A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-01 / 44. szám
változások okát, a fejlődési tendenciák felismerését és dialektikus értelmezését kutatja, és igyekszik rámutatni a jelenség egyes tényezői között meglevő belső összefüggésekre. Feladata: segíteni a gyakorlatot. Hadd illusztráljam ezt egy példával: nagy szeretettel őrzöm nagyanyám spanyolozott díszítésű mángorlóját, mely valaha, amikor a ruhaanyag még kendervászon volt, a mindennapok szükségleteként volt igaz és szép. A kendervásznat azonban felváltotta a gyolcs, a gyolcsot meg sok más ruhaanyag. A mángorló részemre családi ereklye, a magyar néphez való ragaszkodás tárgyi tanúságaként pedig hagyományt őrző szimbólum és egyben lakásdísz. Ha valaki a vászonneműek mosás utáni kisimítására, fényesítésére akarná használni, megmosolyognám és villanyvasalót nyomnék a kezébe. Ezzel egyrészt a hagyomány erejét akartam szemléltetni, de másrészt rá szeretnék mutatni arra is, hogy a hagyomány egymagában nem magyarázza egy-egy alkotás, népművészeti forma vagy faragási díszítmény erejét, fennmaradását és életrevalóságát. A fennmaradást, a folyamatosságot az életkörülmények és a változás lehetőségei szabják meg a népművészetben is. A hagyományt végeredményben a hasznos tárgy, a hasznos eszköz szüksége élteti. A „hasznos" jelzőt azonban a hagyományápolás elvének és a megörizve-meghaladás tudatos közművelődési tevékenység teremtette kulturáltsági szintnek megfelelően is értelmezni kell. Tehát a közművelődésnek oda kell hatnia, hogy „hasznossá', azaz megőrizni érdemessé váljék az emberiség történelme folyamán alkotott minden értékes szellemi és tárgyi alkotás. Vi szont legyen erőnk gyorsan változó éle tünknek megfelelő űj alkotások produ kálásával a régi szint meghaladásához (mint pl. ahogy az új magyar műzene viszonyul a paraszti muzsikához) és jó népművelési munkával mindennek közkinccsé tételéhez. Mert hagyományaink ápolása többlépcsős feladat: csak az első garádics a megőrzés. Nem viszi ügyünket előre csak az öncélú anyaggyűjtés, ha ezt nem követik a fejlődés további szakaszai, a) a szaktudomány és a művészetek számára megfelelő anyagfeldolgozás, b) s ezeknek az értékeknek közművelődésünkbe való tudatos és következetes beépítése. Ez azonban a megváltozott életmód reálisabb és konkrétabb elemzését igényli, mert csak ennek alapján lehet megtalálni, megkeresni egyre jobban városiasodó tömegeink (pl. az ifjúság,) kulturális szükségleteit. A városiasodás rohamos térhódítása, egy új életmód kialakulása idején, az olyan etnografikus-folklorisztikus felfogás-ténykedés, mely nem vezet el, nem nyújt indítékot a konkrét társadalmi-szociológiai műveltség megszerzéséhez és a szocialista életmód formáinak érték- és szokásrendünkbe való beépítéséhez, elavult. MÓZSI FERENC ŐSZI ÖSVÉNYEK Versekkel van tele a hegyoldal. Megpörkölt, jég-égette, dér-égette hajnali költeményekkel. Volna most összefogdosnivaló elegendő, de bénultan nézem ezt a szivárványos haldoklást, amely ideúszik hozzám, a kőhöz, amelyen ülök, s e gyertyán tövéhez, amelynek hátamat vetettem, pihenésül a kaptató után. A hegyi gyöp közül ezüstöz rám a kövirózsa, s ragyog lilán az őszi kikerics; vakítanak hó-fehérséggel a pöfeteggombák labdái. Menekülök — fölfelé — az őszbe. Rendezni való dolgaim odalent hagytam: vers, próza, írás, könyv — bokámig sem érnek. A vonatrobaj — távoli neszezés, s alattam hever a büszke várrom is; összemarkolhatnám egyik kezembe, ha lehajolnék érte. De nem teszem. Minek tovább bontani a leomló falakat? Kötelességeimet is odalent felejtettem; lemaradoztak az idevezető ösvények kanyarulataiban, fennakadtak a csipkebokrok tövisein, belebukfenceztek a karszt öbleibe, vájataiba, s rájuk szakadt egy darab alkonyat vagy hullócsillag. Két nappal később arra döbbenek, hogy valami hiányzik. Az erdei ösvényeket járom vadak nyomait lesve, fáradtan s kialvatlanul és egyre gyakrabban megállók. Nem, nem a csend vagy a lombsusogás miatt, hanem a bennem ébredező mérgek hatására. A kövirózsát ugyan még észreveszem, s a bokrok pirosán sem siklik át a tekintetem, de mocorog bennem valami nevenincs nyugtalanság. Pedig mikor ide készültem a hegyek közé, úgy hittem, a lenthagyott valóság, a mindennapok gondja idáig el nem érhet. De már látom: hiába a szándék, az elhatározás, ami belém kövült az évekkel együtt, ilyen könynyen nem oldható fel. A „lenti" gondokat — ha mégúgy szeretnénk is — magunkban, s magunkkal cipeljük. Ide, a hajnali rétre, amelyet már bearanyoz az ébredő nap, s amelyet az imént még özek birtokoltak. Állok az erdei ösvényen, a lassú neszezéssel levitorlázó sárga levelek szomszédságában, valahogy nagyon egyedül, valahogy nagyon nem ide illően. Pedig tegnap, s tegnapelőtt még békét találtam itt kívül, s magamban is. Mostanra e béke — a vélt — tovaröppent. Sürgetném a kelő napot: emelkedjen, szórja szét a bokrok alatt meghúzódó homály foszlányait, s igazítson el sugaraival engem is. De mi felé? Mely irányba? Vissza azokhoz a gondokhoz és gondolatokhoz, amelyek elől eljöttem? Vissza a betonerödítmény szabványcellájába, rozoga íróasztalom mellé? Rendezetlen könyvtáram és még rendezetlenebb kézirataim Mont Blanc-kupacaihoz? A győzelem, a tegnapi, lám, miként fordul vereséggé! A makacs lázadó egyszeriben hogy megadja magát. De miért? Nem tudom a választ. Bennem, s rajtam kívül — úgy tűnik — mégis mássá lett valami. Nem a hegy, nem az erdő, nem az ösvények. A hegyoldal ma is ugyanúgy kínál verseket, mint tegnapelőtt; a dérégette hajnali költemények ma is felragyognak; volna mit összefogdosni serényebb akaróknak. De én nem mozdulok. Most nem. Minek? S miért? Ki értené meg ezt a hajnalt odalent, ki értené meg ezt a csendet és ezt a kettéhasadt valóságot, amely onnan ide taszít, s innen viszszaránt; ki értené meg ezt a kettős erőt, amelyet magamban hordok?! GÁL SÁNDOR FOTO: KÖNÖZS1 15
