A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-18 / 42. szám
Azzal kezdődött, hogy a Mama föladta a Nagypapa kabátját. Kard-tekintetével még végigvágott rajta, mintha csak azt mondta volna: — No, most már menjen ahhoz a húgyos cimborájához ... A Mama ott állt a konyhaszekrénynek dőlve, és egy pillanatra látta a gondolatot — holmi ezüstös fényű tányérként átsuhanni az agyán. Pár napra hát mégiscsak megszabadul a vénségtől, gondolta. A Mama ötvenéves volt: magas és feltűnően karcsú, s tojásdad arcú. Nádszál-egyenesen járt-kelt. Szűk, testhezálló ruhákat viselt, s mindig élénk színű fejkendöt kötött. Ő volt a ház középpontja. Nélküle egy pohár vizet is aligha ihatott volna meg az ember. A Nagypapa még szertartásosan meg állt a küszöbön. Kopott bársonykabát jából cérnaszálak lógtak a reszketeg kézfejére. A vénember látta a Mama türelmetlenségét, sietve elindult. Fél órával később megérkezett a teherautó. Legurították róla a hordókat Lerakták az asztalokat, székeket és a ponyvasátorhoz szükséges kellékeket. A sofőr sietve elköszönt. A Papa röviddel azután tért meg. A ház üresnek tűnt. Vihar előtti csönd lakozott a mord bútorok között. A Mama unalmában a nagyobbik konyhá ban kötögetett. A Papa megkóstolta a menyegzői bort, és azt mondta, hogy ez az ital nem hozhat szégyent a család jukra, s a házra. A Mama sandán bólo gatott. A Papa azután a Nagypapa után érdeklődött, és a Mama elmondta, hogy átköltöztette öt a barátjához, ahhoz a vén szarházihoz. így mondta, — mert a mama válogatott ócskaságokkal villámiott mindig. — Most legalább csönd lesz ... — szólalt meg a Papa. Poharak és tányérok kerültek az asztalra és mindketten kissé az álom ólmos határán az elkövetkező napokra és a menyegzőre gondoltak. A következő napon fölállították a hatalmas sátrat. A ponyvát jól kifeszítették. Az asszonyok kitakarították a házat, elmosták a kölcsönkért edényeket. Este, amikor már a fáradtságból eredő nyugalom körüllengte őket, a Mama megjegyezte: — Jó, hogy elszurrantottuk az öreget ... — úgy mosolygott, mint régen, amikor közvetlen a háború után a Papa felé nyújtotta a kezecskéjét. Akkor még a Papa is ifjú volt, és ami a kettejük életében sorsdöntő lett, félénkebb és bizonytalanabb volt, mint a Mama, ámbár ezt sohasem mutatta ki, de a mama így is tudta. A kezecske így nőtt váratlanul kézzé, és még váratlanabbul vasmarokká és vasököllé, és oly nagyra sikeredett, hogy a nyápic Papa a teljes portájával és családjával belészorult, beledagadt, mint a bakancsba a láb. A harmadik nap reggelén a Mama átrándult a nászasszonyhoz, akit Mártának hívtak. Hat cukrásznő volt az uszályában, s miután hosszasan és részletesen fölsorolta a kívánságait, ugyancsak hosszasan és részletesen a derékfájásairól és egyéb betegségeiről VAJKAI MIKLÓS: /. Mnidcuvd felvetele beszélt. Márta, akinek csupán négy foga maradt a tizenkét szülés után, elfordulva röhögött a Mamán. Aztán észrevett valamit és nem röhögött többet. Mindketten tudták, hogy a menyegző után egyikük sem óhajtja majd a másik barátságát. A csütörtöki nap volt a legmozgalmasabb. A férfiak a hátsó kijáraton kihordták a szántóra a ganéjt. Fölseperték az udvart. Déli tizenkettőre megérkezett a mészáros és leölték a sertést és a borjút, amelyet külön erre a célra vásároltak. Ekkor már kilenc asszony és öt férfi segítkezett. Ráadásul átjöttek a szomszédok is, és a Mama roppantul kiborult, mert attól tartott, hogy elcsennek még valamit. A szomszédasszonyok jártasabbak voltak a húsok elkészítésében. Még vacsora előtt eltávoztak : némi elégtételt szolgáltatva ezzel a Mamának. — A menyegzőn úgyis' telizabálják magukat... — mondta a ház asszonya, és halkan káromkodott egyet. Megterhelő napok voltak már mögötte. Elnyúlott a kanapén. Teleholdas éjszaka volt, és neki most ismét eszébe jutott a bársonykabátos vénember. Elégedetten nyugtázta, hogy sikerült átköltöztetni a vén barátjához, aki a község távolabbi utcájában lakott. Pénteken még virradat előtt talpon volt a ház valamennyi lakója. Magdolna nyugtalanul fölhörpintette a Mama-készítette hitvány kávét, s elutazott a városi varrónőjéhez. Ezen a reggelen kezdődtek a főzicskélések, és a cukrász-remekművek is ezen a napon érkeztek meg Magda asszony házából. Délután kettőkor váratlanul betoppant Wolf Péter bátyánk, a Nagypapa barátja, és félrehívta a Papát, és tudatta vele, hogy az öreg már nincs az élők sorában. — Jó kis vicc!... — tör ki hisztérikusan a Mama. A Papa megnyugtatta őt. — Ne csinálj itt jelenetet. Wolf