A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-05 / 27. szám

KÖNYV Oravecz Imre: Egy földterület növénytakarójának leírása Válságban van az új magyar lira. Juhász Ferenc, Pilinszky János, Nagy László nagy nemzedékének tetőzése után a mai har­minc-negyvenévesek alig-alig tudnak valami érdemlegeset mondani, legalábbis nagy elő­deikkel összehasonlítva, nem szólva kortár­saik, Nádas Péter, Lengyel Péter, Esterházy Péter prózai remekléseiről. A kép összessé­gében valóban Így fest, ám akad kivétel is. A nagyon kevés kivételek egyike a most har­minchét esztendős Oravecz Imre, nemzedé­kének talán legjelentősebb magyar lírikusa. Legjelentősebb — mondottuk, annak ellené­re, hogy most megjelent kötete mindössze a második csak, arról nem is szólva, hogy az első, a hét évvel ezelőtt megjelent „Héj" alig néhány száz verssort tartalmaz, s hogy a jelen kötetnek is egy jelentős része műfordí­tás. És mégis, mindezek ellenére, bátran állít­hatjuk, hogy Oravecz nemzedékének még mindig a legjelentősebb költője. Miért? A „Héj", amint már említettük, weberni szűk­szavúságával hívta fel magára a figyelmet s jelentett egy bizonyos lírai forradalmat még Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes tömör költé­szete után is, elsősorban a Juhász Ferenc-i szózuhatagos költészet ellenhatásaként. „Vers az óra. A számlapon egy kordé haladt, kerekek nyikorogtak, üres volt a bak." íme, egy tipikus Oravecz vers (címe: „Az idő") az első kötetből. A hét szűk esztendő után kiadott második kötet, szerencsére nem próbálja sem túlszárnyalni szűkszavúságban, sem pedig plagizálni az elsőt, ám még na­gyobb szerencse, hogy nem is esik át a lónak arra a bizonyos másik oldalára, mint nem kevésbé kiváló kor- és pályatársa, Tandori Dezső, aki a szófukarságból a szószátyárság­­ba lendült át egy kritikusa szerint, ebben vélve megtalálni a tovább járható (kivezető) utat. Voltak, akik Oravecz első kötetében a magyar líra weberni korszakát látták meg­testesülni, s ebben kétségtelenül volt sok igazság. Ám tudjuk, hogy a korai Webern félperces tételeit negyedórás „óriás" szimfó­niák és kantáták követték s Oravecz, szem­mel láthatóan ebben is a bécsi mestert követi. Igaz, messze vagyunk még a II. kantá­ta szintézisétől, ám az irány egyértelműen errefelé mutat. A „Trakl Budapesten" három „verse", „A chicagói magasvasút montorse-i állomásának rövid leírása", „A gyermekkor módosítása" és a „Támpontok a gyermekkor módosításához" vagy a címadó „verš" egya­ránt bizonyítja ezt. A kötet mélyebb elemzé­sére itt aligha vállalkozhatunk, csak jelezzük még a gyűjtemény két érdekességét: az angol nyelven irt és megjelentetett szövege­ket, valamint a „Palatkvapii iskola" című ciklust, hopi indián szövegek fordításait. Hogy e szövegek mennyire „műfordítások", nincs módunk megítélni, de hogy remek Oravecz-szövegek, az bizonyos. (cselényi) Hajómalmok és molnárok Ez a 270 oldalas kötet, melynek szerzője Jakus Lajos, a penci (Magyarország) falumú­zeum dolgozója, önálló tanulmányként jelent meg a STUDIA COMITATENSIA sorozat he­tedik kiadványaként. Olyan kötet, melyet a néprajzzal foglalkozó dolgozók, a néprajzot kedvelő olvasók igényesen, gondosan megí­rott és szerkesztett tanulmányként vehetnek kezükbe, de bizonyos, hogy olvasása mások­nak is örömet, élményt ad. Említésre méltó, hogy milyen sok (21) illusztráció, fénykép és rajz teszi szemléle­tessé az írottakat. Szükséges is volt ez, hiszen letűnt a hajómalmok kora, melyet elénk idéz a szerző. A hiteles felidézéshez kétség sem férhet, ezt több eredeti okmány, külön szómagyarázat és csaknem száz úgy­nevezett lábjegyzet, vagyis tudományos műre való hivatkozás is bizonyítja. Ám a monográfia ennek ellenére sem veszít olvas­mányosságából. Főleg a váci molnárcéh működését tárja elénk, a Duna magyarországi szakaszán mű­ködött hajómalmok és molnárok tevékenysé­gét, életét tárgyalja a szerző, s természete­sen a Duna ma Szlovákiához tartozó bal parti szakaszán élt hajómolnárokkal is foglal­kozik. Ehhez a részhez Suhai Lajos ma Duna­­radványon élő egykori hajómolnár készített illusztrációs, magyarázó rajzokat. Itteni vonatkozásai miatt, de érdekes tar­talma okán is joggal tarthat igényt a könyv azok érdeklődésére, akik a múltba tekintve mérlegelik jelen életünk tényeit. Hajdú András HANGVERSENY Kocsis Zoltán Bratis/avában Először 1972-ben járt nálunk, s akkor dr. Rajter Lajos vezényletével Bartók I. Zon­goraversenyét szólaltatta meg. Aztán öt év­vel később Szvjatoszlav