A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-20 / 51. szám

HAGYOMÁNYOK,

LEGENDÁK,

NÉPSZOKÁSOK

— Szöges szögek, ezzel a kis ajándékkal ajándékozlak meg, és a ház mindegyik sarkába egy-egy diót dobott az édesanyám karácsonykor — emlékezik idős Varga Imre bácsi, aki nyolcvanöt éves kora ellenére ma is fiatalosan mozog és a zoboralji népszokások gazdag tárházából szívesen nyújt át egy csokorra valót. Élénk emlékezetű, jó elbeszélő, Lédec (Ladice) egyik hü krónikása. Azért írom, hogy egyik, mert szerencsére még többen vannak a faluban olyanok, akik tudnak beszélni a múltról, akik együtt éltek a népszokásokkal és a kiválasztás csupán a véletlenen múlott.

— Hogy miért dobtak diót a ház sarkaiba?

— gondolkodik el Imre bácsi. Talán azért, hogy jövőre bő termés legyen, szerencsét hozzon. Vagyis hogy az ajándékot visszakapják.

A karácsonyfa nem volt olyan díszes, mint manapság. Szinte minden díszt házilag készítettek el az asszonyok. Színes papirláncokat csináltak és ezt tették a fára. Gyertya és ezüstpapírba tekert sütemény, dió és házilag készített szaloncukor is került rá. Alája pedig alma és egyéb gyümölcs. A karácsonyi vacsora előtt kimentek az istállóba és ostyát adtak a szarvasmarháknak (ezt a kántortanító készítette). Az ostyába zöldpetrezselymet sütöttek, hogy az állatok szívesebben megegyék. Aztán egy fazékban tüzet hoztak (parazsat) és alaposan megfüstölték az istállót. Ez jót tett a gonosz szellemek és betegségek ellen. Este a gazda behozott egy csomó zsúpszalmát a házba és a gazdasszony elébe

állt és az megkérdezte tőle: mit hozol? Erre ő azt felelte: aranyat, ezüstöt (üstöt). Édesanyám mesélte, hogy amikor dédapám behozta a szalmát és dédanyám megkérdezte tőle, mit hozol, ez csak azt mondta: szalmát. Mert tréfás kedvű volt az öreg és nem hitt a babonákban.

Ádám—Éva napján jártak a pásztorok ( a tehén- és disznópásztor) házról házra. Hoztak egy csomó ustornyelet. A gazdasszony kiválasztott egyet és a bojtárra suhintott vele, az pedig ugrált körbe-körbe. A pásztorok kalácsot, bort és némi pénzt is kaptak.

A karácsonyi vacsora alatt a gazdasszonynak ülni kellett, mert ha felállt akkor azt tartották, hogy tavasszal majd nem ülnek jól a tyúkjai a tojásokon. A karácsonyi vacsora morzsáját pedig kendőbe kötötték és odaszórták a baromfinak.

Újév reggelén a gyerekek mentek először köszönteni, vagy a férfi nép, mert azt tartották, ha asszony köszön először újévet, az nem hoz szerencsét. Az újévi mondóka pedig így hangzott:

Boldog Újévet kívánok, a gazdasszonynak tyúkot, ludat, a gazdának sok bort, búzát, a legénynek egy szép mátkát, a leánynak azon szerint.

— Hát azt tudja-e hogyan vitték az álomvizet a fosztóba? — szól közbe mosolyogva Imre bácsi menye.

— Nem én — ismerem be, és kíváncsian várom a választ.

Imre bácsi szemében megcsillan az emlékezés fénye:

— Az úgy volt, hogy ha már későre járt és az asszonyok a fosztóban kifogytak a beszédből, el-elbóbiskoltak. A legények pedig, akik be-belestek az ablakon, a küszöbre hordtak egy csomó rossz fazekat, ibriket, törött korsót, köcsögöt és ha valaki kijött a házból, az álmosan belebotlott a sok limlomba.

Az meg csergett-zörgött és erre a többi asszony is felébredt. Lett nagy nevetés, móka újra. Ezért nevezték ezt álomvíznek.

Ha meg menyasszonynak fosztottak, akkor

a vőlegény cukorkát dobált a toll közé; aki ügyesebb volt, az több cukorkát talált. Mindenki jobban iparkodott fosztani. Azt mondták, hogy a cukorkától édes lesz majd a menyasszony álma.

Akkoriban a lakodalmakat nem szombaton, hanem mindig hétfőn tartották.

