A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-19 / 29. szám
génység legkisebb figyelmetlensége is végzetes lehet. A páncélos lassan halad előre a folyómederben. Közeledik a túlsó parthoz, felkapaszkodik, 180 fokos fordulatot csinál s máris indul vissza, át a folyón. Eléri az innenső partot, felkapaszkodik. Alábbhagy a feszültség, a parancsnokok jól helytálltak. A fiúk arcáról le lehet olvasni az eltökéltséget: „Erre mi is képesek vagyunk!" Parancsnokaik példája új erőt önt beléjük. A jövendő fiatal parancsnokok elé most a politikai tiszt lép oda. Erős, csengő hangon szól hozzájuk: — Elvtársak, az alegység parancsnoka szocialista versenyt hirdet ez alkalomból a legjobb harcos és a legjobb kollektíva címért. Ismerteti a versenyfeltételeket, s kisvártatva az egység előtt tábla jelenik meg, rajta, ki mire kötelezte magát a versenyben. Már több harckocsi kiszolgáló személyzete befejezte küzdelmét a folyóval. A szünetben a tábla előtt, amelyre a verseny értékelését feljegyzik, sorban ott csoportosulnak a fiúk. Kritikusan értékelik a saját eredményeiket s bajtársaikét is. Mert hiszen ez dönti majd el, melyik kollektíva milyen helyezést ér el a versenyben. A meredek parton további harckocsi kaptat felfelé. Vezetője megállítja, kiszáll s jön oda hozzánk. Megkérjük, beszéljen röviden tapasztalatairól, amelyeket mint oktató szerzett. — A fontos az, hogy az embert érdekelje az, amit csinál, hogy tudjon örülni neki — nunk, mint a növendékek. Kommunista vagyok, és ezért példát kell mutatnom. Katonáink közül sokan szeretnének a legjobbak lenni a harci kiképzésben és a politikai felkészítésben. Csakhogy a kívánság önmagában még nem elég. Annak, aki mesterien akarja kezelni a korszerű haditechnikát, annak alaposan el kell sajátítania ennek minden csínját-bínját, s amit megtanult, azt alkalmaznia kell tudni jó vagy rossz időben, éjjel vagy nappal. Ezért kell rengeteget gyakorolni az egyes fogásokat. Figyelmünket egy páncélozott jármű vonja magára. Valahogy furcsán forog a vízben, éppen a folyó kellős közepén. Vezetője végül is engedelmességre kényszerítette. Amikor partot ér a jármű, a benne ülök élénken megvitatják, mit hogyan csináltak. A szakasz agitátora, Josef Kabelka fiatal párttag lép oda hozzájuk. — Mit lamentáltok, fiúk? — kérdezi. — Elég lett volna csak a felét alkalmazni annak, amit megtanultatok, s nem okoztok szégyent. Gondolkozzatok csak rajta! — mondja s már ott is hagyja őket. Ezek a szavak, akármennyire fáradtak is, felvillanyozzák a fiúkat. Ide hallik a csoportból: — Hát most aztán jól megkaptuk a Jožótól. S a legrosszabb az, hogy igaza van! Lassan véget ér a foglalkozás. Már tele van a verseny eredményeit feltüntető tábla. S az eredmény? Dr. Josef Gubán tisztjelölt örvezetö szakasza lett a legjobb. Fölöslegesnek, indokolatlannak mutatkoztak reggeli aggályai. A tábla is mutatja. A foglalkozás lefolyása megmutatta, hogy a katonák igen bonyolult feltételek között is teljesíteni tudják az igényes feladatokat. Csak tudni kell őket vezetni, foglalkozni kell velük, megnyerni őket a közös ügy számára. JOBBAK LESZNEK, MINT A TÖBBIEK? Lassan haladnak előre az óra mutatói. Éjjeli két óra. „Riadó!" — kiáltja el magát valaki, s aztán szájról szájra száll a szó, miközben harsog a sziréna az alakulat napos tisztjénél. Megkezdődik a harc a percekért, azért, hogy kitünően, jó eredményekkel folyjék le a mai foglalkozás. — Motorokat indíts! — harsan fel a parancsnok vezényszava, s kisvártatva felbődülnek a V—55-ös harckocsik motorjai. A fehér füst csípi a szemet, izgatja a légzőszerveket. A harckocsizok észre sem veszik. A botkormány mellett ülő katonák agyában ott zsong a kérdés: „Sikerül-e úgy teljesítenünk a mai feladatot, hogy elégedettek legyenek velünk a parancsnokaink?" „Jobbak leszünk, mint a többi alegység? — töpreng dr. Josef Gubán tisztjelölt őrvezető, szakaszparancsnok. — Muszáj, mert hiszen lelkiismeretesen felkészültünk a mai napra!" Előre! — hangzik fel a parancs, nincs idő további töprengésre. A feladat végrehajtására kell összpontosítani. A harckocsik nekilendülnek a tejszerű ködnek, a hernyótalpak gyúrják a felázott talajt, amely a tapasztalt vezetőknek is gondot okoz. Az alakulat parancsnokának helyettese és a foglalkozás vezetője a folyóparton áll. Igyekeznek átfúrni tekintetükkel az egyre sűrűsödő ködfátylat, hogy lássák, mi történik a folyó túlsó partján. Mindketten elgondolkodva vizsgálják az átkelőhelyet és gondterhelten figyelik az előkészületeket. — Ma fárasztó munka vár a fiúkra — jegyzi meg a foglalkozás vezetője. — Hadd mutassák meg, mit tanultak! — jegyzi meg a másik tiszt. — Mindjárt kezdődik a gyakorlat, a folyón való mély átkelés. A fiúknak tanúságot kell tenniük a harckocsivezetés művészetéről — magyarázza. Az alegység jobban megközelíti a folyót. Parancsnokai beszállnak az első harckocsiba. A katonák visszafojtott lélegzettel figyelik őket. — Motorokat indíts! — harsan fel a parancs, s máris füstfelhök törnek elő a záró csappantyúk mögül. — Első sebességre kapcsolj! — hangzik a gyakorlat vezetőjének második, majd kisvártatva harmadik parancsszava: — Előre! Pár pillanat múlva már összecsapnak a hullámok másfél méter magasságban a harckocsi fölött. A katonák feszülten figyelik, hogy működik a motor. Tudják, hogy a lemondja Jozef Vacek őrvezető, fiatal párttag. — A legfontosabb azonban a személyes példamutatás. Ez elősegíti, hogy a harckocsivezetök ne csak az elméletben, de főként a gyakorlatban jól elsajátítsák a szükséges ismereteket. Ha megmutatjuk a fiúknak, mit hogyan kell csinálni, aztán már önállóan is képesek megtenni, amit kell. Világos, hogy ha vezetni, oktatni akarunk, többet kell tud-A jól szervezett gyakorlat meghozta a gyümölcsét. Az alegység kitűnőre oldotta meg a folyón való átkelés feladatát. A győztes szakasz katonáinak arcáról leolvasható az elégedettség, de az elhatározás is, hogy holnap még jobb eredményeket akarnak elérni. JOZEF KENÍŽ 22
