A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-06 / 49. szám
Itt vagyon az ő emléke megörökítve Szóljunk még röviden a fejfák történeti rétegeiről is! Utaltam rá már egyszer, hogy régészeti módszerekkel gyakorlatilag lehetetlen „megfogni" a fa sírjeleket (legalább egyelőre), ami a történeti vizsgálódások kereteit igencsak leszűkíti az utóbbi egy-két évszázadra. Az írásos tudósítások sem nyújtanak több támpontot, s így nemcsak a kereszténység felvételét megelőző-, de az azt követő időszak sírjelformáiról sincs tudomásunk. Érdekes módon első királyaink törvényei sem szólnak e kérdésről, pedig azok minden „pogány" maradványt tűzzel-vassal pusztítottak. Veres Péter szavaival: „Olyan mértékű szellemi-lelki terrorizmust vezethettek itt be, amilyenre nem sok példa lehet a világtörténelemben." Vajon a holtak nyugalmát tiszteletben tartván a sírjelek kérdését nem bolygatták volna? Alig hiszem, ám nem lehet tudni, mi a valóság. A temetkezések rendjét szabályozták, tehát a sírjelek kérdésében is bátran rendelkezhettek, ha szükségesnek tartották. Elképzelhető, hogy esetleg a régi („pogánykori") formát meghagyták, s a reformáció időszakában a katolikusok kezdték volna magukat a kereszt jelével megkülönböztetni a hagyományokhoz ragaszkodó reformátusoktól? Nem tartom logikusnak, de attól még történhetett így is. Csak mi nem tudunk róla. A múlt század közepétől vannak valóban értékelhető adataink (először csak elvétve, majd egyre sűrűbben) a fejfák formavilágáról. E rövid időszak emlékei alapján bizonyos történeti rétegeket lehet megállapítani, amely rétegek azért a távolabbi múltban gyökereznek — amint azt a népi kultúra más törvényszerűségei alapján ki lehet következtetni. A 18. század végére a népi kultúrát nagy korszakváltás fémjelzi. Ekkor alakult ki ugyanis az ún. „új stílus" a népművészetben, népzenében. Ami persze nem jelenti azt, hogy ma már a régi stílus darabjait ne lehetne föllelni. (Ez az egymás mellett élés annak köszönhető. hogy a változások nem egyszerre következtek be az egész nyelvterületen : az egyes vidékek fejlődésében fáziseltolódás tapasztalható.) így a mai fejfaanyag formai vizsgálatával is két, történetileg meghatározott réteg választható szét: a régi stílust az egyszerűbb formák fémjelzik, de többségükben ide tartoznak az ember alakú fejfák is (hazai példáknál maradva: Búcs, Martos, Kamocsa, Alsópokorágy stb.); míg az újat a díszítmények (tulipán, csillag stb.) burjánzása (Farnad, Nagyölved, Szilice, Magyarbőd stb.) Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a két történeti rétegre való bontás a fejfaállítás szokásának eredetéről szinte semmit nem mond! Nem tudható ugyanis, hogy a régi stílusnak nevezett réteg pontosan mikor bukkan föl a magyarság (és néhány evangélikus szlovák közösség) körében. Mindenesetre nagyjából a reformáció térhódításától számolhatunk vele, de hogy konkrétan honnan és hogyan tűnik föl ez a sokkalta régiesebbnek tűnő képzet...? Egyesek török hatást vélnek bennük fölfedezni, aminek annyi alapja lehet, hogy a törökök sokkal liberálisabbak voltak a más vallásúakkal szemben mint a katolikusok. így gyakran megesik, hogy a reformátusok a katolikus temetőből kiszorulván a törökök temetőiben földelhetik el halottaikat. Az ilyesmire főleg a hódoltsági területeken volt precedens (egy belga teológus uta-Ipolypaszto (PastovceJ zó, Georgius Dousa tudósít erről 1592-ben), de hadd idézzek rá néhány közelebbi példát. Már az ellenreformáció idejében „Szelezsényben a plébános Ránkay elűzvén a prédikátort a protestáns szülék gyermekeit kereszteletlenül hagyja, sem a temetőbe nem engedé az eltakarítást, sőt az újonnan s protestáns telken nyitott temetőben ásott sírokat