A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-18 / 42. szám

(Julio Cortázarra/ beszélget Jevgenyij Jevtusenko)

Jevtusenko: Csak spanyol irodalmat tartunk számon, vagy latin-amerikairól is beszélhetünk?

Cortázar: Kérdésed jó, noha nem könynyű válaszolni rá, mert többféle szempontot képvisel. Létezik egy kasztíliai eredetű irodalom, amely a spanyolországi és a latin-amerikai irodalmakat egyaránt magában foglalja. Az utóbbi évtizedekben viszont már kétféle irodalmat kezdtünk megkülönböztetni — ez egyrészt a félsziget irodalma (amely megőrizte jellegzetes spanyol vonásait), másrészt pedig az, amelyet gyűjtőnevén latin-amerikainak nevezünk. A spanyol nyelv azonban meglehetősen változó: Mexikó, Argentína vagy Nicaragua nyelve jelentősen különbözik a spanyolországi spanyoltól.

J: Különbözik az irodalmi nyelv attól, amelyet a nép beszél?

C: A spanyolországi nyelv megközelítőleg annyiban különbözik a latin-amerikaitól, mint a brit angol az amerikaitól. Az egyes nemzetek gondolkodásmódja, mentalitása tükröződik bennük. Igen, mindkettő létezik, és elég nagy köztük a különbség. Spanyolország jelentős, évszázados irodalmi hagyományokra tekint vissza, a „Cantar de Mio Ciď'-del és regényes történetekkel — románcokkal kezdődően. A spanyol író — az esetleges modern irányzatoktól eltekintve — ezen hagyományok tudatában él, és tudja, nincs könnyű dolga. Mi, latin-amerikaiak, hódítók nyelvét örököltük, mely cseppet sem volt irodalmi. Az irodalmat magunknak kellett megteremtenünk, vagy akár kikölcsönöznünk, utánoznunk. Francia és angol példákat követtünk; így van, aki a francia romantikát tette magáévá, van, aki az angolt. Aztán átvettük a szimbolizmust — s nemcsak annak francia játékszabályait, hanem számos spanyolt is.

Becslésem szerint már vagy harminc-negyven éve túlléptünk az irodalmi példaképek követésének módszerén. A latin-amerikai íróknak már nincs szükségük idegen példaképekre — ma már senkivel sem akarnak közösködni. Természetesen, ahogy mindenkit a világon, őket is befolyásolják idegen irodalmak, de a latin-amerikai irodalom elmúlt évtizedeinek jellemző, meghatározó ereje csakis a hiányzó hagyományoknak tulajdonítható. Mint légüres térben, úgy kellett az írott irodalmat újjáteremtenünk. Ez súlyos problémákkal járt, ugyanakkor megalapozta sikereinket. Bizonyítéka ennek egy olyan író életműve, mint Miguel Angel Asturias, nagyon eredeti nyelvezettel. Megteremtette egyéni világnézetét, saját világképét, mely akár egy guatemalai indiáné is lehetett volna. Kukoricaemberek című regényét mintha egy indián írta volna.

J: Jorge Luis Borges, Gabriel Garcia Márquez, valamint a te szimbolikus nyelvedet néhány kritikus latin-amerikai modernizmusnak nevezi. Nekem sokkal inkább úgy tűnik, hogy nálad is, Márqueznál is a képek zömének eredete az amerikai néphagyományokban rejlik. így van?

C: Igen. Egész irodalomtörténetünk.

ezen alapszik. Mexiko, Guatemala és Peru például hatalmas indián hagyományokkal rendelkezik. így nem csoda, hogy íróik ezt messzemenően ki is használják. Borgest említetted. Nálunk, Argentínában sajnos, nincsenek bennszülött kultúrák és indiánok. Ezért érezhető a nyugati befolyás Borgesnál is, nálam is sokkal erősebben, mint a kolumbiai vagy guatemalai íróknál. Ez a tradíciók hiánya. Hogy a kérdést megválaszolhassuk, elsősorban meg kell különböztetnünk egymástól a gazdag indián hagyományokból táplálkozó latin-amerikai írókat azoktól, akik csak az európai kultúrára támaszkodhatnak.

