A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-12 / 28. szám
5YARORSZÁG lag keresett is engem, és most gyűjtögette a pénzt a nyári látogatására. Azonkívül valami magyar irodalmi lapot is alapított idekinn, ő szerkesztette, és gondolom, ő is írta tele, ám ez később megszűnt, nyilván olvasók híján. Néhány cikkét, tárcáját el is hozta, de talán nem elég lelkesen kaptam utánuk, azonnal visszavette: furcsa, hogy egymástól olyan messze ennyire hasonlóvá öregedtünk. — No, és hol a szerelmed? — kérdeztem, amikor legközelebb megint egyedül jött értem a szállóba. — Patre gondolsz? — Miért rejtegeted? — Légy türelemmel. — Valami zűr van vele? — Dehogyis. Csak mielőtt találkoznátok, meg kell magyaráznom egyet-mást. — Csúnya? Sánta? — Ellenkezőleg, nagyon csinos lány. — Véletlenül nem fiú ez a lány? — Te megőrültél... Különben már rengeteget tud rólad, két novelládat is lefordítottam neki. Apádról meg egy egész tanulmányt írtam, azt eddig csak ő olvasta. Nélküle jött el az egyetemre is. Sok hallgatóm amúgy se volt: a magyar színház fejlődéséről beszéltem. Az effajta előadást kérdések, hozzászólások szokták követni; ezúttal azonban elég gyéren jelentkeztek, túl távoli, ismeretlen a téma. Néhány semmitmondó, inkább udvariasságból föltett kérdés után Ottó kért szót. Meglepő indulatosan bírálta, hogy Katona József drámái közül csupán a Bánk bánnal foglalkoztam, ám nem említettem a Ziskát, ezt a szerinte méltatlanul elfeledett remekművet. Vagy ki tudja, folytatta belehevülve, talán szántszándékkal hallgatták agyon, immár másfél évszázada, valakiknek érdekében állt és áll mindmáig, úgy látszik, hogy elsüllyesszék. Nem óhajtottam cinkosságot vállalni egy ilyen sötét üggyel, siettem megjegyezni, hogy pusztán idő hiányában mellőztem Katonának e kevésbé fontos munkáját. De igenis fontos, erősködött Ottó, tán még a Bánknál is fontosabb, mert ezzel kapcsolódott be a magyar dráma először a nagy európai szellemi és népmozgalmakba, és ha én a Ziskát tagadom, akkor kirekesztem irodalmunkat a fősodorból, és így tovább ... A jelenlevők túlnyomó része nemhogy Katona József nevét nem hallhatta soha, de úgy sejtem, azzal se volt egész tisztában, hol is van Magyarország: kissé értetlenül, udvariasan figyelték összecsapásunkat. Ottót ez nemigen zavarta, én sem engedtem, szóra szó, válaszra válasz. A vita lázában hirtelenében nem jutott eszembe egy angol kifejezés, ő is magyarul felelt: egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már anyanyelvűnkön vagdalkozunk egymással, ott a michigani egyetem diákjainak néma ámulata közepette. Utána megkeresett, bocsánatot kért, amiért némileg elragadtatta magát. Egyben meghívott, hogy ezen az utolsó estémen vacsorázzam náluk. Pat is nagyon vár. Ám útközben még leültünk a kis bárban, ahol KARINTHY FERENC olyan rossz a kávé, viszont szép a pincérnő. Ez ugyan most se került elő, Ottó azonban végre belekezdett abba, amit ideérkezésem óta halogatott. Azazhogy eleinte nem is volt egészen világos, hová akar kilyukadni : az amerikai ifjúságról értekezett, elég terjengősen és kissé homályosan. A lényege, ha jól kapiskáltam, hogy itt, a társadalom sajátos szerkezete folytán, a fiatal lányok inkább a fiatal fiúkhoz vonzódnak. — Ez általában máshol is így van — jegyeztem meg. — De Amerikában sokkal inkább, mint egyebütt... Nézd, most már megmondom: Pat huszonhárom éves, és én hat évet letagadtam neki a koromból. Nem negyvenöt vagyok, úgy hiszi, csak harminckilenc. — Te marha! — nevettem el magam. — És ezért