is béhányatta, a jobbágyokat erővel hajtotta a katholikus templomba ..." Füzesgyarmatra és Szentgyörgyre — onnan a protestáns prédikátorokat kiűzvén — Pázmány Péter római katolikus papokat akart küldeni, „de a lakosok ellenszegültek, az e vidéket megszállva tartó törökséghez folyamodván, ki a nagy Allahra megesküdött, hogy fölakasztja a papokat, kik ama helyre menni merészkednek". A sort még folytathatnám. Számtalan adat maradt fönn az efféle eseményekről, s a további kutatások még nyilván több lényeges forrást föltárhatnak, de egyelőre nem látom bizonyítottnak a török eredeztetés lehetőségét. Hatásos fogás lenne ezt a kérdéskört tovább boncolgatni, esetleg a többi — sokszor délibábos — elméletre is kitérni, főleg egy újabb ötlettel előállni; de — azt hiszem — most nem érdemes mélyebben belemennünk az eredetkutatás zsákutcájába. Kisújfalu (Nová Vieska) Komáromszentpéter (Dolný Peter) Nagybalog (Veľký ßlh) Beszéljünk inkább még a fejfákon látható síkdíszítményekről! Leggyakrabban a homlokrészt ékítik így, bár előfordul ritkán (pl. Alsópéteren), hogy mind a négy oldal tele van vésett síkdíszítményekkel. A homlokrészre általában a szomorúfűz, virágcserépböl kinövő virág, illetve rozetta kerül. Ez utóbbit egyes kutatók őskori eredetű napszimbólumnak tartják. Az a tény, hogy már az őskorban is megvolt ez az ábrázolás, de az egyáltalán nem biztos, hogy szerves kapcsolatban van az akkori napszimbólum a mai népművészetben gyakran előforduló rozettával. Sőt. Inkább a körző használatából adódhat szinte magától! Emlékszem, amikor először adtak a kezünkbe körzőt — még kisiskolás korunkban — rögtön ilyen ábrákat szerkesztettünk mi is — anélkül, hogy napimádók lettünk volna. Elképzelhető persze, hogy a fenti eredeztetési elméletben „van valami", de biztosat állítani nemigen szabad. Miután többé-kevésbé (de inkább kevésbé) körbejártuk fejfáinkat, nézzük meg, hogyan is készülnek ezek az emlékek. A fejfakészítésnek olvasható már néhány jó leírása (pl. Balassa Iván és ifj. Kós Károly tollából). Ezek az adalékok azonban elsősorban Erdélyből származnak, tehát nem lesz haszontalan, ha inkább gömöri példákkal hozakodok elő. A Vály-völgyön minden falucskában akadt egy-két specialista (kerékgyártó, illetve más „fúró-faragó ember"), aki a fejfakészítést is elvállalta (általában nem pénzért, hanem inkább „részvétből", illetve enni-innivalóért). A faragó ember számára a fát (főleg tölgyet) az elhunyt hozzátartozói szerezték be. A munka elvégzésére a halottas ház udvarának egyik szegletén került sor. Először bárddal „lenagyolták" a fát, majd különféle típusú gyalukkal (szarvas-, szimpla- és duplagyaluval) finomították a felszínt. A fejfa „cifráját" befürészeléssel, illetve vésővel, domború talpú gyaluval alakították ki — sima helyet hagyva a feliratnak, amelyet betüvágóval („vaspenna") véstek fába. (Tichy Kálmán említi, hogy Szilicén századunk első felében tüzes vassal égették ki a szöveget). A Vály-völgyön a fejfafaragással egyidőben készítették el a lábfákat és az ún. „pandall"-t („pandalldeszkát") is. Ez utóbbi a fejfa anyagából (a hulladékból) tákolják ősze, s arra szolgál, hogy a koporsó sírbahelyezése után védje azt a ránehezedő földtömegtől. Nevében és funkciójában is a padmalyos temetkezés emlékét őrzi, amelynek lényege, hogy a sír oldalfalába fülkét ásnak (ezt hívják ,,padmaly"-nak), ahová a koporsót becsúsztathatják. E népvándorláskora óra ismert ismert szokás egyes helyeken szinte napjainkig megőrződött, másutt csak emlékeiben. Lehetővé tette három-négy (sőt néha több) családtag egy sírba helyezését, amit aztán a felszínen a fejfák mennyisége is jelez (pl. Kisújfalun gyakran 3—4 fejfa egy síron). LISZKA JÓZSEF 18
