A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-22 / 47. szám
A Budapesti Nemzeti Színház küldöttségét fogadta Jozef Kot, az SZSZK Kulturális Minisztériuma Művészeti Osztályának igazgatója is Fotó: Prandl Sándor* vendégjáték legföljebb néhány felszínes mondat jelenti az egymás közötti érintkezést. Egyhamar kiderül azonban, hogy a konyha alkalmazottai nem automaták, hanem vágyaik, x érzelmeik, céljaik vannak. Amikor ezek a felszínre kerülnek, a fojtott feszültség kirobban és felborul a konyha megszokott élete, és csak a cseh meg a tulajdonos erőszakos beavatkozása zökkenthet majd vissza mindent a megszokott mederbe. Remekbeszabott, igazi művészi élményt nyújtó előadás A konyha. Ragyogó ritmusa van és a népes szereplőgárda valamennyi tagja nagyszerű teljesítményt, nyújt. Az előadás rendezője Zsámbéki Gábor, aki a játékra, a néha embertelen játékra tette a hangsúlyt. Szinte ringgé változtatta a színpadot, ahol profik vergődnek: itt soha nincs szabálytalan ütés, itt a fogyasztói társadalom farkastörvényei eltompítják az érzelmeket, az ész logikáját, a barátság és a szerelem gondolatát. Aki megpróbál kitörni ebből az érzéstelen környezetből, az lázadónak számít... Zsámbéki nem csupán egy olajozottan működő csillogó-villogó étterem konyhájába engedi bepillantani a nézőt, de egyben egy egyre inkább elharapódzó kórkép általános érvényű tragikomédiáját rajzolja meg, amiben nagyban segítik Csányi Árpád kitűnő díszletei és Schaffer Judit valós jelmezei is. A nagyszerű előadásnak harminc szereplője van, és Wesker érdeme, hogy valamennyi kiváló szereplehetöség is! Tulajdonképpen ezért igazságtalan kritikusi magatartás valakit is kiemelni A konyhát játszó népes gárdából, de az vesse rám az első követ, aki nem ért egyet azzal, hogy a jobbnál jobb alakítások között még így is kimagaslott Máthé Erzsi (Bertha), Bodnár Erika (Monique), Cserhalmi György (Peter), Sarlai Imre (Csavargó) és Major Tamás (Marango, a tulajdonos) teljesítménye. Éjszakai stúdióelőadás keretében mutatta be Benedek Miklós, Császár Angéla és Szacsvay László a Budapest-Orfeum című vidám műsort, amely az 1.907-tői 1945-ig terjedő korszakot mutatja be dalok, versek, jelenetek tükrében. Nemcsak szórakoztató, de egyben tanulságos produkció az Orfeum és a magyarországi színikritikusok joggal illették különdíjjal, hiszen szinte számbavehetetlen mennyiségű színészi lelemény, furfang és ötlet rejlik ebben a kétórás műsorban. Az előadók (akik egyben a műsor szerkesztői is!) nyersanyagként használták az eredeti számokat és új, önálló, eredeti, gondolatilag öntörvényű alkotást teremtettek belőlük. A műsor megkomponálása, a számok beállítása, fokozó és egymást erősítő hatása így mai művet eredményezett egy elmúlt korszakról. A Budapest-Orfeum különös színpadi produkció, amelyben nemcsak mulatságosak, de hirtelen fontosak lettek a koesmaasztalok között énekelt közönséges dalocskák, a csípős utcai rigmusok, a nagyvárosi folklór kávéházi muzsikája; ahol fontossá vált a korabeli népszórakoztatás megannyi formája: a kabaré, a varieté, a villámtréfa. Ebben a produkcióban az „alantasnak" ítélt műfaj is igazi művészetté nemesedik. Kiérzi ezt a néző is, aki önfeledten tapsolva észre sem veszi, hogy kiürült a színpad, hogy éjjeli egy órára jár az idő és ideje lenne már hazamennie .. . SOKSZEMKÖZT Többen ülünk a bratislavai Carlton szálló kávéházának presszóasztala körül: Szí/ádi János, a Nemzeti Színház igazgatója, Székely Gábor főrendező, Major Tamás, Agárdi Gábor, Bodnár Erika, Sarlai Imre és a riporter, aki a színház vezetőinek és művészeinek műhelyvallomásait gyűjti csokorba. SZILÁDI JÁNOS: A Nemzeti Színház megtisztelő hagyományaihoz tartozik a magyar drámairodalom hagyományainak ébresztgetése, külföldi népszerűsítése. Ezért hoztuk el bratislavai és prágai vendégjátékunkra a Csongor és Tündét, míg A