A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-01 / 44. szám
NEM VOLT Minden szerda este együtt vacsoráztak egy hangulatos olasz vendéglőben, ahol finom specialitásokat ettek és remek borokat ittak. Amikor elhagyták az éttermet, akkor Richard Dillon lopva belepillantott a nagy állótükörbe, a ruhatár mellett. Még mindig nagyon jól tartotta magát, pedig ötvenéves is elmúlott. A haja, igaz, „elhagyta", de a fodrásszal csináltatott magának egy jó parókát. Meg volt elégedve önmagával. — A vacsora igazán pompás volt — mondta Melinda. — Igazán nagy kár, hogy a mai nap ezzel befejeződött, nem igaz? Melinda már vagy tíz éve a szeretője volt. A lány nem hozta szóba a házasságot, hiszen nagyon jól tudta, hogy Richard nem adja fel a függetlenségét. Diane tragikus halála után Richard inkább csak szánalomból, megszokásból közeledett Melindához. Diane ugyanis Richard húga volt. Melinda pedig Diana gyermekkori barátnője. Richard megsimogatta a csinos lány haját. — Van egy ötletem. Menjünk hozzám és igyunk meg valamit. A város előkelő negyedében lakott, az egyik legszebb villában, de ez a villa valósággal „elbújt" az emberek szeme ÉRTELME elöl. Pontosan úgy élt, mint egy megrögzött agglegény. Átsétáltak a hatalmas parkon, majd beléptek a házba. A katasztrófát csak a szalonban vették észre. A nyitott ablakon keresztül befújt a szél, a szekrények tárva-nyitva, a fiókok tartalma a padlóra szórva. Richard némán nézte a pusztítást. Bénán és tehetetlenül állt a szoba közepén, alig bírt mozdulni, szó el nem hagyta a torkát. Eszébe jutott a fegyver, s ebben a pillanatban hideg verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. Nem sokat törődve a halálsápadt Melindával, beleturkált abba a fiókba, amelyikben a sárga fényképeket őrizte és a régi kalendáriumokat. A revolver és a golyótár eltűnt! — Hogyan is lehettem ekkora marha! — mondta dühösen. — El kellett volna tüntetni, bedobni a vízbe, a mocsárba... megsemmisíteni! — Felhívom a rendőrséget — vetette közbe a lány zokogva, s azonnal a telefonkagyló után nyúlt. — Ne avatkozz bele! — mondta Richard sziszegve. — Majd én elintézem az ügyet. A legjobb lesz, ha azonnal hazarohansz. Menj, menj, mire vársz?! A lány ijedten, egész testében remegve hagyta el a házat. Richard magára maradt a szalonban. Azonnal megivott három konyakot és hullafáradtan lezuhant a pamlagra. Össze kell szednem a gondolataimat, mondta félhangosan maga elé, ki kell jutni ebből a zsákutcából. Van valami halvány reménysugár, de csak abban az esetben, ha az átkozott fegyver mindörökre eltűnik, ha elnyeli a föld. Várni... meddig várni?! Állandó bizonytalanságok közepette nem lehet nyugodtan élni. Nehezen szedte a levegőt, felállt és körülnézett a szobában. A betörő elvitte a gyémánt nyakkendőtűjét, de ezzel nem sokat törődött, ezt a veszteséget kiheveri. A kandallóhoz lépett, és hoszszasan elnézegetett egy fényképet a falon. Egy középkorú nő nézett farkasszemet vele. Diane nem volt sohasem csodalény, valami kebelkirálynö vagy hasonló, s a jelleméről jobb egy szót sem ejteni. Sovány arc, csontos áll. Diane sohasem mosolygott. Valóságos pokolban érezte magát az elkövetkező napokban. Minden reggel reszkető kézzel lapozta át az újságokat. Egy hétig semmi sem történt, s aztán az első oldalon megpillantotta a nagybetűs jelentést: A mániákus gyilkos ismét akcióba lépett! A gyilkos ötödik áldozata szintén tarkólövéstől halt meg ... A cikkből megtudta, hogy az erdőben — nem messze a várostól — megtalálták a holttestet. Egy — a mai napig még ismeretlen — szőke nőről van szó, aki minden bizonnyal külföldi állampolgár. Azzal a fegyverrel követték el a gyilkosságot, amelyikkel az első négyet is. Már öt esztendeje garázdálkodik a városban egy mániákus gyilkos, írta a cikk szerzője, de a rendőrség tehetetlen. Tavaly nyáron eltűnt, nem hallatott magáról, de most ismét megjelent, s azonnal holttestet hagyott maga után. Újabb fekete széria következik netán? Richard szinte a telefon mellé ragadt. Délután két.