J: Számos latin-amerikai országban jártam, és mindenütt az volt a benyomásom, hogy arrafelé az írók szerencsére sokkal kevésbé vannak elzárva egymástól, mint bárhol másutt. Te milyennek látod a jövőt? Lehetségesnek tartod a latin-amerikai országok egyesülését, vagy úgy gondolod, hogy a nyelv nem képes emberek közösítésére ?

C: Nagyon tetszik ez a kérdés, mert Mexikóban, Venezuelában, Kubában a diákok ugyanezt kérdezik tőlem. Az embernek elég felidéznie magában Simon Bolivar, Venezuela felszabadítójának nagy álmát. Ö volt az első, aki Latin-Amerika országainak egyesítéséről álmodozott. Csak álom volt, és mindmáig utópia maradt, mindmáig. — Hiszek abban, hogy Latin-Amerika útja a szocializmus felé vezet. S amint szocialista jövőre gondolok, csakis egyesítve tudom elképzelni.

Minden országnak van valami sajátossága. Latin-Amerikát azonban csak egy nagy egyesítési folyamat mentheti meg. Ezt a nyelv teszi majd lehetővé, amely már adott, mert mi mindnyájan — a brazilokat kivéve, akik portugálul beszélnek, de ez sem különbözik annyira a spanyoltól —, kitűnően megértjük egymást. Az egyesítő elem, vagy mondhatnám úgy is: az egység amalgámja, amely Latin-Amerikát összefogja — az mindenekelőtt a nyelvünk. Most pedig visszatérek kérdésed kiindulópontjához, íróink helyzetéhez: igaz, zártabb egységben élünk, mint más nyugati országok írói, de mint tudod, akadnak közöttünk türelmetlen, állandóan kötekedő, intrikáló emberek is ...

J: El tudod képzelni egy igazán nagy íróról, hogy nézeteiben és nyilatkozataiban reakciós legyen, s életműve ellentmond jón ennek?

C: Hogy is mondjam ... szóval, Jorge Luis Borges, akire most gondolsz, éppen ilyen.

J: Nemcsak ő.

C: De ö, mondjuk, közülük való.

J: Például Eliot.

C: Értem ...

J: EHot jelentős költő volt. Ha a költeményeit olvassa az ember, a kapitalista

jvilág valóságát, a nyugati értelmiségiek életét ismeri fel bennük. Vagy Kipling. A dzsungel könyvét semmiképp sem nevezhetjük imperialistának, hiszen egy nagyszerű, humanista mű. Versei is igaz versek, habár hasonlóképpen az imperialista valóságot tükrözik.

C: Ami Kiplinget illeti, vagy Borgest és Eliotot, azt hiszem, tudatában vannak az életművük és világnézetük közötti szakadéknak. És ezt őszintén sajnálom, mivel ennek negatív megnyilvánulásai is lehetnek. De amennyiben csak a müveikről beszélünk, elmondhatom, hogy Borges vagy Kipling legjobb művei a jövőbe mutatnak. Latin-Amerikában ez most égető probléma, mert ha egy író kompromisszumot köt, az nem a müveiben nyilvánul meg, hanem cselekvésében. Számos író távol tartja magát a népek harcától, az ideológiai harctól: keresztbe tett kézzel inkább strucc-politikát folytatnak, s ezt azzal magyarázzák, hogy az ő dolguk az írás. Latin- Amerika olvasói nem nagyon bíznak ebben az írótípusban. A minden szempontból világos irodalmat szeretik, nem a felesleges politizálást, amely egy könyvbe sem való, s csak elviselhetetlenné teszi azt. Szeretik a fantasztikumot, szívesen olvasnak szerelmes regényeket, de ezek mögött is mindig az írót keresik, makulátlan helytállást várva tőle, s azt, hogy mint ember méltóképpen képviselje a népet és ne álljon a kizsákmányolok oldalán. Ezért olyan kényelmetlen a helyzete Latin-Amerikában egy olyan Írónak, mint Borges: senki sem hisz neki.

