A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-26 / 30. szám
tot, de a boltok ellenőrzésekor annyi tényért, vázát, nippet tört össze — minden elővigyázatossága dacára, — hogy nemcsak az erre a célra létesített vezérigazgatói alapot merítette ki, hanem az egész vállalatot súlyos deficitbe kergette. Ezektől a hibáktól ugyan haláláig vezérigazgató maradhatott volna, de elkövetett egy olyan tapintatlanságot is, melyet nem lehetett megbocsátani. Télach-Mélach egy alkalommal azt firtatta: miért számlázzák féláron az Andorrába irányított porcelánkészleteket? Maga az andorrai nagykövet kérte Télach-Mélach leváltását. Ezután még számos állásba helyezték, de a kulturális fronton éppúgy csődöt mondott, mint a termelésben. Miután eredménytelenül próbálták végig az összes lehetőségeket, jobb híján kinevezték a „Nemzet Elefántjá"nak, és hiányzó bal lábára hivatkozva leszázalékolták. Az ügyintéző szervek dicséretére legyen mondva: a maximálist megközelítő összeggel küldték nyugdíjba. Az elefánt, hogy elüsse valahogy a kényszerű tétlenség napjait, beutazta egész Gumipartot. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy gyalog vágjon neki az útnak, ez sértette volna magas állami kitüntetésének méltóságát. Állt a külön e célra épített vasúti termeskocsi ablakában, és ormányát kilógatta az elmaradó tájra, vagy rosszkedvűen tűrte, hogy hétszáz rongyos teherhordó gyaloghintóra emelje. Mindenfelé nyomort és elkeseredést talált. Egykori munkatársai, az ólombányászok, éppolyan primitív módon dolgozták fel az ércet, mint régen, megrágták, és egy nagy fazékba köpték, csak annyi változott, hogy a kész ólomrudakra Luxemburg helyett Andorra felségjele került. Akadozott az élemiszerellátás is, a falvakban egy lovas futár időnként körülhordozott egy antilopcombot, hogy a parasztok ne felejtsék el egészen, hogy néz ki a hús.. Az elefánt mély borulattal tért vissza országjáró körútjáról. Megpróbálta szóvá tenni a nép ügyét a képviselőházban, de egykori felkelötársai lebeszélték. Bánatában rászokott az ivásra, és pálmák alatti koszos kocsmákban mondta el, ami a szivén fekszik. Az állam vezetői hamarosan tudomást szereztek Télach-Mélach részeg fecsegéseiről, bár rosszallással fogadták, de az elefánt érdemeire való tekintettel egyelőre nem léptek közbe, beérték a figyelmeztetéssel. Télach-Mélach azonban továbbra is látogatta megszokott kocsmáit, mind több és több gumiparti polgár ismételgette elégedetlen, kritizáló megjegyzéseit, a hatóságok úgy döntöttek, hogy erélyesebb eszközökhöz nyúlnak. Egyik este a kocsmából hazafelé botorkáló Télach-Mélachot váratlanul megszúrták hátulról egy hatalmas injekciós tűvel, visszafordult, és csapkodott ormányával, de az injekció hamarosan elkábitotta, az elefánt álmosan dőlt végig az ösvényt borító, vastag avaron. Télach-Mélach az állatkertben tért magához, még kábultan emelgette a fejét, mikor egy nyilatkozatot raktak elé, mely szerint megromlott egészségi állapotára való tekintettel önként vonult vissza minden közéleti tevékenységtől. Az elefánt nem volt hajlandó aláírni, sőt tiltakozásul a méltánytalanságért, melyet letartóztatása ejtett önérzetén, éhségsztrájkba kezdett. Az újabb fejtörést okozott a hatóságoknak, az állatkert bejáratánál hatalmas tömeg ácsorgott, várva az elefántról érkező híreket, beláthatatlan következményekkel járhatott, ha Télach-Mélachnak valami baja esik. A nehéz helyzetben az ország legravaszabb aggastyánjához, a szenátus elnökéhez fordultak tanácsért. — Mindannyian jól tudjuk — mondta a ravasz aggastyán —, hogy a legmagasabb pálmafát is hamarabb elvágja a méz, mint az acél, mint ahogy könnyebb szőrén megütni a legyet, mint