A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-06 / 49. szám
CSAK EGY PERCRE Valamennyi népi hímzés közül formakincsben és öltésmódban a sárközi a leggazdagabb. Eredetileg fekete alapon fehér szállal hímezték. Nagy ritkán színes fonallal is dolgoznak. A mellékelt minta egy-egy csoportja 8 X 6,5 cm. Mindegyik mintaelemet láncöltéssel varrunk körül. A virágszirmokat lapos öltéssel töltjük ki, mégpedig olymódon, hogy a láncöltés felétől átöltünk a mintaelem másik oldalára laposöltéssel. A levélformák közepét boszorkányöltéssel töltjük ki. Alapanyagul puplint, sifont vegyünk. A sormintából szélt alakíthatunk térítőre. Színezése tetszés szerinti. Dodekné Chován Ilona CSINÁLD MAGAD! Ötletes karácsonyi ajándék. Otthon, sajátkezűleg elkészíthető. 190 m 2.80 m ifi' í » * ij jPflLá % ..Hŕ* M fj lm RÓBERT szakács receptjei VAGDALTHÚS KELKÁPOSZTALEVÉLEN Hozzávalók: 1 fej kelkáposzta, 30 dkg sertéshús, 20 dkg marhahús, 1 db zsemle, 4 db tojás, 1 del fehérbor, 5 dkg füstölt szalonna, 1 db citrom, 1 fej vöröshagyma) 1 gerezd fokhagyma, 2 del tejfel, 10 dkg olaj vagy zsír, kevés majoránna, törött bors, só. Készítése: A kelkáposztát sós vízben megpároljuk, levelekre szedjük, a húst ledaráljuk az áztaťott zsemlével, fokhagymával, hozzáadjuk a fűszereket, 2 db tojást, fehérbort, jól összekeverjük és állni hagyjuk. A hagymát, szalonnát, a megmaradt kelkáposztát apróra vágjuk, olajon megpirítjuk, sózzuk, borsozzuk, majd a másik két tojást hozzákeverjük. A húsmasszát két részre osztjuk, kb. fél cm vastagságúra kisodorjuk, nagyobb üvegpohárral kiszaggatjuk, mindegyikre tölteléket teszünk. A massza másik felét szintén kisodorjuk, kiszaggatjuk és a megtöltött pogácsákat befedjük, széleit összenyomogatjuk, forró olajban kisütjük. Két kelkáposztalevelet egymásba helyezünk, citromlevet csöpögtetünk rá, belerakjuk a húsokat, olajjal meglocsoljuk és tűzálló edényben takaréklángon kb. 30 percig sütjük. Kevés tejfellel leöntjük, még 10—15 percig sütjük. Főtt burgonyával vagy pürével tálaljuk. Fotózni jó. Százezreknek, sőt, millióknak hobbija; vannak, akiknek hivatása a fényképezés; ám az a megtisztelés, hogy kiállítást is nyissanak fotóikból, az csak a legrátermettebbeknek adatik meg. NAGY LÁSZLÓ-nak, a Nő szerkesztősége fotóriporterének fényképkiállítását november első felében Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda), a Járási Népművelési Központ épületében tekinthették meg az érdeklődők. — Mióta fotózol? — Húsz éve, pontosabban 1959 óta. Még ma is őrzőm életem első önállóan készített fotóját. A nyári vakációban, a barátaim körében készült. — Vajon hány fényképet készítettél az elmúlt két évtized alatt? — Rengeteget. Egy valamirevaló fotósnak állandóan kezeügyében van a gép, mert az igaz és őszinte fotókat nem lehet beállítani, azok egyszerűen a fantázia és a pillanat művei. Csupán így lehet témáikban igaz, hiteles fényképeket készíteni. Olyanokat, amelyek látnak és láttatnak is. — Hadd kérdezzem meg: véleményed szerint mikor jó egy fotó? — Ha a filmkocka kinagyítása után is vállalni merem. Más szavakkal: ha a képnek témája és tartalma van, ha megfelelő a minősége és a kompozíciója, ha kellő dinamikája és kifejező élményanyaga van. Mindez, együttesen, valamiféle utánozhatatlan, egyedi hangulatot ad a képnek. — Nem túlságosan szigorú követelmények ezek ahhoz viszonyítva, hogy a fotók, szerinted, a pillanatok művei? — Az ellesett pillanatoké! Olyan pillanatoké, amelyek tematikailag érdeklik ugyan az embert, de ahhoz, hogy lencsevégre kaphassa őket, néha végtelen türelem kell. Ezért minél jobban siet egy riporter, annál több rutinképet vagy még annál is rosszabb szokványfotót készít. — Mit mondhatnál el Dunaszerdahelyen bemutatott kiállításod anyagáról? — A tárlat a Nöszövetség járási bizottságának és a járási művelődési központnak kezdeményezésére jött létre. Az utóbbi öt esztendő fényképei között tallózva válogattam össze a szerdahelyi kiállítás 103 fotóját. Tartalmilag húsz-huszonkét témakörbe sorolhatók e fényképek, s tulajdonképpen a születéstől a halálig villantják föl a hétköznapok „életcseppjeit", azaz az emberi élet különböző megnyilvánulásait. Lényegében kedvenc fotóimnak is mondhatom a táriaton szerepelt képeimet, mert szinte valamennyihez tematikailag is, emberileg is egyéni élmény fűz. — Véleményed szerint egy jó fotósnak csak éles szemre és fantáziára, vagy ars poeticára is szüksége van ? — Okvetlenül az utóbbira is, mert egy fotó csak akkor őszinte, ha a lencsevégre kapott téma mellett — képletesen — én is jelen vagyok a képen: a stílusom, a szemléletem, az érdeklődési köröm. ..... (miklósi) 21