J: Véleményed szerint egy író milyen mértékben vállalhat társadalmi elkötelezettségeket? Nemrég voltál Nicaraguában, ahol barátunkkal, Ernesto Cardenallal, a jelenlegi kultúrügyi miniszterrel találkoztál. Mit gondolsz? Vajon Nicaragua nyert ugyan egy jó minisztert, de egyúttal szegényebb lett egy jó költővel? C: Nem hiszem. Úgy érzem, jó kulturális miniszter lesz belőle, és jó költő marad. Habár nem kimondottan politikai témákat érint verseiben, erősen kiélezett bennük a társadalomkritika. Emlékezzünk csak Imádság Marylin Monroe-ért című versére, melyben dühödten vádolja az amerikai imperializmust, s ez mindemellett igen szép vers. Cardenalnak sikerült megtartania a politikai és poétikai tartalom közti egyensúlyt, méghozzá a maga módján, sajátos stílusában. Ezért bízom benne, hogy kultúrügyi miniszterként sem fog másképp írni, másképp alkotni.

J: Attól félek, kevés ideje lesz...

C: Természetesen. Láttam, hogy rengeteg a tennivalója, de ez elkerülhetetlen. Minden latin-amerikai író kifut az időből, ha népeink ügyét legalább valamelyest elő akarjuk mozdítani. Magamról el kell, hogy mondjam: az utóbbi négy

évben nagyon keveset írtam, mert majdnem szünet nélkül úton voltam. — Helsinkiben részt keHett vennem egy tárgyaláson, majd egy venezuelai kongresszuson, egy párizsi konferencián, állást kellett foglalnom a száműzetésben élő argentinok problémáival kapcsolatban. Ezen felül Latin-Amerikában elég olvasottak a könyveim, és sok levelet kapok, amelyeket személyesen kell megválaszolnom: kivetettektől, fiatal emberek anyáitól, akik Buenos Airesben nyomtalanul eltűntek. Kötelességemnek tekintem. Ezért nem írhatok. Utolsó regényemet körülbelül öt éve fejeztem be. Egyedül elbeszélésekkel boldogulok, mert ezeket kávéházban vagy repülőgépen is megírhatja az ember.

J: Majakovszkijt annak idején nem egy kritikus azzal vádolta, hogy költőként „primitív" forradalmi propagandára fecsérli az idejét. Oroszországban azonban ez idő tájt sok volt az analfabéta: Majakovszkij közben leegyszerűsítette kifejezőeszközeit, hogy a tömegek számára érthetőbbé váljék. Helyesen cselekedett? C: Latin-Amerika aránylag gyakran találja magát szemben ezzel a problémával. Számos tanácskozáson vettem részt ezzel kapcsolatban, leggyakrabban Kubában. Vannak költők, akiket megért a tömeg. Akik képesek naponta megtartani kapcsolatukat a néppel. Ilyen volt Pablo Neruda. Minden költeménye könnyen olvasható. De ha César Vallejora gondolunk, aki szintén forradalmi költő volt, akárcsak Neruda — az ö versei rendkívül nehezek. Mindketten költők a javából, csak éppen különböző egyéniségek, különböző a stílusuk.

Majakovszkij becsülettel és őszintén járt el, amikor belátta, verseiben kevesebb líra kellene ahhoz, hogy gyorsabban eljuthassanak a harcoló és kínlódó tömegekhez ... Lehet, hogy az irodalomtörténet ezáltal elvesztette egyik lírikusát, de az emberiség verselő harcosa lett, és ezt fontosabbnak tartom.

J: Most valamit a jövővel kapcsolatban. Nem akarlak a próféta szerepébe kényszeríteni, de milyennek látod a jövőt?

C: Bármennyire közhelyízű is, — elmondom, mit látok világosan. Meggyőződésem, hogy a két társadalmi rend közül az egyik már a múlté: a kapitalizmus, ez az ördögi találmány, egy élő hulla, mint Edgar Allan Poe elbeszéléseiben. A szocializmus viszont él, habár egy egész sor gyermekbetegségen megy még keresztül.. . Nem idealista utópia ... Vannak megoldandó problémái, de azt mondom — majdnem futurológusként —, számomra a jövő sorsa a szocializmusban van. Számomra a kapitalizmus meghalt és rohad, és a neokapitalizmusban nem hiszek, mégha evolúciós elméletei bármennyire pozitív fázisba való átmenetére utalnak is.