A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-01 / 44. szám
Az elefántormány-csúszda nagy attrakció Budapest munkásnegyede, Csepel egyik játszóterén. A két elefánt Polgár Judit keramikus alkotása. * • Az üzbég bábszínház új otthont kapott Taskentben. Az épületben a két színpadon kívül bábmúzeum is van. A napfényes Floridában az idei nyár igazán nagy hőségekkel járt, áldozatokat is követelt. Tampa város állatkertjében naponta többször is lelocsolták az elefántokat, hogy bőrük — bármilyen vastag is — ne repedezzen meg. Eredeti szegedi papucsot árul a szegedi papucsos ... Talán mondanunk se kellene, hol: természetesen Szegeden. Szocsi új koncertterme nemcsak figyelemreméltó építészeti alkotás, s nemcsak az akusztikája kitűnő: a koncertterem minden ülőhelyéről a tengerre is kilátás A párizsi Jadrins du Quai Saint-Bernard parkban huszonhat szobrász állította ki alkotásait. A sétálók közül valaki egy cédulát ragasztott erre a furcsa alkotásra: „Feleségül veszem, amint meggazdagszom!" Szellemes üzenet.. . nyílik. Eszmék és rögeszmék Az elmúlt két-három esztendő során húsz írótársammal készítettem hosszabb-rövidebb beszélgetést. Előre megfontolt szándékkal, ám nem is sejtve, hogy a bajok miféle zuhatagát zúdítom ezzel a nyakamba. Na mindegy, hagyjuk ajtónkon kívül a siránkozást. Elég az hozzá, hogy egyszer csak elérkezett e beszélgetések kötetbe rendezésének ideje. Csakhogy kiderült, hogy a feszes könyvszerkezethez elég lesz nekem tizenkét interjú is, a fennmaradó nyolc meg arra ítéltetik, hogy pokol-mély íróasztalom bugyraiban várakozzon a feltámadásukat jelző harsonaszóra. így történt, hogy — miközben igyekeztem mély sajnálatomról biztosítani őt — egyik volt beszélgetőtársammal is közölnöm kellett a megrendítő hírt: közös müvünk — hosszas töprengések után végül is kimaradt a kiadónak leadott kéziratból. — Miért, ki fúrt meg? — így ő, ami, el kell ismernem, első kérdésnek nem is a legrosszabb, hiszen példásan a dolgok elevenjébe vág. — Senki, csak valahogyan mindig kilógott a végsőnek választott koncepcióból. — Pedig én tudom, hogy ki fúrt meg — erősködött tovább. — Meglehet, ám ennek ellenére sem mondhatok mást. S azt hiszem, azt nem kell bizonygatnom, éppen Önnek, aki annyi könyvet megcsinált már, hogy nemcsak a meglevő írások alakítják egy-egy kötet szerkezetét, hanem olykor-olykor a kialakult szerkezet-eszmény is megrostálhatja a meglevő remekműveket. Erre azonban neveket kezdett sorolni. — X biztosan benne maradt, ugye? — Nem, X nem maradt benne. — Akkor Y. — Y igen, ő valóban benne van. — Na ugye, hogy tudom — csillant föl a szeme. — Tudtam én azt előre, hogy csak a népiesek meg a fiatalok maradhatnak benne. — Miért? Ön talán az eltökélten avantgarde Z-t is népiesnek tartja? Vagy a hatvanéves Q-t is fiatalnak? — kérdeztem vissza. — De W is benne van, ugye? — Nem, W sincs benne. Vele még csak nem is beszélgettem — próbáltam bizonygatni, de akkor már tudtam, hogy végül is minden efféle igyekezetem hiábavaló marad. Mert bizony megeshet, hogy — még ha csak ideig-óráig is — a rögeszmék az eszmék fölé, a prekoncepciók a koncepciók fölé nőnek. Nem történt semmi!? A négyezer lakosú nagyközség tizenöt mindenre elszánt versolvasója feszült figyelemmel csüng az ifjú dalnok nikotintól elsárgult ajakán. Egy pisszenést sem hallani, csupán a növendék vétesz szárnyaló szavai verik fel a kidőlt-bedőlt könyvesház minden zegének, minden zugának csendjét. Jó beszélőkéje lehet a fiúnak, mert gondolatban a jelenlevők mindegyike halált megvető bátorsággal töpreng vele együtt az élet értelméről, a költészet kitaposottan is járatlan útjairól, az emberi választás és szabadság lehetőségeiről és lehetetlenségeiről, amikor... Amikor — mintha maga az ég és föld nyílt volna meg — váratlanul kicsapódik az ajtó, s egy emberi testre csak halványan emlékeztető, tekintélyes hústömeg ront be rajta, mi sem természetesebb, nyomában a falu szemfüles, de főleg mindenre kapható fotósával. Valaki (így, nagy V-vell), mintha csak maga a fátum lenne, ellenállhatatlanul végigszáguld a megszeppent tékák és emberek között, meg sem állva kóbor versszerzőnk asztaláig, akiben, mondhatni, ugyancsak megakadt a szó, elhült a vér, s mindenféle kísértő látomások jelentek meg néhány dioptriás lelki szemei előtt. Már éppen készülne illedelmes búcsút venni hitvány földi porhüvelyétől, megszülő édesanyjától és megszülő szerelmeitől, amikor... — Pereszleky elvtárs vagyok — dörög fel egy hang a négyezer lakosú nagyközség mázsányi tekintélyének valahonnan a lelke legmélyéről. Kéznyújtás. Villanófény. Aztán Valaki előkelő mozdulattal megragad egy hétpróbás széket, pontosan az első széksor és a látomásos versszerző asztala közti távolság felezőjén leteszi, kényelmesen elhelyezkedik rajta, kezét keresztbe fonja a mellén, s csak azután szólal meg újból, a tékozló fiú minden bűnét megbocsátó atya hangján: „Tessék, folytathatja"; amikor... Ez az eset talán szót sem érdemelne, ha a befejezésével nem vett volna egy újabb meglepő és váratlan fordulatot. Mert mi is történt? Nehéz elhinni, ám változtatni sem változtathatunk azon, hogy vándor poétánk még ezek után sem kelt föl asztalától — köd előtte, köd utána — otthagyva csapot s papot, hanem birka-türelemmel igyekezett tovább fűzni félbeszakított gondolatait. TÓTH LÁSZLÓ 9
