A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-25 / 43. szám

különös erő kerített hatalmába. Éreztem, hogy szememet fény tölti el, kívülre és bévülre is látok. Látom dobogó szivemet összehúzódni és tágulni, tüdőm ritmikusan lélegzik, mint egy nagy vitorla, s ugyanakkor éreztem minden porcikámat. Asztalokat, székeket láttam egymás után távolodni az üres mindenség felé. Nem három, hanem négy dimenzióban : az idő elnyelte őket. Átláttam a terasz kőlapjain, mint üvegen vagy vízen. Lábam gyökeret eresztett, s száz meg száz szép, aranybarna láb hajtott ki belőle. Az állatok olyanok voltak, mint szép, átlátszó díszek. Az egész kávéházban kis állatokat láttam, kivált a szent scarabeus tetszett. Olyan volt, mint a brosstű, de sokkal szebb és művészibb.

S mi mindent nem láttam még! Csak sejthettem, hogy micsoda rendszerek válthatták egymást, bár céljukat nem értettem meg, csak tudomásul vettem őket. Később zenét hallottam, benne sajátosan moduláló kromatikus dallamokat, akár egy mikroszkopikus muzsika molekuláit. Éppen be akartam neki számolni, elmondani, hogy megtaláltam énem másik felét, a kontrapunktot. Ö — látva, hogy mennyire felvidultam — váratlanul könnyedén, mint máskor, így szólt:

— Nem kell a dolgokat eltúlozni, ez csak fizikai jelenség.

S mikor elnémulva ránéztem, így folytatta:

— Nem kell összekeverni a misztikumot a fizikával!

— Én semmit se keverek — mondtam sértődötten. Az élet tele van szépséggel és célszerűséggel. Engem ez érdekel.

— Habozás nélkül összekevered. Zénón szerint mindenben van célszerűség. Az istent nem lehet elválasztani a világtól. Az egyén élete akkor helyes, ha összhangban áll

a természettel. A poloskák is hasznosak, ha kora reggel arra serkentenek bennünket, hogy felkeljünk. Csodálatos, nemde?

Zavar és mélységes levertség vett rajtam erőt, de vigyáztam, nehogy olvashasson titkos gondolataimban, hogy aztán fölényesen

Eeva-LIISA MANNER*:

Helsinki kövezett terén táncoltam vele. A zenészek játszottak, jó gyorsan, de ő egészen sápadt volt és szeretett volna véget vetni a mulatságnak. — Nincs vége, csak folytassuk — mondtam hevesen és ütöttem a taktust. Később álmosság jött rá, mosolyogva ismerte el, hogy illetlenség fényes nappal álmosnak lenni.

Amikor elszállt a- mámor, elfelejtettem a dallamot, csak a szavakra emlékeztem, a banális, bolond, olcsó szavakra. A rímelő sorok már nem rímeltek. Sokáig bolygatott az egyik könnyű sláger, amelytől nehéz volt szabadulni, bár óhajtottam: „Ne félj a boldogságtól, nincs boldogság fájdalom nélkül. A fájdalom tövis, s nincsen rózsa tövis nélkül. Ne félj a boldogságtól, a boldogság

nyílik, mint a rózsa, megnyitom ereim, s vérem hull feketén a porba."

Beismerem, ízetlen sorok, s meg is bántam, hogy annyit szavaltam neki. Aztán sétálni vittem. Ö megállt egy műkereskedés kirakata előtt és nézegette gomblyukában a nárciszt. Igen csinos volt. Kértem, hogy jöjjön el velem a közeli tengerparti kávéházba. Lovagiasan, mosolyogva fogadta el javaslatomat.

A kávéházhoz kőlapokkal kirakott terasz tartozott, rajta asztalok — szintén kőből —, mellettük magas támlájú, tekervényes mintájú székek, amelyeken fémhúrok feszültek, mint a hárfán. Támlájukat szilúrkori ábrák díszítették, apró geometriai alakzatokkal, amelyek végnélküliségükben gyermekieknek és mesterkélteknek tűntek. Amikor tekintetünk egy pillanatra találkozott, megértettem, hogy ö is ezt érezte, de öt nem zavarta.

hasonlított, aki szappanbuborékot fúj. Közben nevetett örömében: buboréknevetés!

— Neked minden csak játék — szóltam irigyen.

Őszintén bólintott:

— Úgy látszik. Remélhetőleg.

Közben hosszú ujjával, amely nekem a zenét juttatta eszembe, a távolba mutatott:

— Mintha sirályt vagy vitorlát látnék!