A lakodalmi vacsora után a keresztapa kiadta a parancsot, hogy reggel nyolc órára mindenki ott legyen a tüzugratásnál. Ez egy' előre kijelölt helyen volt a faluban, ahová zsúpszalmát vittek a gazdától. Aki nem jelent meg pontosan, azt a zsúpra fektették és jól elfenekelték. Ez ugyan csak tréfa volt, de néha nagyon is komolyan vették és jó nagyokat odasóztak a komának. Sokszor majdnem verekedés és a végén harag lett belőle.

Aztán a meggyújtott tüzet a fiatalabbak, de a jókedvű idősebbek is, átugrálták és' közben a többiek ezt a nótát énekelték:

Úgy ég a tűz, ha lobog, úgy élek én, ha lopok, nem vagyok én szentlélek, hogy én igazán éljek.

A lédeci pincékről is sok-sok érdekes, babonás történetet tud Varga Imre bácsi, aki, ha jó az idő, most is gyakran kiballag oda. — Elmegyek megjárni magamot — mondja. — Egy kis borocska, ha mértékletesen iszom, nem árt meg. De hogy a történetnél maradjak, volt egyszer két koma. Károly meg Ambrus. A kocsmában iszogattak este kilenc óráig, mert addig volt nyitva. Hazafelé együtt mentek, hiszen nem messze laktak egymástól. Az úton azt mondja Károly a komájának, Ambrusnak: Ambró én máma este semmi kedvet nem kaptam a kocsmába, gyerünk ki még a pincébe. Jó, én is amondó vagyok, szól a másik. Kiballagtak hát a pincébe. Mikor odaértek a szölőgáthoz, az éjjeliőr akkor fújt tizet. A pince ott volt közel. Hogy szavamat ne felejtsem, itt nálunk kettős pincék vannak. Egy belső és egy külső. A külsőben van a pros (prés) meg egyéb szerszámok, lent meg a hordók, benne a bor. A prösdeszka oda volt készítve mindig, mint egy asztal. Károly lement a belső pincébe, hozott fel bort. Éjfél felé Károly azt mondja Ambrónak: Komám jó lenne már hazamenni. Mert mindjárt éjfél lesz. Mi az koma, te félsz, hogy jönnek az ijesztők? — kötődött vele Ambró. - Ne félj, hiszen itt a penecírem (zsebkésem) — mutatja. Ekkor kintről valami morgást hallottam. Károly a belső pince küszöbén állt, a koma pedig, akinél a penecír volt, háttal állt az ajtónak. Hirtelen bejöttek valakik. Az egyik elfújta a gyertyát. Károly leszaladt a belső pincébe, becsapta az ajtót és hátát jó erősen hozzátámasztotta. Ambró fennmaradt, nagyon jajgatott é§ kiabált: Koma, hun van kend, segítsen! De ez csak nyomta az ajtót. Mikor minden elcsöndesedett, felment, hát Ambró ott ült a sarokban véres arccal. — Hozzon kend fel egy kevés bort, mert úgy el vagyok gyalakodva (gyengülve). A koma hozott fel bort és Ambró elmesélte, hogy mi történt. Az ijesztők ki akarták húzni a pincéből. De nem az ajtón, hanem az ajtó sarkán keresztül. Majd felvitték egész a tetőig és onnan ledobták. A penecírrel hasogatták az arcát meg a fejét. Mikor nagy nehezen hazaballagtak, reggel azt kérdezi Károly apja: Mi volt veletek az éjjel? Ambró ágyban fekszik. Nem megmondtam, hogyha valami van a pincében, ugorjatok ki belőle és hagyjátok ott. A népek, már mint a falusiak jó része nem hitte a történetet, azt mondták, hogy berúgtak és biztosan összeverekedtek.

Egyszer meg tizenketten mentek ki a pincéhez, körbeállták a prősasztalt. De egy szűrös, ismeretlen ember is bejött tizenharmadiknak. És odaállt a prős háta mögé. Amikor a gazda sorban megkínálta mind a tizenkettőt borral, az egyik, aki észrevette a szűrös embert, azt kérdezi a gazdától: hát azt ott mért nem kínálod meg? — Kit? — kérdezi. — Hiszen nincs itt rajtunk kívül senki. Akkor hirtelen eszébe jutott, hogy boszorkányság van a dologban. Hirtelen felkiáltott: menjetek ki gyorsan a pincéből, majd mindenkit kituszkolt. Hát ilyen dolgok is megtörténtek. Igaz volt-e vagy sem, nem tudom.

Varga Imre bácsi még búcsúzóul elénekelt nekünk egy szép nótát, melyet az édesapjától tanult:

Csak azért szeretnék faluvégen lakni hogy az én galambom odajár itatni, odajár itatni, magát vicogtatni, két piros orcáját vélem csóko/tatni.

Lejegyezte: OZSVALD ÁRPÁD