A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-19 / 29. szám
Következő számunk tartalmából: Pék Vendel: A KULTÚRA AZ IDEOLÓGIA SZERVES RÉSZE Kortársaink: MOLDOVA GYÖRGY Miklósi Péter: MÁSFÉLSZÁZEZREN A STRAHOVON Csetö János: KUBAI TALÁLKOZÁSOK MEGTÖRT SZÍV Címlapunkon Tóthpál Gyula, a 24. oldalon František Rakovsky felvétele A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában. 893 36 Bratislava, ul. Čsl. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 3328-64, Grafikai szerkesztő: Král Pétemé. Szerkesztőség: 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hiriapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesitő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49211. Nyilvántartási szám: SUTI 6/46. Látod kicsim, itt ezen a helyen, ahol most állunk, tizenöt évvel ezelőtt nem volt töltés. Vagyis eredetileg volt, de elsodorta az ár. Itt szakított a Duna. Ezeket a fákat már azóta ültették s milyen sűrű erdő lett belőlük! Ott, távol még látsz néhány öreg faóriást. Hát az olyanokat gyufaszálként hengergette maga előtt a nagy víz. Reggel volt. Meleg, nyári reggel. Az iskolában voltunk, mint rendesen. Eltelt az első tanítási óra, de nem jött be hozzánk senki. Majd az osztályfönöknö lépett a tanterembe. Arca sápadt volt. „Gyerekek, ne ijedjetek meg — szólt —, de jön az árvíz." Az ablakhoz rohantunk. A harmadik emeletről jól láthattuk: víz csillog alaposon. Marcelháza (Marcelová) határában, nyolc-tiz kilométerre a folyó medrétől! A víz meg egyre nő, szemmel láthatóan terjed ... Az én falum, bár közelebb volt a Dunához, de magas helyen épült. Minket nem fenyegetett a vész. Délután kiültem a Zsitva parti dombra. Tiszta időben onnan Komáromig látni. Most víz és víz csillogott mindenütt. Beláthatatlan tenger volt a határ. Imitt-amott egy-egy fa koronája látszott. Találgattuk: az ott Bokrospuszta, az Gyulamajor... Fákat, állatokat, ólakat magával sodró zavaros, piszkos víz mosta a partot. Estére megérkeztek az első menekültek. Pat — amelynek határában a Duna átszakította a gátat — és a még mélyebben fekvő Izsa lakosságát elköltöztették. A mentés másnap folytatódott. Katonai kétéltű járművek térültek-fordultak. A víztől 15—20 cm hiányzott a töltés tetejéig. Az eső is eleredt. Mintha nem lett volna elég nedves a kimentett bútor, dunyha, ruhanemű. Mi, gyerekek, bámészkodtunk, de a szokásos ricsaj, hancúrozás elmaradt. Nem lehetett nevetgélni, bármilyen komikusnak is tűnt fel az egymás mellé rakott éjjeliszekrény, kotlóstyúk, ébresztőóra ... Hamar megbarátkoztunk az új lakosokkal. A falu is befogadta őket. Ma, hazafelé menet, első pillantásom az új házsorra esik. Sorra viszem, ki hol lakik. Az ő házaikat is ott látom. Épp olyanok, mint a többi. Az idő begyógyította a sebeket. Virág nő az iszap helyén... 1965-ben nemcsak Pat (Patince) alatt, hanem Csicsó (Čičov) és Kulcsod (Kľúčovec) között is gátat rombolt az ár. Hátborzongató dolog történt: folyott a Duna! — A töltésen teljesítettem szolgálatot — emlékezik Kosa Gyula, a csicsói helyi nemzeti bizottság elnöke. — Június 17-e volt, délelőtt negyed tizenegy, amikor megmozdult alattunk a föld. Ide hozzánk másnap reggel kilenckor érkezett el az ár, mert az öreg töltés elterelte a vizet Kulcsod és Nagymegyer (Čalovo) felé. Éjfél után kettőkor tetőzött az áradás. Volt olyan hely a faluban, ahol három méter mély volt a víz. Emlékszem, a házak ablaka fölötti csíkot még évek múlva is látni lehetett. Az emberek mutatták: odáig ért a víz. — 145 családi ház dőlt össze, 117 súlyosan megrongálódott, hét és fél millió korona volt az anyagi kár. Tartós „vendég" volt a Duna. Az árvíztől számított hét hét után A Fesztiválklub és a Visszhang Két fontos fórummal gyarapodott az idén a Jókai-napok rendezvénysorozata. Aki rendszeresen részt vett a Jókai-napokon, az tudja, hogy korábban a műkedvelők előadásai után, vagy a kisszínpadok seregszemléjét követően, nem volt lehetőség közösen megbeszélni a látottakat-hallottakat, találkozni a szereplőkkel, rendezőkkel, s véleményt cserélni arról, ami a színpadon megfogalmazódott. Az előző években a bírálóbizottság értékelései is többé-kevésbé formálisak voltak, mivel nem volt mód a méltó véleménycserére, konfrontációra. Nos, a XVII. Jókainapok Fesztiválklubja minderre nagyon jó lehetőséget biztosított. Az első perctől fogva természetessé vált — sőt mondhatnám azt is, hogy mindenki személyes kötelességének érezte — hogy egy-egy előadás után ne a kávéházba, bárba, hanem a Fesztiválklubba menjen, ahol az ország minden részéről meghívott rendezők, irodalomnépszerüsitök találkoztak azzal a csoporttal, amelynek az előadását látták-hallották. A friss benyomások, élmények parázs szakmai vitákban oldódtak fel, s hitem szerint termékenyítőén hatottak minden irányban. A Fesztiválklubra jellemző volt a szókimondás, a demokratikus szellem, s a hajnalig tartó viták — úgy tűnt — nem fárasztották el azokat, akik jelen voltak, hiszen másnap — vagy inkább: aznap — délelőtt, amikor az előző esti előadást, vagy előadásokat a bírálóbizottság értékelte, ugyanolyan szenvedélyesen vitatkoztak mint este, vagy éjszaka. így az esténkénti „szabad vitában" elhangzottakat követően a Fesztiválklub résztvevői egyeztethették véleményüket a bírálóbizottság szakmai értékelésével. A nézetek olykor találkoztak, olykor eltérőek voltak, de minden esetben a jobbítás szándéka sugallta őket: a műkedvelői mozgalom színvonalának magasabbra emelése. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szellemi táplálék mellett gyerekkorom leggyakoribb eledelét a zsíroskenyeret is bőségesen fogyaszthatták a vitázók, ami — a nagy népszerűségből következtetve rá — bizonyára hagyományteremtő kezdeményezésnek bizonyul. A Fesztiválkub szervezőit dicséri továbbá az a kezdeményezés, amely a Jókai-napok szűkebb tájegységének eddig alig ismert hagyományának megmutatására 2