A szemébe mondtam:

— Semmit se látsz!

Bár valójában én se láttam. S mégis láttam! De nem azt, mert közben régi verssorok jutottak eszembe: „Eljön a halál, / mint a tömjén illata, / amikor szélben a vitorla alatt ülünk. Eljön a halál, / mint lótusz illata, / amikor ittasan a parton heverünk."

Ismételgettem a sorokat, hangtalanul, mert nem akartam látni a vigyorgását. Ő nem óhajtott ilyen illatokat, s halni se iparkodott. Félni kezdtem. Valami előjel ez? Előjel, hogy eszembe jutottak a Halálos Könyv sorai? Érzelmeim kavarogtak, gondolataim föl-le repdestek, és keservesen érezhettük, hogy már semmi se köt össze bennünket. Pedig korábban voltak ábrándjaim.

Magamba merültem, s egyszerre valami

kigúnyoljon. Látomásom kialudt, a zene elhalt, a tárgyak semmivé zsugorodtak. Az asztal már nem az az asztal, a kő se, a scarabeus se volt sehol. Mindamellett szerettem őt, még ha meg is sértett.

— Mérget ettél, a szemed egészen fekete.

— Csak cseresznyét ettem.

Egyszercsak fölkelt, bocsánatot kért, meghajolt, ahogy az egy magas fiútól telik, végül megcsókolt a könyökömön. Bár öt nőtől kaptam titkos figyelmeztetést, mindent megbocsátottam neki. Nem tért vissza. Pedig biztosan eszébe jutott a tánc, még ha egy felvillanó mosolyba fojtotta is lelkiismeretét. A szemrehányásomat se érdemelte volna meg. Úgy éreztem, bosszút fog állni, meg fog szégyeníteni. Mily könnyedén megtette ezt mással is!

Sokáig vártam. A terasz hamarosan kiürült, csak a székek maradtak a kőlapokon, köztük a szél kószált sajátos zenéjét zengve. Nagyon fájt a távozása. De ha bevallottam volna neki, biztosan azt válaszolta volna ironikusan, hogy romantikus és szerencsétlen vagyok, s az ilyen mind így jár. Hálás voltam, hogy jött(a pincér és elszámolt.

Fáj a szívem. Az idő letelt. Záróra. Szoron-Mulatott a különös ábrákon, s hozzáértőn értékelte, mint valami grafikát.

— Élet a tenger fenekén — suttogtam.

— Ortoceras truncatum — mondta könynyedén, mert ő mindent tudott.

A szél halkan megzengette az acélszéket — ding, ding. Az baljósán kongott, mint a száraz csontok, ősi balladák hangulatát idézte. Ez is disz volt, s jól illett a kávéházi környezethez, a kora reggelhez. Ő megsimogatta jólápolt ujjait, amiről nekem az jutott eszembe, hogy mennyi anyag ment vészén döbe, míg hasonló ujjakkal kialakították a mészkő sajátos elevenségét, amelyben benne volt a műszer érzékenysége és a lüktető vér melege.

Koktélt rendeltünk. — White lady — mondta s a messzeségbe nézett, amit én ivás közben féltékenyen és éberen figyeltem. Poharamban furcsán, sötétvörösen úszkált a cseresznye, majd feketén csillogott, mint a gyöngy. Épp olyan, mint az élő hús — gondoltam, aztán bekaptam, a magját meg eltettem emlékül. Mikor észrevette, csodálkozva nevetett, s az ő cseresznyéjét tette a poharamba. Ez olyan szertartásos volt. Melegség öntött el, de oly gyorsan történt az egész, hogy alig élvezhettem az ízét.

— Hajó van a szemedben — szóltam halkan.

— A nő a hajó, az ágyam a hajó — válaszolta szép, mély hangján. Bizonyára idézett valamit, ö mindent kívülről tudott.

Mély keserűség fogott el. Szerettem volna beszélni és kifejteni, mennyire különböző a mi világunk. Ahogy a kövön táncoltam, az — tudom — botrányos volt. Ő meg azt mondta rá, hogy gyönyörű hajnali zene volt. Szerettem volna arcába önteni a koktélt és odakiáltani: — Egyáltalán, jól látsz te ? De ő hűvösen mosolyogva új italokat rendelt. Magának viszkit. White horset, majd szólt valamit, amit nem értettem. Olyasvalamit, hogy a nők meg a lovak csak élvezeti cikkek. De a fehér rossz szín, így én a saját vesztemet iszom. Plasztik szívókán szívta a viszkit, kisgyerekre

10