távozó alakot, ahogy kínlódva zötyögnek a hepe-hupás földúton. \ v LÉGSZOMJ Az éjszaka becsobog az ablakon Hullámai elöntik a szobát Már térdig Már derékig ér a sötétség A szék rozoga lélek vesztő (Kibírni Csak kibírni hajnalig Aztán tovább) Könyvek s képek úszkálnak mindenfelé Uszonyaik nőttek és kopoltyúik Virradatkor ha visszahúzódik a tenger tehetetlenül tátognak a reggel fövenyén TÓTH LASZLO VERSEI Modernizálták a trójai falovai sárgára festették ellátták relékkel áramszedővel Éjszakánként megjelenik a városban fölcsenget jámboran s végigporoszkál a villamossíneken Belsejében szelíd szónokok s vad hivatalnokok újoncserege szorong Még pirkadat előtt megrohamozzák a békésen alvók álmait AZ EMBEREVŐ FA Én láttán az emberevő fát pokol-nagy pofájából bőre-foszlott fejek s csillagnyí koponyák csüngtek alá. málladozó karok, lábak, csonkok, csontok, én láttam az emberevő fát, szájából karmairól csöpögött a vér a szikkadt földre le, kutyák marakodtak körötte a sárban, én láttam az emberevő fát, éjjelenként útra kelt mindig, ágaival benyúlt az alvó ablakokon, kinek az orránál, fülénél, himtagjánál, kinek a szivénél, agyvelőjénél kezdte a lakmározást, én láttam az emberevő fát. napkeltétől napnyugtáig jámbor szilvát érlelt, szelíd almát, sápadt barackot. . (Ott vagyok ahonnan hiányzom) A DOROMBOLÓ HÚSDARÁLÓ Kopócs Tibornak Be lopózik a szobába, felszökken öledbe, farkát csóválja s álmosan dorombol a húsdaráló. Észre sem veszed, s éles karmait már húsodba mereszti. VILIAM PRIBYL FELVÉTELE 11