A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-06 / 49. szám
Ez a torony az Adriai-tenger hullámain úszott Velencéből Dubrovnikba, a többi hajó legénységének nem kis csodálatára. Ilyen eredeti módon szállították a velencei színházat a dubrovniki vendégszereplésre. Másik képünk a színház „partraszállását" ábrázolja. Ezek a kedves állatfigurák alighanem minden gyermek szivébe be lopják magukat. A finn Kurikan Puunjalostutehdas által készített kisokos kosok a gyerekszobák vidám díszítőelemei lehetnek, ráadásul a szülőknek attól sem keli tartaniuk, hogy a fakosok kárt tesznek a lakásban, mert — ősüktől eltérően — faltörésre alkalmatlanok. Otari Ganiadze foglalkozására nézve mozdonyvezető, szíve szerint azonban inkább muzsikus: ha éppen nem Grúzia fekete-tengeri partvidékén vezeti a vonatokat, hangszereinek és együttesének szenteli minden idejét. Az utóbbi időben már gyermekei is fellépnek vele. Lányai, Medea és Rusudan énekelnek, Koba nevű fia pedig táncol. Úgy látszik, az apjukra ütöttek. A legújabb pezsgőmárkát egy elbájoló lány s egy nem kevésbé bájos krokodil propagálja, illetve kóstolgatja. A krokodil aránylag hamar megtanulta a szalmaszál használatát és eddig már tekintélyes mennyiségű pezsgőt nyakait be. VITAUTASZ MISZIAVICSIUSZ: Hogyan kell férjet nevelni A férjek nevelése kényes, idegfeszitö és rendkívül hálátlan feladat, ám egyetlen nő sem mond le róla. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a legnagyobb hatást ezen a téren akkor érhetjük el, ha a lakodalom után azonnal belefogunk, s nem húzzuk-halasztjuk a dolgot. Rögtön az esküvő után ajándékozzuk meg férjünket egy kutyussal, lehetőleg minél kisebbel. A névválasztást bízzuk rá — ez megnöveli önbizalmát és néhány napi önálló gondolkodásra készteti. Ha kutyusunkat már elkereszteltük — szupereredeti módon például Rexire — nekifoghatunk férjünk nevelésének is. Beszéljük meg élettársunkkal, mivel is táplálhatnánk Rexinket. Ne válogassunk, fogadjuk el férjünk bármilyen ajánlatát — magunk is elcsodálkozunk majd szakképzettségén és találékonyságán. Később bízzunk rá felelősségteljesebb dolgot: a kutyussal együtt küldjük öt le a sarki élelmiszerboltba. Ezúttal nem lesz oka ellenvetésre, hiszen az ő kis Rexijének, ennek a gyönge négylábú teremtménynek megy ennivalót vásárolni. Amikor már az ajtó előtt áll, csak úgy mellékesen odaszólhatunk neki: — Ha már a boltba mész, vehetnél valamit ebédre is — és késlekedés nélkül nyomjuk kezébe a bevásárlótáskát, lehetőleg akkorát, hogy minden nehézség nélkül beleférjen öt liter tej, egy kenyér, sonka, halkonzerv és egyéb ételféleségek. Néhány óra múlva férjünk izzadtan és elcsigázva tér haza. Ennek ne szenteljünk különösebb figyelmet, viszont tegyünk fel néhány Rexire vonatkozó kérdést: Mit szóltak az ismerősök, amikor meglátták a kutyát? Utána megdicsérhetjük a Rexi kedvéért tett sikeres bevásárlóutat, s egyúttal meggyőződhetünk férjünk gasztronómiai ismereteiről is. Ezután hozzáfoghatunk kutyusunk ebédjének a készítéséhez. Főzés közben szenvtelenül kérjük meg élettársunkat, tisztítsa meg a burgonyát, reszelje meg a tormát és öblítse ki az edényeket. Ha ellenkezésre szánná el magát, ne adjuk neki rá lehetőséget, naivul kérdezzük meg: — Drágám, nem tudod véletlenül, szoktak-e a kutyaeledelbe babérlevelet és fűszert tenni? Utána viseltessünk türelemmel, mert személyünk néhány percig megjegyzések céltáblája lesz, majd pedig férjünk magabiztosan kijelenti, hogy Rexinek csakis tiszta vízben lehet főzni, különben elveszti szaglóképességét. Az értékes kijelentésért dicsérjük meg, hálából meg is csókolhatjuk, de egyúttal