dugdostad mostanáig? — Féltem, hogy te elárulsz. Irtó kellemetlen lenne. — Gondolod, tőlem fogja megkérdezni, hogy te mennyi idős vagy? — Nem azért, de talán akaratlanul... — Jó, majd vigyázok — szedelőzködtem. — Hát akkor mehetünk? — Várj, van még valami... Én nagyon sokat meséltem neki rólatok és rólad ... — Nincs más mesélnivalód? — Hosszúak itt az esték. Egyszóval ő tudja, hogy mi körülbelül egyidősek vagyunk, ez kiderült a történeteimből, illetve te két évvel vagy öregebb ... — Tehát én is legyek fiatalabb? — Ha nem esik nehezedre. Hat évvel. — Eszerint most negyvenegy vagyok? — Pontosan. — Állat! Ősállat! Na jó, ezt még vállalom ... Szeretnék vacsorázni, indulhatunk? — Még nem. Mert én apádról is annyit beszéltem neki, meg az a tanulmányom, helyesebben emlékezés ... — Miért épp rólunk szövegelsz folyton? — Mi a csudáról szövegeljek neki? Itt Michiganben ... Na, hát mindebből Pat számára is nyilvánvaló, hogy én már nagyobb fiú voltam, amikor hozzátok jártam az Üllői útra ... Ha viszont nem 1923-ban születtem, hanem 1929-ben, amint hazudtam, apád pedig meghalt 38-ban, akkor ez se stimmel: elvégre nyolc-kilenc éves koromban mégse társaloghattunk verstani és filozófiai kérdésekről, és nyújthattam át neki a Capilláriaelemzésemet, bizonyára szóba sem áll velem ... — Vagyis? — Vagyis, sajnálom öregem, nem tehettem mást, apád halálát is el kellett halasztanom. Hat évvel, 1944-re ... De azért ne idegeskedj, különben minden maradt úgy, ahogy volt, az előzmények, betegség. Utazás a koponyám körül, az agyműtét Stockholmban, s a többi... — Egy pillanat! Az operáció két evvel a halála előtt volt. — Természetesen. — Akkor az sem 1936-ban, mint a valóságban, hanem 42-ben? — Úgy van. — Csak hát abban az időben már nem lehetett ukmukfukk Stockholmba utazgatni, hisz közben kitört a háború ... — Éppen az, hogy még nem tört ki, legalábbis így adtam le neki: Magyarország a háborúba is később lépett be, ilyen messziről úgyse fog ellenőrizni ilyen régi dolgot, tehát nem 1941-ben, hanem ... ŠTEFAN STRÁŽAY versei A szlovák költészet közép-nemzedékének kiemelkedő egyénisége Palina című verseskötetéért az idén immár másodszor kapta meg a Slovenský spisovateľ költészeti díját (először, négy évvel ezelőtt Igram című kötete nyerte el ugyanezt a díjat). Strážay 1940-ben született a Nagyszombat (Trnava) melletti Igramban. Kötetei: Veciam na stole (A tárgyaknak az asztalon, 1966 — Ivan Krasko-díj); Úsvit, ale neurčitý (Virradat, de bizonytalan, 1971); Sviatky (Ünnepek, 1974); Igram (1975); Podhorany (1977); Palina (Üröm, 1979). Történet a vonaton Vonatban üldögél. Haja idegen és napfényesen sötét, mint a víztükör ősszel. Szánod őt olykor-olykor. Szoknyáját gyakran húzza le vastag és nyájas térdére. A szvetter gyöngéden letompítja egészséges s lassú lélegzetét. Sajnálod, hogy kiszáll s te nem érinted fényes nyakát, nem szürkül meg benned, nem szűnsz meg szeretni őt. Igram Hosszú vándorlás után végül hazatalálunk. Kivilágítjuk a szobákat, ám kinn maradunk. így van ez tehát. Elmosolyodunk: mennyi fény. És békés gyűlölettel, meg hálával is, újra meg újra elhagyjuk a fehér s oly gyönyörű falakat. A kórházból Emlékszel még a kórházra? A háború végén? A régi udvaron lepedőket s törülközőket mosnak s szárítják magasan, a sírással telt fű fölött. A teli kiblikből a kórház-folyosókra egész patakokat öntenek. Kosz és csillogás, hideg víz ömlik a folyosókról. A csönddel teli fényre nyitod szemed. Nem mindenki gyógyult meg. (Cselényi László fordításai) 11