konyhát a tavalyelőtti színiévad talán legizgalmasabb bemutatójának tartom, ami egyben a Nemzeti Színház megújuló művészi törekvéseit is tükrözi, mert a színészek és a vezetőség egyaránt elhatározta, hogy munkánkat egy percről percre megújuló műhelyként és bátor próbálkozások színtereként akarjuk elképzelni. SZÉKELY GÁBOR: Csehszlovákiai vendégjátékunk nemcsak kultúrpolitikailag, de társulatépítési szempontból is jelentős esemény, mert az otthoni munkarendtől és a színházon kívüli elfoglaltságoktól eltérően, itt egy teljes hétig együtt van a gárda zöme. Ennek óriási jelentősége van, mert külföldi szakemberekkel, kollégákkal találkozunk; mert egymás között is bővebben nyílik alkalmunk a beszélgetésre, véleménycserére, nézőpontok tisztázására, és ami talán a legfontosabb: pártatlan közönség előtt mérhetjük le művészi törekvéseink eredményességét. Gondolom, gyakoribbá, kellene tenni a hivatásos együttesek kölcsönös vendégjátékait, hiszen egy-egy ilyen „kiruccanás" mindig fontos esemény még egy ilyen gazdag múltú társulatban is, mint a pesti Nemzeti. SARLAI IMRE érdemes művész: Ezerkilencszáznegyvenkettő óta nem jártam Bratislavában. Akkoriban még a prózai előadások is a mai operaház épületében zajlottak. A Tragédiát, a Peer Gyntet és Čapek művei közül a Fehér kórt játszottuk azon a csaknem negyven évvel ezelőtti vendégjátékon. De más emlékem is fűződik Szlovákiához. Léván például szabadtéri előadásként én rendeztem a János vitézt. Óriási siker volt, három nap alatt 40 ezer ember nézte meg! AGÁRDI GÁBOR kiváló művész: A Csehszlovák Rádió magyar szerkesztősége révén viszonylag gyakran látogatok Bratislavába vagy Dél-Szlovákia kisebb-nagyobb városaiba. Az igazi élményt azonban a színpad jelenti számomra, hiszen a szegedi színházban tett első próbálkozásaim óta a színpad jelenti az életemet. Rengeteg szerepet játszottam, volt közöttük átütő siker és tanulságos bukás is. A siker természetesen jólesik, a bukás viszont hozzátartozik a pályához. Annál is inkább, mert véleményem szerint megbukni csak egyéni hangra törekvő, jó színész tud; aki viszont állandóan „nagyszerű", az a valóságban sokkal inkább csak közepes tehetség ... Nemcsak dolgozni, de színészkedni is csupán pontosan, szépen, belső tűzzel és egyéni kockázatvállalással lehetséges! BODNÁR ERIKA: Éppen tíz éve vagyok a pályán. Eleinte Szolnokon játszottam, utána Budapesten a József Attila Színházban, hat évvel ezelőtt pedig a Nemzeti szerződtetett. Az átalakulás érdekes törekvéseit éli most színházunk: az új vezetőség azon munkálkodik, hogy megőrizze az egyensúlyt a magyar színészed élet középnemzedékéhez tartozó kiválóságok és a fiatalabb tehetségek között; hogy a korszerű színpadi formanyelv meghonosítása közben különféle mentalitású rendezők és színészek jó hangulatban dolgozzanak együtt. MAJOR TAMÁS kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész: Itt voltam a Nemzeti huszonhárom évvel ezelőtti vendégjátékán is. Akkor Moliere Tartuffe-jét és egy Goldoni-vígjátékot játszottunk emlékezetes sikerrel. Akkoriban személyes barátságot kötöttem az időközben elhunyt Andrej Bagarral is, aki a magyar kultúra nagy tisztelője és a csehszlovákiai magyar színjátszás nagy pártfogója volt. Sajnos, azóta néhány rádiószereplést leszámítva, sem Szlovákia fővárosában, sem a dél-szlovákiai falvakban nemigen nyílt módom színpadra lépni. Pedig szívesen eljönnék, hogy a vers nyelvén hozzam el Ady Endre, József Attila és több más költő üzenetét. Egy színésznek életeleme a színpad, akár szaval, akár színdarabban játszik. Életeleme, mert lehet'-e nagyobb jutalma a sikernél, a közönség szereteténél ?! Ennyit hát két este élményei, a Budapesti Nemzeti Színház Bratislavában töltött három napjának eseményei közül. Mert ez a vendégjáték mindenképpen esemény volt. És két nép, két ország barátságos kézszorítása is.