próbáljuk meg a kezébe csúsztatni a kést és a tisztításra szánt burgonyát. Ha ebéd után rászánja magát, hogy elmossa Rexi tányérját, ne feledjük elmosatni vele a többi edényt is. A kutya nagy segítségünkre lehet abban is, hogy férjünket jó szokásokra neveljük. Például ha Rexi a csontot rágja, szóljunk rá: — Kutyuskám! Rexikém! Nem szabad csámcsogni! Ez illetlen dolog! vagy: — Ha tele van a pofikád, nem illik ugatni! Férjünk jelenlétében bátran rászólhatunk: — Aranyoskám, ne légy olyan bárdolatlan! Az ajtónál a nőket kell előre engedni! Minden jólnevelt kutya így csinálja! Ilymódon férjünk egy év alatt, megbántást nem érezve, a nagy Pavlov tanítása alapján csodálatosan feltételes reflexekre tesz szert és tökéletes házastárssá válik. Ha célunkat elértük, Rexit ajándékozzuk el barátnőnknek, hadd legyen neki is figyelmes, kedves, sokoldalú és nagyszerű férje. Ford.: Tencze/ István Kalapács vagy tolvajkulcs? Az utóbbi időben határozottan emelkedik az érdeklődés történeti-művészeti emlékeink iránt, ami főleg a múzeumlátogatók számán és a könyvfogyasztáson mérhető le. Nagy tömegek értékelik eleink örökségét, amely tanulságait, máig ható „üzenetét" szakemberek ezrei igyekeznek mindenki számára hozzáférhetővé tenni (ezért a múzeumok és a történeti tudományos ismeretterjesztés egyéb formái). Ha most — „a kivétel erősíti a szabályt" törvénye alapján — szemet hunyunk a Michelangelo Pietáját pusztító őrült kalapácssújtások felett; felhőtlennek látszik a kép: az egyre növekvő érdeklődést az állandóan korszerűsödő, terebélyesedő múzeumi kiállítótermek elégítik ki. A (látszólagos) idill fölött önfeledten örvendezőt azonban keményen arculcsaphatja az emberi sznobság, egoizmus; amelyek nem is olyan távoli atyafiságban vannak a fentemlített pörölycsapásokkal. A műemlékek tisztelete, csodálata ugyanis nem azt jelenti, hogy mindenki a lehető legtöbbet halmozza föl belőlük magának — vendégeinek dagadó kebellel mutogatván — lakása sarkaiban. Megvallom őszintén, a szorgalmas, méhecske-módra gyűjtögető, minden egyes darabért keményen megdolgozó fanatikusokkal sem rokonszenvezem (történeti örökségünk érdekeinek riem egy szűk körben a helyük!), de ez még hagyján! Egy sokkal elkeserítőbb, arcpirítóbb (igen, magam is pirulok, ha rá gondolok!), szóval egy sokkal szomorúbb eset adott most kezembe tollat. Név nélkül (bár megérdemelné az illető a kipellengérezéstl), de nem allegóriákban szólok róla. Katonák (a főiskolákról, egyetemekről frissiben kikerült fiatalemberek) csoportja — köztük e sorok írója — egy vidéki múzeumunk kiállítását látogatja. Az érdeklődés ingadozó. S aki a legnagyobb vonzalmat tanúsítja — már korábban is — a téma iránt, egy óvatlan pillanatban gyakorlott kézmozdulattal a tárló üveglapját félrecsúsztatván (mert természetesen nem őrizhetünk minden múzeumi tárgyat méregdrága biztonsági berendezésekkel), szóval az üveglapok közti résen ügyesen kiemel egy őskori orsógombot, s már csúsztatná is zsebébe... A leleplezést dadogó cinizmussal próbálja elütni. Apróság. Az elemeit tárgy valóban apróság, minden múzeum rendelkezik jó néhány tucattal belőle. Nem is ez a lényeg. Hanem maga a jelenség, a hozzállás! Hiszen, ha egy megszállott gyűjteményét ily módszerekkel igyekszik gyarapítani, az „más aljasságokra is képes". Az „értéktelen" agyag orsógomb (hogy miért értékes mégis, annak kifejtésére most kevés a tér!) csak az első lépcsőfok. „Kalapács vagy tolvajkulcs?’' — hangzott a címben a szónoki kérdés. Igen, szónoki, amely nem igényli a választ. Lehet, hogy — talán egyedi esetről lévén szó — e sorokra sem lett volna szükség?! Bár... LISZKA JÓZSEF 9