szőr ellen a lovat, egyszóval, mondom, szerezzetek Télach-Mélachnak egy nőstény elefántot. A kormány megvásárolta az éppen Gumiparton vendégszereplö svéd Olympia Cirkusz fiatal nőstény elefántját, rövid elvi eligazítás után bevezették a ketrecbe, melyben Télach-Mélachot tartották fogva. A svéd nős'tény, melynek dörzsöltsége meghazudtolta a korát, hamarosan elcsavarta a harcokban edzett, de szerelmi ügyekben oly járatlan öreg elefánt fejét. Alig telt el két nap, és a ketrec vasrudaí elől eltűnt a széna, jelezve, hogy Télach-Mélach feladta az éhségsztrájkot. Nem sokkal később pedig felcsert hívatott, kihúzatta durván elálló agyarait, porcelán protézist rakatott a helyébe, és füleit is divatos rövidre vágatta. Az idő múltával Andorra mind határozottabban átvette Luxemburg örökét. Míg csak a bányák és ültetvények termékeit sajátította ki, a parlament nem fejtett ki semmiféle ellenállást. Nem azért tartanak minket — mondta az elnök, a ravasz aggastyán —, hogy beleszóljunk saját belügyeinkbe, de amikor Andorra a különféle vezető pozíciókba is saját embereit kezdte kinevezni, nyílt kenyértörésre került sor. A képviselők és miniszterek újra a dzsungelbe vonultak, a felkelés véres bumerángját végighordozták az országon, de hasonlíthatatlanul nehezebb körülmények között kellett megkezdeniük a harcot, mint annak idején Luxemburg ellen. Andorra már korábban ügyelt rá, hogy se fegyveresek, se szállítóeszközök ne álljanak a rendelkezésükre. A felkelők egymás után vesztették el a csatáikat, menekülniük kellett, míg végül a történelem megismételte önmagát, a felkelők megmaradt jármüvei és ágyúi újra beragadtak a Rágós Misszionárius-csúcs közelében. Végső szorultságukban Télach-Mélachhoz fordultak segítségért. Egy este a felkelők titkos küldöttsége suhant be az állatkertbe, és kopogtak az elefántketrec ajtaján. Télach-Mélach kinyitotta a kémlelőrést, így is lehetett látni, hogy elegáns angol szövetből készült házikabátot visel: — Mit óhajtanak? — kérdezte. — Szükségünk van rád, ó. Menekülés Segítője, elveszünk, ha nem mented meg ágyúinkat. — Ne haragudjanak, uraim, de most nem állhatok a rendelkezésükre, ugyanis — az elefánt joviálisán hunyorított — egy kis társaság gyűlt össze nálam, új lemezeket kaptam, és táncolunk. Elegánsan meghajolva magukra hagyta a felkelőket, visszafelé menet halkan dúdolt magában: — Jöjjön velem nagysád, shimmyt járni, bizsereg a talpam, nem tud várni... És az andorrai zsoldosok mindjobban megközelítették a felkelők utolsó ágyúit. VLADIMÍR HOLAIM versei: VAJON MIT OLVASOTT? Vajon az a lány mit olvasott a villamosban ? Időn és téren túl szinte önkívületben, csupán érzései voltak már és olyan tűzben remegett, hogyha szólnia kellett volna, dadogott volna tán, s ha néznie kellett volna, csupán a lázadást s az angyalok hullását látta volna ... Aki leszáll a költészet honába, fel nem bukkan soha ... A HEGYEK MENNEK, A VIRÁGOK MENNEK A hollók a hegyek felé fordulnak... Tavasz lesz... Mi is öröktől fogva várjuk ... A semmiségből fut az idő s csak önmagáért létezik... Szívem verése változékony. Hogyan lehetne hát egyforma verseim ritmusa? Forró odaadásom a költészeté! VANNAK Vannak saját magukba rejtett tárgyak. Szinte már csaknem emberiek, felfedezhetnék magukban saját lényüket és nevetve leleplezhetnének minket. De a mi tudatlanságunk egyre időtállóbb. Az állatok tudatlansága melegebb... DE A nevetés és az ének istene rég bezárta az öröklét kapuját. Azóta csak néha-néha zendül bennünk a fogyatkozó emlék. De a fájdalom azidő óta életnagyságban nem jön sohasem, mindig nagyobb, mint az élő ember, bele kell férnie mégis a szívébe. (Dénes György fordításai) 11
