A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-12 / 28. szám
Nagy János szobrászművész több mint húsz esztendeje váltotta meg a helyét szellemi-művészi köztudatunkban. Az eltelt hosszú idő során az ember s az alkotó egyként jól bizonyította, hogy az egyetlen járható utat választotta, bár ez út eddigi szakasza korántsem a sétálóutcák kövezetére emlékeztet... de mellőzzük inkább a hasonlatokat! Érdekesebbek talán a tények s köztük is mindenekelőtt az a tény, miszerint e két évtizeden keresztül töretlenül alkotó, önmaga elé egyre nagyobb és igényesebb feladatokat állító művésznek csak most, 1980-ban került sor első önálló kiállítására, s gyorsan ezt követően a másodikra is. Az első kiállítást Ipolyság közönsége láthatta, a másodikat pedig a művész szülővárosa, Komárom. Nagy János művei ezt megelőzően olyan városok nemzetközi tárlatain fordultak meg, mint Párizs, Köln, Krakkó, Budapest és Liszabon. A hazai közönség kisebb-nagyobb fővárosi, kisvárosi, mi több, falusi kiállításokról, publikációkból, valamint tucatnyi köztéri szobra alapján ismerhette meg Nagy János eddigi életművét, illetve annak egy szerény töredékét csupán. Aki a teljesség igényével akart ismerkedni a művész által létrehozott formai világgal, az a teljes képet csakis a műteremben sorakozó szobrok, szobortervek, plakettek láttán alkothatta meg, s egyben summázhatta is: Nagy János művész, akinek munkái lényegesen nagyobb, tágasabb teret érdemelnek. Közeget tehát, amelyben élni, hatni tudnak. Ennyit minden jó művész megérdemel. De Nagy János esetében, úgy érzem sokkal többről van szó, mint amennyit a megérdemel-nemérdemel törvénye szabályozhat. Szülőfalumból (Bátka) leszel egy darabkát az országút. S a levágott részen alig fér el az állami gazdaság gépparkja, néhány új üzemi lakás, családi ház, a volt Szalvendy kastély és a malom, amely még éjjel-nappal őrölt gyerekkoromban, a molnár zsilipen vezettette a vizet a malmot hajtó lendítőkerék lapátjaira, s az őrlés szüneteiben a zsilipről oldalt zuhogott le a víz, habokat verve, hullámokat kavarva, a bátrabb gyerekek fejére zúdulva. Most is látom a zúgó vizébe merült Boros Ferkót, gyerekkori cimborámat, senki nem tudta víz alatt annyi ideig nyitva tartani a szemét, mint ö. Persze nyitott szemmel sem látott semmit, pedig szeretett volna a halak nyomába eredni, a rákok padmaly-lyukába benézni. Országút késpengéjével levágott falurész, rajta megannyi új és régi épület, néhány több évtizedes, vastag törzsű fa, a gyermekkor millió emléke. A sok gyermekarc között is a Boros Ferkóé, akivel egészen kicsi gyermekkorunktól Eddigi életművének anyagából természetesen csak válogatást lehet kiállítani, mint ahogyan most a komáromi Dunamenti Múzeum is tette, — mert a húszéves alkotómunka során Nagy János műtermében számszerűen is igencsak megszaporodtak a müvek. Köztük nemcsak a legjobbak kívánnak magukbarátkoztunk; apja cipész volt, az enyém kőműves, de egyiken sem akartunk az apánk nyomdokaiba lépni, parasztok, lovasgazdák akartunk lenni mindenáron. Mindig ott kotnyeleskedtünk a parasztok körül, felajánlva segítségünket, s álmainkban mindig megjelent a ló, egészen addig, amíg nem tettünk szert valóságos lovakra, egy hórihorgas rendesre és egy pónira, amelyet a háborús felfordulás utolsó esztendejében a szemünk láttára csaptak félre a katonák, s mikor szőrén megültük őket, úgy festettünk a hátukon, mint Cervantes híres regényének két legismertebb figurája. Még csak tizennégy évesek voltunk, de már megtanultuk, hogy nemcsak az ember, de a ló is fél a háborútól. A két ló csak a falu szélső házáig ment velünk, tovább egy tapodtat sem, forgott alattunk, mint a körhinta. Hiába sarkantyúztuk az oldalukat, ütöttük a fejüket, a lovak a házak közül kiérve már féltek a nyílt terepen, s nem mentek tovább. nak nagyobb teret, de azok is, amelyeket talán maga a művész sem feltétlenül tárna közönség elé, mert nem mind minősíthetők befejezett alkotásnak. Azokra a szobrokra, szobortervekre gondolunk, amelyek Nagy János műtermének polcain sorakozva hosszú időkön keresztül is érdekesek, izgalmasak tudtak maradni, mert együtt is, különkülön is remekül szemléltetik a formai megfogalmazás, a keresés korántsem izgalomtól mentes fázisait. Nem mellőzhetők Nagy János pályájának alkotáslélektani vonatkozásai. Termékeny szobrász s úgy tud az lenni, hogy ez a tulajdonsága rögtön a művészi erényei után sorakozik, hiszen ez a termékenység a szó legjobb értelmében az. Az erény leglényegesebb voná-Hamar túladtunk a háborús lovakon, változott a világ, barátom, Ferkó traktor nyergébe került 1949-ben, tizennyolc évesen, a gép- és traktorállomás alkalmazottjaként. Rendes ló helyett vasparipát kapott, az állami gazdaság és a parasztok földjét dolgozta. Sztalinyec (lánctalpas). Škoda Super, ilyen nevű gépekkel ismerkedtek szülőfalum emberei akkoriban, s aki a gépek nyergében ült, az Boros Ferkó volt, a gyerekkori barátom. Elkerültem a faluból, tanulásra adtam a fejem, s ha hazavetődtem a nagyobb szüne: tekben, mindig tudtam, mi történt a faluban, mi történt a barátommal. Ötvennégyben megalakult a szövetkezet, évekig vajúdott, nem akart rendbe jönni, s a végén a bátkai határ beleolvadt az állami gazdaságéba. S miközben mindez történt, Ferkó szép nagy házat épített a falu közepén. Megnősült. Kislánya született. Élte a családapa boldog életét. Szülei és családja örömére megbecsülték a munkáját. A járási nemzeti bizottság tanácsa 1963-ban elismerő oklevélben részesítette a nyári mezőgazdasági munkákban elért eredményeiért. 1967-ben meg a miSZENESEMBER A BARÁTOM sának pedig az látszik, hogy a szobrok alkotója két évtizeden keresztül annak ellenére is tudott töretlen szenvedéllyel dolgozni, hogy ezalatt bármelyik erre hivatott intézmény is próbált volna egy reprezentatív kiállítást, egy önálló tárlatot nyitni Nagy János műveiből. Vannak művészek, akiknek alkotói 12
