A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-15 / 46. szám

ölnek az öreg tölgyek a csehszlovákiai magyar irodalom erdejében is. Bábi Tibor után Laczkóné Kiss Ibolya, most meg Szabó Béla hagyott itt bennünket. Megdöbbentő ez mindenképpen, hiába próbálja megmagyarázni az ember, hogy ez az élet rendje, minden élet lezárása a halál. Az élet nem fogadja el a halál magyarázatát, az elmúlás törvényét.

Szabó Béla is hiányozni fog, hiszen hetenként, néha naponként találkoztunk vele. Hol az utcán, hol meg az antikvárium könyvekkel megrakott polcai előtt. Legtöbbnyire ott turkált a könyvek között, és ha felfedezett egy-egy érdekesebb kötetet, boldog volt, kifizette és dugta az aktatáskájába. Sokszor láttam öt lapozgatni a használt könyvekben, ahogy a fényben megvillant sokdioptriás szemüvege.

— Mit találtál? — kérdezte mindig érdeklődve és felhívta a figyelmemet valamilyen érdekes könyvre, amelyet ö már olvasott és megtetszett neki.

Nagyon szerette a könyveket és tudtam, hogy ritka szép könyvtára van, egy élet gyűjtögető szenvedélyének az eredménye. Becsülte és áhította a könyvet, szentségnek tartotta, mert sihederként nem juthatott jó könyvhöz, csak a kirakaton át bámulhatta a tarka, titkot és szépséget rejtő köteteket.

Bizonyára sok középkorú vagy idősebb csehszlovákiai magyar író idézi most vissza Szabó Béla alakját, ahogy a magyar szekció összejövetelein figyel és izgul, ahogy a felszólalók szavaiba vág. Szkeptikus volt, soha semmit nem fogadott el teljességében. Ha valakit fölmagasztaltak, ö leszedett valamit a babérjából, s ellenkezőleg, ha valakit lebunkóztak. Szabó Béla a védelmére keit és bizonygatta, hogy nem is olyan rossz író az illető, csak nagyobb figyelemmel és szeretettel kell olvasni.

Volt benne valami riadtság is, a múltból, az üldöztetések idejéből magával hozott félelem, ezért védekezett eleve támadással. Titkokat hordozott magában, fel nem oldott görcsök maradtak benne. Az igazsághoz, vagy vélt igazsághoz azonban foggal-körömmel ragaszkodott s nem is rejtette véka alá a maga igazát.

Kávéházi író volt s ez magányosságából eredt. Kávéházakban írta regényeit, elbeszéléseit. Autodidakta volt, kényszerű teher volt neki az írás, a szenvedés gyönyörűsége. Könyvek nélkül, írói munka nélkül egyetlen percig sem tudott volna meglenni. Nem volt azonban kitárulkozó fajta.

Fábry Zoltán 1956-ban, az ötvenéves Szabó Béla születésnapján meleg sorokkal köszönti az írót: „Ha valaki megérdemli, hogy köszöntéssel, köszönettel tiszteljük meg. akkor Szabó Béla címére kell adresszálni mondanivalónkat. Nincs szlovákiai íróember, aki annyit küzdött volna a tollal és a tollért, a sikerért és az eredményért, aki olyan görcsösen, olyan elkeseredetten és szerelmetesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, anynyira fanatikus önhittel és hajszoltsággal, mint ö. Mint a mesék szabólegénye, tót cserélt tollal, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépítse ... A toll munkát ad és kitartást, türelmet kíván. Az Írás titka nem utolsósorban a szívósság, a makacsság. És mi más jellemzi Szabó Bélát, mint a tollal és tollért való szívós makacsság?! Hányszor adtuk fel Szabó Bélát, és tolla hányszor hódította vissza szivünket és elismerésünket. Makacs és hű maradt minden életpofon és minden sikertelenség között, és igaz maradt tévedéseiben és tévelygéseiben, igaz keresésében és útvesztettségében is, igaz — megtalált, mondanivalóvá ért szavaiban. Jóra, igazra vezérlő kalauz: írtuk utolsó könyvéről. Jóra, igazra vezérlő toll: a szabólegény makacs szívóssága varázspálcát valósított, mesék igazságát realizálta : a jó, az igaz ember győzelmét..."