órakor végre megcsörrent a készülék. Richard azonnal felkapta a telefonkagylót. — Maga tehát várta a hívást — közölte vele egy ismeretlen férfihang. — Egy hete tűkön ül, mert betörtek a házába ... A rendőrséget mégsem értesítette ... nem tette meg a mai napig. Miért? — Kicsoda maga? Mit akar tőlem? — A rendőrség tehát semmit sem tud arról, hogy én meglátogattam önt. Maga pedig azt gondolja, hogy a revolvert csak úgy viccből vettem magamhoz. Ez a fegyver elsült, uram és most minden kiderülhet. — Tisztára megörült. Nekem nem volt revolverem! — Ne ugrálj, mint a bolhás kutya. Csak nem képzeled, hogy nyakadra küldöm a hekusokat? Én az ismeretlenség homályában maradok, meghúzódom, de neked, öregem, neked nagyon roszszul áll a szénád. Mi lesz, ha elküldöm azt a revolvert a hekusoknak? — Újra megismétlem: nekem sohasem volt revolverem! — Jól van, jól van, csillapodj. Gondolkozzál egy kicsit, fiú. Bezsongtál? Vagy kapok tőled 20 000 dollárt készpénzben vagy lekopoglak a rendőröknek. — Hallgass rám: figyelmesen átolvastam az újságot. Az első három áldozat nem érdekes, de a negyedik ... Richard bácsi... emlékszel ? Ki is volt az ? A te kedves húgod ... a szigorú Diane ... aki sohasem mosolygott. Öt is megölted, hogy az örökség, a vagyon az öledbe hulljon. — Hol és mikor találkozhatom önnel? — kérdezte Richard hirtelen. A megbeszélt időpontban besurrant a piszkos kocsmába és leült az egyik sarokba. A hatalmas borítékot — benne 20 000 dollárral — magához szorította és idegesen körülnézett a teremben. A szomszédos asztalnál gyanús külsejű . fickók iddogáltak. Az egyik kisvártatva felállt és Richard mellé lépett. — Maga Richard Dillon? — kérdezte. Richard bólintott. A férfi a zsebéből elöhalászott egy igazolványt és nyugodtan megjegyezte: — Bűnügyi rendőrség. Letartóztatom. A nevem Steven Guffey, ezek pedig a munkatársaim ... A felügyelő tehát illedelmesen bemutatkozott, majd folytatta: — Végre elcsíptük. Remélem, felismerte a hangomat? Én hívtam fel telefonon, én voltam a „betörő", a zsaroló. Valahogy közelebb kerültem magához, Dillon. Az igazi betörőt még aznap éjjel elcsíptük. Megtaláltuk nála a revolvert s átadtuk a szakembereknek, akik kiderítették, hogy... A többit tudja. Végre nyomon vagyunk. Csak be kell bizonyítani, hogy ön a gyilkos, a mániákus gyilkos, aki után nyomozunk. Richard Dillon úgy hallgatott, mint a sír. — Tehát — folytatta a felügyelő — elszórtuk az újságban ezt a hírt az ötödik áldozatról. Mert ötödik áldozat nem volt. A sajtó lehozta a hírt, s ön ettől alaposan begyulladt Mr. Dillon ... miért? Miért? Miért kellett négy nőt meggyilkolni? — Én ... én nem is tudom. — Dillon ... az istenért... Hát nem volna könnyebb, ha mindent elmondana? Könnyítsen a lelkiismeretén. Most már igazán mindegy. Nem kerülheti el a büntetést. — Én csak egy alkalommal — mondta Richard könnyezve. — Diane a húgom ... nagyon beteg lehetett. Utálta, gyűlölte a szőke nőket, mert valamikor régen egy szőke kislány elszerette a vőlegényét. — Ez mit jelent? — kérdezte csodálkozva a felügyelő. — Diane lőtte tarkón a szőke áldozatokat. Három alkalommal... de aztán megtaláltam a naplóját... és a revolvert. — Hát a húga? Diane? Hiszen öt is ezzel a fegyverrel lőtték le! — Én voltam a gyilkos. Én öltem meg Dianet — mondta Richard halkan. — Csak egy alkalommal öltem. Pontot kellett tenni egy piszkos ügy végére. Elvégre a családban nem garázdálkodhat egy mániákus gyilkos ... 22
