A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-11 / 41. szám

KAZINCZY FERENC:

Bor mellett

Fogy az élet, s nemsokára Szép korom majd elrepül;

Érzem, messze nincs határa,

S majd komor telére dűl.

De borral sebes szárnyának Lépvesszőket hányhatok.

Bort hamar, bort! Múlásának.

Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek! Kelyhem bátran forgatom.

Még most, hála istenimnek!

Lollimat csókolhatom.

Még nincs aki elfogassa Gyanúba vett levelem,

Nincs aki tudakozgassa.

Ki sziszeg titkon velem.

Lányka, jer, jer mártsd rózsádat Kelyhem édes nedvibe.

Fonjad azt s mellpántlikádat Hajam barna fürtibe!

Őltogasd szám szomjúságát,

S pajkoskodj addig velem.

Míg az élet boldogságát Nyílt karod között lelem!

(1788—1790)

FOTÓ: ARCHÍV

A földek szélén lakók között mégis akadt ember, aki messzebb látott, mint az imádkozó félelem, A suszter- és szabómühelyek homályában elhatározás született: mást tenni, mint a vonagló haldoklás.

Leczó Mihály szabómester ellenállást szervez. Már nyíltan beszélik, hogy a hegyen találkozgatnak, oda gyűjtik a fegyvereket. Felkutatták a három ejtőernyőst is.

Közvetlen a Kárpátok alatt megállt a front. Annyi a katona, hogy roskad alattuk a föld. Éjszaka hatalmas világító gyertyákat eregetnek testükből a láthatatlan repülök, s a kísérteties fényben emberfalkák menekülnek a hegy ösvényein. Mert ahogy meghallják a repülők közelítő zúgását, futnak ész nélkül a hegy hajlataiba.

— A pokol lehet ilyen, csak a pokol — panaszolja az öreg Haraszti esténként, ahogy lihegve kapaszkodik a vízmosta mély árokban.

Földre lapulunk, mélyedések és nagy fák árnyékába rejtőzünk a túlvilág lámpásai elől. Felettünk dörög, dübörög az ég, előttünk nagy tüzek falják a világot, tüzek, amelyek nőni és terjedni látszanak minden órával.

— Már az sincs, aki a tüzet oltaná — mondja szomorúan Haraszti.

Egyedül ő számit közöttünk férfinak, a többi asszony és gyermek. Haraszti most

vezérünk, okosítónk, döntő szót csak ö mondhat.

— Mózes — Róza mondta ezt neki gyámoltalanul —, asszonyok és gyermekek Mózesa.

— Hogy vagyok én Mózes? — kérdi hunyorogva.

— Őriző pásztorunk vagy. Isten és ember nevében.

— Isten nem lehetek.

— Akkor emberek pásztora, örizöje.

— Igazán csak Isten őrizhet meg bennünket.

— Az ember is — mondja hangosan Róza —, Fánika is ezt mondta, mielőtt elvitték volna. — Ha az Isten ezt engedi, gyenge az ereje. Többször is mondta, olyan ember kell nekünk, aki félti a másikat, vigyázza, nem csak magára gondol. Őriző pásztora csak olyan lehet...

A széles utca felső végén reggeltől estig hatalmas zenekar fújja az indulókat. Itt vonulnak feszes sorokban azok, akiket még aznap magába fal a lövészárkok sora.

Már mi is front vagyunk.

A csendőrök már a házakban kutatják a szökevényeket. Hozzánk is bejönnek.

— A gazda? — kérdik szigorúan.

— Katona, nem tudjuk, merre van — hazudja reszketve anyám, és lassan az odúszoba ajtajához hátrál.

— Ez a sok ruha kié?

— Kabátok, öreg holmi.

— Szökevényeknek tartogatják?!

— Ezzel takarózunk.

A szabómester parancsnok tovább szervezi az ellenállást, azt javasolja, támadják hátba a frontot. Tervet dolgoztak ki: a hegyen kell gyülekezni, majd körülfogni a pihenő egységeket, megrohanni azokat, leszerelni a tiszteket, megakasztani a vonatközlekedést.

Az ejtőernyősök óvatosságra intettek: ekkora túlerővel szemben csak jól előkészített, szervezett akció vezethet eredményre.

Emberfeletti munka árán gyűlt a fegyver és szaporodott az ellenállók száma. Felkutatták és csatlakozásra bírták a nádasokban bujkáló zsidókat, aztán hozzájuk csatlakozott egy aknavető szakasz. Ellenállást szerveztek ott, ahol hasonlóra emberemlékezet óta nem volt példa.

A forradalom és az ellenállás minden könnyelműséget és óvatlan hiszékenységet vérrel fizet. Máig sem tudják, ki okozta Leczó Mihály szabómester letartóztatását és kivégzését.

— Bedőlt — így mondják. A hegyen megismerkedett egy katonatiszttel, aki szökevénynek adta ki magát. Terepszemlére készültek, találkoztak, a katona előzékeny volt, autóba szálltak. A szabómesternek már csak a holttestét sikerült felkutatni egy tanya közelében.

DOBOS LÁSZLÓ

Ki árulta el, hogyan csalták tőrbe, hogyan lett a hősiesség lehetőségéből mártíromság, mai napig sem derítette ki a nyomozás. Csupán az tudódott ki, hogy kínozták borzalmasan, de nem mondott egyetlen áruló szót sem: példa lett és keserű tanulság.

Parasztöseim úgy hitték magukról, hogy ők a föld porából nőttek nemes, tiszta életre: munkára, ünnepekre és váratlan áldozatokra. Sátoros ünnepek, vasárnapok és az Istenhez fohászkodás pillanataiban a földhöz hajoltak közel. Életük hosszán csak a maguk fájdalmát érezték égig érőnek; a rossz esztendőket, a háborúba hívó parancsokat, a váratlan halálokat.

így volt ez nemzedékek során: elviselték sorsukat, tudomásul vették a világot. Lázadásuk legfeljebb a lelkűk széléig ért, földjeik mezsgyéin és emlékezetük végén már csitult haragjuk. Nem tudok ősömről, aki szembeszegült volna hatalommal, paranccsal vagy a reá kényszerített fegyelemmel.

Gyermeki értelmem előtt a szabómester kezdetben valami irdatlan magasságban lebegett. Nem értettem. Ebben az egymást taposó pokolban akadt egy ember, akinek a lelkében mégiscsak megérett a lázadás vakmerősége. A szabómestert azért nem értem, mert ilyen elhatározást még nem láttam egyetlen arcon sem. Vakmerőségét nem tudom hasonlítani senki cselekedetéhez.

Megölték. Kivégzőosztag elé állították, és golyókkal roncsolták halálra testét. E váratlan halál híre örvényként húz magához. Töltényeket gyűjtök a zsebembe, próbálgatom, hányat tudok markomba fogni egyszerre.

10