Kevés íróról irt olyan meleg, bensőséges hangnemben Fábry Zoltán, mint a „tévelygő", de mindig megtért Szabó Béláról, a szegénység és proletársors költőjéről, akiben volt akarat és erő mindig újra kezdeni, bárhogyan szapulta a kritika, bárhogyan veszszőzte az élet. Ebben a sziszifoszi erőlködésben, ebben a rettenthetetlen igazságkeresésben, ebben a makacs önbizalomban alakul Szabó Béla etikai magatartásának képe. Ezt gyúrja bele regényeibe, elbeszéléseibe, verseibe, de ez marad mentsvára is, megtartó ereje, fogódzója az élet buktatókkal, viharokkal szabdalt útján.

Mindnyájunk Béla bácsija az élet legmélyéről, a szegénységből, kiszolgáltatottságból kapaszkodott felszínre, taposott utat sorsa ingoványain át a leírt, kimondott szó erejével és izzásával, hogy felfödje önmagát, s mindazt, ami az utóbbi hetven esztendőben történelemmé állt össze.

1906-ban született a kelet-szlovákiai Nagymihályon. Szegény, földhözragadt sokgyermekes családból származott, keveset látott hát az élet naposabb oldalából. Nem jutott pénz a kis Béla iskoláztatására. Korán munkába kellett állnia, inasnak adták az egyik szabóműhelybe. Keserves volt akkoriban a tanoncok sorsa, sok ütleget, goromba szót kellett eltűrniük, még enni sem kaptak eleget. Szabó Béla sem járt jobban, még szabósegéd korában sem változott a sorsa. Az író sokat nélkülözött az első köztársaság idején s az sem segített rajta, hogy rövid ideig tisztviselőként dolgozott Prágában. „A sok nélkülözéstől, éhezéstől agyongyötört testem egy napon benyújtotta számláját. A számla minden átmenet nélkül érkezett. Egyik percről a másikra leptek meg a vesegörcsök és ágyba döntöttek. Ilyen fájdalmat még nem éreztem" — írja visszaemlékezésében.

„Az élet peremén" című önéletrajzának első mondatai is hajszoltságát idézik: „Akkoriban, 1929-ben alig huszonhárom esztendős szabósegéd voltam. Néha eljártam egy-egy mesterhez pár koronáért kisegíteni, de többnyire munka nélkül maradtam és szüleim nyakán éltem. Szégyenteljes helyzet volt, mert már többször megszöktem hazulról, de mindig újra visszakerültem, mint a fel-feldobott kö, amely minduntalan visszahull a földre. Gyakran elviselhetetlen volt az életem, úgy jártam haza ebédelni, mint egy tolvaj, nehogy apámmal találkozzam ..

Van ennek a könyvnek egy, a többinél is megrázóbb fejezete, a „Szegénység." A gyermekkort idézi föl benne, azt az időszakot, amely szemet és értelmet nyitogatott, s amely meghatározta Szabó Béla további sorsát. Életindíttatása proletárindíttatás volt, ^z szabta meg későbbi müveinek koordinátáit. Nem is írhatott volna másról, hiszen ezt a sorsot ismerte, ebben nőtt és alkotott, ez jelentette számára a tájékozódási közeget. „Ma is emlékszem arra a napra, — írja — mikor először kerültem az iskolába és a szünetben láttam, hogy egyik iskolatársam vajaszsemlét eszik. Mennyi keserűséggel, felháborodással és haraggal néztem, szinte fizikai fájdalmat éreztem. Nem értettem az egészet. Miért eszik ő zsemlét, méghozzá vajjal megkenve, és miért rágcsálok én száraz fekete kenyeret? Miért?... Hisz egy, padban ülünk, semmivel sem különb nálam.

és mégis ... Kit bántottam én ? Kit sértettem meg ? Hisz jó gyerek vagyok ..Egy más bekezdésben: Jaj, apám, rongyos a csizmám — és sírni kezdtem halkan, fojtottan, vacogó fogakkal, türelmetlenül. De apám hallgatott, mintha nem is hallotta volna panaszomat. Tovább ment, nyugodt és biztos léptekkel. Egy villanyoszlophoz érve azonban megállt, felém nyújtotta nagy, erős kezét.'— Nézd — mondta halkan, felemelte hatalmas lábát és megmutatta csizmája talpát, melyből vizes rongyok lógtak kifelé ..."