Richter helyett ug­rott be és Beethoven Esz-dur versenymüvét játszotta. Most pedig a Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának társaságában Rahmanyinov g-mollban írott IV. zongora­­versenyét adta elő a leningrádi Alekszandr Dimitrijev vezényletével. Amikor szinte még mindig valami félszegen kamaszos bájjal megjelenik a pódiumon, az ember alig hiszi, hogy ez a 28 éves fiatalember, aki tizenhét­évesen üstökösként nyerte meg a Magyar Rádió és Televízió Beethoven-emlékverse­­nyét, a Liszt Ferenc-díj mellé megkapta már a művészi kitüntetések legnagyobbikát, a Kossuth-díjat, osztályvezető tanára a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolának, és nevét a ranglista élén jegyzik a világ zenei centru­maiban. De ezzel tevékenysége és érdeklő­dési köre távolról sem merül ki. Elsősorban komponál, és amellett, hogy maga is lelkes propagátora az avantgárd műveknek, Wag­ner és Bartók zenekari műveinek partitúráit ülteti át zongorára, feltámasztva ezzel azt a kihalóban levő műfajt, amely Liszt Ferenc korában még oly népszerű volt. Jelenlegi tevékenységének pedig egy speciálisan nagy horderejű területe, hogy szerkesztőként mű­ködik közre Bartók Béla zongorajátékát meg­örökítő hanglemezek kiadásában, ami azt jelenti, hogy jövőre a zeneszerző századik születési évfordulóján napvilágot lát a zon­goraművész Bartók teljes hagyatéka, s így mi, mindazok, akik csak kritikák méltatásá­ból ismerjük pianista művészetét, gyönyör­ködhetünk majd játékában. A végéhez közel­gő hangversenyévad egyik elvitathatatlan fénypontját jelentette Kocsis Zoltán szerep­lése. Jellegzetesen egyéni játékáról, billen­­téstechnikájának sokszínűségéről, kifejező erejéről és sodró lendületéről tanulmányt illenék írni. Részletes elemzés helyett azon­ban csak egyetlen momentumot emelek ki, éspedig azt az anyagon felülemelkedő és parttalanul áradó őszeneiséget, mely játéká­nak legszebb ajándéka volt. Varga József SZIMPÓZIUM Lehár Ferenc emlékezete A Komáromi (Komárno) Vnb Lehár-emlékbi­­zottsága a Lehár Ferenc 110. születési év­fordulójával kapcsolatos ünnepségsorozat keretében „Az operett szerepe a szocialista kultúrában" címmel érdekes szimpóziumot rendezett a Dunamenti Múzeum nagytermé­ben. A találkozón számos zenerajongó mel­lett részt vett dr. Ivan Osolsobé, a Bmói Állami Színház dramaturgja, Bedfich Kramo­­sil érdemes művész, a bratislavai Új Színpad vezető dolgozója, Kamii Peteraj, az új Szín­pad dramaturgja, valamint Kamila Magálová és Jozef Benedikt színművészek. A szimpóziumot Dobi Géza, a komáromi zeneiskola igazgatója nyitotta meg. Utána dr. Ivó Osolsobé tartott előadást Lehár Fe­renc munkásságáról, művészetének mara­dandó értékeiről, valamint a mai zenés szín­ház szerepéről. Hangsúlyozta: az operett jelentős szerepet játszott a múltban, nem­csak a gazdag polgári rétegek, de a széles néptömegek szórakoztatása terén is. Gyak­ran mosolyra késztetve, ironikusan figurázza ki az uralkodó osztályok, a születési és a pénzarisztokrácia hibáit. Az előadó ezután arról beszélt, hogyan született meg — az operett-kliséből kilépve — a zenés-táncos musical, mely jobban kielégíti a mai modern kor közönségének igényét. Magasra értékel­te Lehár alkotásaiban a nemzetköziséget, hiszen Lehár több operettjében használt fel magyar, orosz, szlovák, olasz, francia, dél­szláv népzenei és folklór-elemeket. A tartalmas és gazdag vitában sok szó esett Lehár életéről, egyes műveiről, az idei Lehár-évfordulóval kapcsolatos rendezvé­nyekről. Felvetődött egyebek között az a gondolat, hogy az operett- és musical-feszti­válokat kellene rendszeresíteni Komárom­ban. Bedfich Kramosil beszélt Lehárral kap­csolatos személyes élményeiről. Lehárral ta­lálkozva volt alkalma meggyőződni, milyen igényesen készült fel a komponista szereplé­seire. A szimpózium végén Kamila Magálová és Jozef Benedikt színművészek adtak műsort. A Lehár-emlékbizottság és a Szlovákiai Szín­művészek Szövetsége részéről ígéret hang­zott el: megfontolás tárgyává teszik a komá­romi Lehár-fesztivál rendszeresítésének gon­dolatát. Bende István A Lengyel Nemzeti Bank új 20 zlotys pénzérmét bocsát ki a moszkvai olim­pia tiszteletére. Az új pénzérmét Ewa Olszewska-Borys képzőművész tervez­te. Tízmillió évvel ezelőtt egy tűzhányó olyan gyorsan pusztította el ezt a terü­letet, hogy az állatoknak még elmene­külni sem volt idejük. Az amerikai Nebraska állam régészei már több száz őskori állat maradványát tárták fel. 8

Next

/
Thumbnails
Contents