Péter megígérte, hogy senkinek sem árulja el ... Magdolna a fehér ruháját próbálgatta a tükör előtt. — Szép vagy, lyányom ... — perdült hozzá Márta. — Szép lyányt választott az akasztófa-virág fiam ... — nevetett a foghíjas asszony, s megpuszilta Magdolnát. — Becsíptem ... — mondta nevetve. — Bíz' isten, becsíptem ... A beavatottak ezalatt döntötték el, hogy a Nagypapa halálát e’l kell titkolni. Ezzel az elhatározással utat nyitottak a vontatottan beinduló, beláthatatlan ceremóniának. Még alkonyat előtt megérkeztek az első vendégek. Villanysütőröl, grillezőről, konyhai robotokról, rádióról, televízióról, s a bútorokról hoztak nyugtát és tíz szál nárcisz kíséretében átnyújtották a menyaszszonynak. Mások pár ezer koronával, értékesebb evőeszközökkel, hímzett ágyneművel, esetleg pazar dísztárgyakkal lepték meg az ifjú párt. Este tízkor már vagy harmincán mulattak a szobákban, s a fogadott zenekar szünet nélkül játszott. A Mama zsúrtányérokat rakott az asztalokra. A Papa itallal kínálta a gyülekező vendégsereget. — Jó kis bolondság ... — tért meg valaki az udvarról. — Akkora a vihar, hogy apróra tépi a ponyvát... A férfiak kisiettek az éjszakába. Az eső már ömlött. Olyan zivatar vonult át a falun, mint a legforróbb nyári nappalok után. Pedig már ősz volt. Az ősz kezdete ... Semmihez sem lehetett nyúlni. Nem maradt más választás, mint visszatérni a szobákba. — Zuhogjon az eső, zuhogjon ... — hallották a becsipett Márta rikkantását. — Mi itt kitűnő helyen vagyunk ... A zenekar újra rázendített. Valaki a Papa fülébe ordította: — Olyan boldog vagyok, Tónikám! ... — kiáltotta. — Én is boldog vagyok ... — mondta a Papa. Behunyta a szemét. A Nagypapát látta a bársonykabátjában elnyúltam Egy sivár fénycsóva vette körül törődött madártestét. — Tónikám ... — mondta a másik. — Van Isten, mert megadta ezt az éjszakát.. . — Van Isten!... — kiáltották a többiek is, és a poharukat emelték, és a Papának úgy tűnt fel, hogy a kórusszerü zsivaly váratlanul cseppfolyóssá válik és átnedvesíti a padlózatot, de erről már nem beszélt, nem akarta, hogy bolondnak tartsák. A Mama Márta mellett ücsörgött és halkan nótifikált, és úgy tűnt, mintha kesergett volna. De nem kesergett. Csak ilyen hülye képe volt a Mamának. Egész éjszaka zuhogott az eső, de reggelre kitisztult az ég. A férfiak rendbehozták a sátrat, majd fölseperték a takaros udvart. Délre amikor az utolsó vendég is megérkezett, már minden ragyogott. A Mama erre az alkalomra varratott kosztümjében ágált. A Papa bizonytalanul, bárgyún pislogott. Márta trágár viccei villantak a térben. A dobos Náci azt énekelte gyermeteg hangján, hogy nincs egyebe a semminél, de a zene, a zsibongás elnyomta a hangját. Valaki, talán Márta asszony rokonai közül odaszólt a Papának, hogy elkezdődhet az ünnep. Erre a Papa körülhordozta a skót-whiskys demizsonkáját. Mindenki evett, mindenki ivott, mindenki énekelt, mindenki mindent csinált: féktelenül, zsúfoltan, mintha az idő állandó bórája szorított volna, miközben a vőfély élcelődő mondókéi, mint a színes papírszalagok odalibbentek a szék- és asztalsorok közé. Aztán elindult a násznép. Negyven fölszalagozott személyautóval át a községen, a templomig. Majd vissza. A kapuban állókat a hetyke vendégek borral kínálták. Alkonyaikor malacot húztak nyársra. Körülülték a tüzet, és degeszre tömték magukat. Hajnali kettőkor megszámolták a menyasszonyi táncból befolyott összeget és nagyon elégedettek voltak. Akkorra már az egész falu ott evett, ott ivott, ott mulatott, és a Mama azt mondta Mártának: — Akármit mond, ez a legjobb muri, amit csak paraszt rendezett... És Márta erre azt mondta: — Igaza van a nászasszonynak... Megvirradt. A ház mögötti parlagon mind több férfi állt meg és a gyomrára tett kézzel hányt, majd visszatántorgott az udvarba, és a Papától szíverősítőt kért, és a Papa fölsorolta Középkelet-Európa valamennyi pálinkáját, és azt kérdezte: — Melyikből parancsol... És az illető roppant tisztelettel bámult a nyizerge parasztemberre. A krízis után újból beindult a karavánszerű ünneplés, és a Mama a megdicsőültek arckifejezésével járt-kelt a tömegben. Még vasárnap este is tartott a lakodalom. Érkezett egy fölmentő zenekar is, de a törzstagok hallani sem akartak a pihenésről, így egybeolvadva zenéltek. Hétfő délután szétszedték a ponyvasátort. Autóra rakták a kiüresedett hordókat, asztalokat, székeket, padokat, és a sátorhoz szükséges cölöpöket. Még kortyintottak a poharakból, de ez inkább a forma kedvéért volt.. . 10