Szabó Béla is versekkel kezdte, mint anynyian, akik később prózaírók lettek. Ö volt a szerkesztőségi előszobák leggyakoribb vendége, a megjelenésért, névadásért is küzdenie kellett. Kilincselt, ágált, pörlekedett, hogy megjelenjen egy-egy verse. Fábry Zoltánt kell idéznem megint verseivel kapcsolatban, aki találóan mondta: „Nincs pontosan kicirkalmazott költészete, de vannak halhatatlan verssorai. A legszebbet nem lehet eleget ismételni: „Csend ... ( Halljátok? / Álmom: / Kenyér meg tej kopog az ablakomon .. Fábryval ellentétben meghatározható vagy behatárolható Szabó Béla költészete, ő az érett szegénység költője, a lelkét lemeztelenítő, mindenki előtt feltárulkozó ember, aki szinte az önsanyargatásig őszinte. Érdemes idézni néhány sort „Próza versben" című szabad asszociációiból: „Szeretem embertársaimat, de ez semmi ahhoz képest, / ahogy szeretni tudnám őket. / A kettő úgy viszonylik egymáshoz, / mint ahogyan élek és ahogyan élni tudnék. / Minden igyekvésem kárba vész és hiábavaló, / talán azért, mert nincs bennem tervszerűség, / de kérdem, lehet-e vajon a szegénységben / tervszerűen élni, szeretni?..."

Az első köztársaság idején több verseskötete (Felszakadt gondolatok. Pipacs, Éhes vagyok, Érett szegénység) és egy regénye jelent meg „Ezra elindul" címmel. Könyveit nagyrészt saját költségén, vagy „mecénások" támogatásával adta ki. „Már újra közel egy kötetnyi versem volt. A Felszakadt gondolatok című füzetem után most újra azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy új verseimet saját kiadásomban jelentetem meg. Éhes vagyok — az volt a címe új verseimnek. Öcsémmel, a fiatal nyomdászsegéddel öszszedugtuk a fejünket és megbeszéltük, mi a teendő..

Szabó Béla sohasem érezhette az elégedettséget, nem tehetett és nem is tudott volna nyugodtan pontot tenni egy-egy verse vagy elbeszélése után. Mindig marta, pusztította a kétkedés és kétségbeesés: vajon író ö egyáltalán, fel tud-e nőni az irodalomhoz, amely etikai-esztétikai többletet jelent? „Néha elfog a kétségbeesés. / Arra gondolok gyakran, / minden törekvésem ellenére / nem vagyok író és nem is leszek soha / olyan értelemben, / ahogy Thomas Mann vagy Flaubert írók ..."

Az éhezés és megaláztatás korszakát csak tetézte a fasizmus, az üldöztetés korszaka, a második világháború kitörését kővető borzalom és pusztulás. Szabó Bélának bujdosnia kellett, hogy megmenekülhessen a koncentrációs tábor szörnyűségeitől. Ezekről a napokról és évekről már nem ir Szabó Béla ,Az élet peremén" című könyvében, de mindannyian tudjuk, hogy minden perce, minden órája rettegésben és halálfélelemben telt el. Csak a felszabadulás hozta meg számára a viszonylagos nyugalmat és a békés alkatáélehetőségeit. Negyvenkilencben az Új Szóhoz került és ott is dolgozott egészen nyugdíjaztatásáig. Ő is ott bábáskodott, ha nem is olyan nagy vehemenciával, mint Egri Viktor, a szlovákiai magyar irodalom születésénél. Több mint másfél évtizedes kényszerhallgatás után, 1951-ben jelent meg (ma már irodalomtörténeti dokumentum) „Az első ajándék" című elbeszéléskötete. Ez volt a nyitánya, ezt követően majd minden esztendőben jelent meg könyve.

Szabó Béla könyvei ott és akkor sikerültek, ahol és amikor élményanyagát dolgozta fel, amikor azt a milliót érzékeltette, amelyben mozgott, otthonos volt. Életét és életművét három-négy könyve őrzi majd a legsajátosabban, a gyermekekről szóló „Marci, a csodakapus”, amelyben gyermekkori élményei is ott munkálnak, továbbá „A menyaszszony", „A család kedvence"; az előbbi a külvárosi proletársorsokat vetíti elénk, az utóbbi a fasiszta üldöztetést dokumentálja. Érdekes könyv még „Az élet peremén" című önéletrajza és néhány verse, amelyek kiemelkednek az átlagból.

A toll kihullott Szabó Béla kezéből, többé nem szorítja görcsösen, szenvedéllyel, hittel és bizalommal. A mű elvált alkotójától örök érvénnyel, megfellebbezhetetlenül. Az utókoré lett, mindnyájunké, s én hinni szeretném, az utókor nem sáfárkodik vele méltatlanul, megőrzi és tovább adja a halott költő műveiből mindazt, ami szép és igaz. Ezzel tartozunk emlékének, igazságkereső, emberi magatartásának.

DENES GYÖRGY

15