A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-22 / 47. szám
A VÉSZHARANG TÖRVÉNYE Egy pillanat töredéke alatt talpra ugrottam, s egészen ösztönösen, nagy erőfeszítéssel próbáltam lerázni magamról az álom béklyóját. A faluban vészt kongattak. De nem a 29 púd 12 font súlyú öregharang szólt, amely valamikor régen a harangtoronyban függött. Az még a holtat is felébresztette volna, nemhogy az alvókat. Amikor leverték, összetörték és darabokban elszállították tőlünk az öregharangot, azért egyet csak itt hagytak a kisharangok közül, amelyeken Szergely Bahlanyin oly ügyesen elcsöndítette a kamarinszki legénytáncot. A szerencsésen megmaradt kisharangot egy oszlopra erősítették fel a tűzoltóság mellett. Ez kongott most panaszos hangon, utánozva az igazi, elpusztult nagyharangot. Sebtiben öltözködtem, alig talált bele a lábam az összetekeredett nadrágszárba. Közben egyre az ablakot lestem: nem az üvege, nem tükrözi-e közeli tűz lángjait? Számításba véve még, hogy a vaksötét utca csupa tócsa és híg sár, a füvet eláztatta az esti eső, mezítlábra felkapott szandálban igyekeztem kifelé. A falu végén már egymást keresztezték a kiáltások: — Ki húzta meg a harangot? — Tűz van! — Malij Olepinyecben! A vészharang most erősebben, baljósabban, keményebben zengett: Polja nénit, az öreg tűzőrt felváltotta valamelyik odasiető férfiember. — Gribovék felé kerüljetek! Malij Olepinyec ég! A sötétségben innen is, onnan is csizmák hangos cuppogása hallatszott: a sártengeren gázoltak át az emberek. Ahogy elnyargalok a harangláb mellett (egy kis ideig abbamaradt a kongatás), hallom, amint Polja néni zihálva vagy inkább lelkendezve meséli: — Fölnézek, hát a fák ágai mintha kirajzolódnának az égbolton. Futok a kertek alá. Uram, teremtöm, vörös az ég Olepinyec felett! Mit tegyek? Gyerünk a haranghoz! A kezem reszket. Sehogy se tudom meghúzni, ahogy kellene. Szerencsére Viktor Ivanovics ott termett... Igazi vészharangozást hallhattam jó néhányszor, gyermekkoromban. Azóta úgy él bennem, hogy nincs is talán nyugtalanítóbb, félelmetesebb annál, mint amikor úgy istenigazában félreverik a harangot. Jóllehet többnyire nem tényleges veszélyt jelzett, hanem például próbariadót. Alig kondult meg a vészharang, összesereglett a falu népe, volt nagy ribillió, akár valóságos tűzvészkor (az öregasszonyok, még mielőtt észbe kapnának, rákezdik a sápítozást!), s nyomban munkához látott a válogatott legényekből álló önkéntes tüzoltócsapat. Száron vezetett lovakat hajtottak a tűzoltószertárhoz. Szélesre tárva a kaput, a gerendapadozatú színből rúdjánál fogva kitolták a szekereket a szivattyúval, a vizeslajtot (ugyancsak szekérre szerelve), csáklyákat, szekercéket, ásókat vettek magukhoz. Jött a hír, hogy a Csernov-ház „ég". Az összes tűzoltási kelléket nyomban átszállították Csernovékhoz. Kigöngyölgették a vitorlavászon tömlőket, csövüket a tóba vagy egy kútba vezették. A maguk falujában nem vesztegették az időt a lovak befogásával, saját kezűleg húzták-vonszolták a tűzoltókocsikat. A gyakorlat azonban nem fejeződött be azzal, hogy egyszerűen odafutottak az „égő" házhoz. Mérték az időt is, mikor éri az első vízsugár a tetőt és a falakat: dicséretére válik a tűzoltócsapatnak, ha alig hét perccel a vészjelzés után már megkezdi az oltást. Meleg nyári napokon a tűzifecskendő végigpásztázza a tömeget, főként az asszonyokat meg a gyerkőcöket veszi célba. A riadót, mely elkerülhetetlenül felborzolja az emberek idegeit, mindig sikongatás, fergeteges jókedv, nevetés követte. Most már az egészet mulatságnak vették. Nyaranta legalább ötször sor került ilyen sajátos „erőpróbára"; mindent a legapróbb mozzanatig begyakoroltak, úgyhogy bármikor riaszthatták őket. Igaz, tűz is sűrűbben fordult elő. Később, közvetlenül a harangok leszedése előtt, amikor a faluban már megtört az évszázados patriarkális szokások rendje, valaki felbiztatta Vityka Gafonovot, hogy a tréfa kedvéért verje félre a harangot, és ő meg is tette. A férfiak és asszonyok lecsapták a kaszát, a sarlót (éppen aratás ideje volt), lóhalálában rohantak a faluba, egyikük-másikuk egyenest a szamoljovi erdőszélről. Parancsoló és örök érvényű a vészharang törvénye: ha öreg vagy, ha fiatal, ha bármi munka foglal le — hagyj ott mindent, és kövesd a hívó szót. Ez a hívás mindig ugyanazt jelentette: embertársadnak azonnal, haladéktalanul segítségre van szüksége. És fut mindenki: ásóval, fejszével, vödrökkel. Van, aki vasvillát kap fel, minden eshetőségre. Ki tudja, miféle szerencsétlenség történt? Talán a vasvillának is hasznát veszik. És az emberben (a baj ellenére) valami felemelő érzés ébred, hogy nincs egyedül, hogy ha őt érné valamilyen elemi csapás, ugyanúgy a segítségére sietnének, mert örök érvényű és parancsoló a vészharang törvénye. Lám, itt vágtatok most az éjszakában, egyedül — de nem, hol jobb, hol bal felől súlyos lábdobogást, nehézkes fújtatást hallok. Szóval mások is jönnek. Elszántan rohannak, nem nézik az utat, bele a sárba, a sötétségbe. Közben jut időm a gondolkodásra, és azt kérdezem magamtól, miért nem a tűzoltósághoz tartunk, miért inkább Gribovék felé igyekszünk, a kertek alján. Hiszen nem azért ugrottunk ki az ágyból éjnek idején, hogy a tűzben gyönyörködjünk. Nos bizony, oka van ennek. Olepinyec nincsen messze — alig egy kilométernyire fekszik a vízmosáson, a dombokon túl —, egykettőre ott lehetünk. A tűzőrségtöl nyilván már sürgölődnek mások, az önkéntes tűzoltók. És biztosan tudják is, mit kell tenniök. A falu határában, ahol a rét kezdődik, egy csomóba verődünk mind. Nem yil sokan maradtak odahaza, de itt se sokan vagyunk. Öt-hat férfi, a többi jobbára fehérnép. Mindannyian egyfelé nézünk: az esős őszi éjszaka haramiáknak való, áthatolhatatlan sötétjében, a távolban feketéllő dombon túl hangtalanul vörösük a tűz. Olyan ez, mintha a föld fekete csíkján parázs izzana, időnként ráfújna valaki, amitől a láng furcsán meg-meglódul jobbra-balra, és felfelé ágaskodik. Néha a tűz sárga magja fehérre izzik. VLAGYIMIR SZOLOUHIN Ezekben a pillanatokban a rőt fény tovább nyújtózik minden irányba, főként felfelé, megvilágítva a duzzadt őszi fellegek lecsüngő fekete foszlányait. — Nicsak, hogy lobog! — mondja valaki a bámészkodók közül. — Aszondják, Olepinyec ég. Hogy vóna az Olepinyec? Olepinyec amott van, a domb mögött. Ha Olepinyec égne, akkor nemcsak arrafelé ... még mifölöttünk is vöröslene. Az inkább .. . megmondom rögvest... az Volkovo. — Badar beszéd! Volkovo odább van, jobbra. Én úgy vélem, Nyekrasziha. — Ugyan már, emberek, biztos, hogy Paszinkovo! — Talán egy lóhere- vagy szalmakazal gyulladt meg. — Nem érzek szalmaszagot. A szalma lángra lobban, és máris vége. — Az ám. Amíg Polja néni észrevette, amíg elszaladt a haranghoz, amíg mind öszszefutottunk... Már vagy egy órája lángol. Hogy vóna szalma? És nem csillapszik egy csöppet sem. Egy ideig szótlanul nézzük, hogyan táncol a sárga közepű, kopejka nagyságú vörös folt: az egyetlen fényforrás az áthatolhatatlanul sötét őszi éjszakában. — Alighanem mégiscsak Nyekrasziha — folytatják ráérősen a találgatást. — Pedig aszondták, Olepinyec. Olepinyec amott van, a domb mögött. Ha Olepinyec égne ... — Mit gondoltok, emberek... nem kéne ... odahajtanunk? — Éppenséggel odahajthatunk. Miért ne? A tűzoltószertár úgyis zárva, a tűzoltónk meg Prokosihában van. Most már én is felfogtam, milyen ostoba helyzetbe kerültünk. — Hogyhogy Prokosihában van a tűzoltó? f— érdeklődtem, kérdésemet nem egyvalakihez, hanem az összes jelenlevőhöz intézve. — Egyszerű dolog. Most Vaszilij Barszukov a tűzoltó, ö pediglen prokosihai lakos. A falu két és fél kilométerre van tőlünk. Mire odaérünk, meg mire ő eljut a tűzvészhez ... — És mi van, ha itt a faluban üt ki tűz? — Mi vóna? Akkor sincs másként. A múltkoriban kigyulladt Viktor háza. Szerencsére néhány vödör vízzel el tudtuk oltani. Később gyütt a masina, de nem sok haszna vót! — Hogyhogy nem sok haszna volt? — Tiszta sor: eldugult. Csak úgy tesz, hogy kluty-kluty, a vizet meg nem nyomja. Kis híján eldöngették Vaszilijt. Azóta tán már helyrehozták a szivattyút. — Tudjátok, mit sütöttem ki, emberek: nem kéne-e Sztavrovóba, a járási székhelyre telefonozni? Gyorsabban ott lehetnek, mint mi. Meg aztán jobb a masinájuk. Ámbár az út is több: Tizenöt kilométer, minekünk pediglen csak öt... — Alighanem már odaérkeztek a cserkutyinóiak. Nyekrasziha csak egy macskaugrásra van Cserkutyinótól. — Hallhattátok: Paszinkovo ég! — Paszinkovo még közelebb esik hozzájuk... — A járásba is Cserkutyinóból kéne telefonálni. Könnyebben boldogulnak, mint mi. Közvetlen vonaluk van. Sikeresen meggyőzve önmagunkat (Cser-
