A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-11 / 41. szám
A Bodrogköz madárvilága Végtelen, folyókkal határolt, holtágakkal átszőtt síkság, tar homokbuckák, köztük mezők, rétek, lápok, berkek, mocsarak, majd megint hátukon borzos akácokat hordozó szelíd dombok. Tavasszal és ősszel pedig víz, víz mindenfelé. Ilyen volt a Bodrogköz még negyven évvel ezelőtt és nagyrészt ilyen még ma is: az élő természet kincseiben rendkívül gazdag. „Rigóország" —, így hívták régente. Ha pedig ország, címer is dukál neki: ha lett volna, alkalmasint nádirigót rajzoltak volna bele, hisz ez volt a vidék egyik legjellegzetesebb madara, számban a legközönségesebb, a háziverébbel vetekedett. Ma már persze más a helyzet. Elfogytak a rigók, és sok mocsárnak már csak a neve maradt meg. Árkok, csatornák vezették le a belvizeket, és kalásztenger hullámzik ott, ahol nem is olyan régen még kákát, sást, nádat lengetett a szél. Ha a mai Bodrogköz címerére kellene madarat javasolnom, a ma már nem jellemző nádirigónál is szürkébb, jelentéktelenebb külsejű kis madárkát, a parlagi pityert javasolnám. Azért, mert nagyon ritka madár, nem sok helyen él ebben az országban. Nálunk még van belőle, de ugyanígy mocsár is, mert a sok árok, csatorna és az alagcsövek hajszálerei sem tudták még levezetni az összes vadvizet. Éppen ezekben a megmaradt mocsarakban, nádasokban húzódnak meg az egykor hihetetlenül gazdag madárvilág utolsó hírmondói. Húzódnak, rejtőzködnek, mert nincs már számukra elég hely régi otthonukban. A mai Bodrogköz intenzíven művelt mezőgazdaságii terület, országunk egyik éléskamrája, ahol évről évre több száz tonna műtrágya, gyomirtó és növényvédő vegyszer kerül a talajba. A Bodrogban gyakran piszkosfekete lé hömpölyög, és a vajáni hőerőmű kéményéből szakadatlanul hullik a hamu, pusztítva mindazt, ami még megmaradt az ősi természetből. Persze az ember, a társadalom érdekei azelsők. Termelnünk kell, meg kell változtatnunk a természetet, hogy jobban élhessünk. Csak az a szomorú, hogy legtöbbször csak az élő természet rovására tudjuk érvényesíteni gazdasági érdekeinket. Nem lehetne jobban, ésszerűbben sáfárkodni az élő természet kincseivel, hogy megmaradjanak a jövő nemzedékek számára is, a kulturáltság dokumentálására, a szem és lélek gyönyörködtetésére, az ember megváltozott természetszemléletének bizonyítására? Ami a Bodrogköz madárvilágát illeti, úgy vélem, határos helyzet alakult ki. Van is még, nincs is már. Mert fajokban még gazdag, egyedekben pedig egyre szegényebb. E megállapítás után helyénvaló a kérdés, mi is maradt meg napjainkban a Bodrogköz hajdan csodálatos madárvilágából? Nos, tudunk 235 fajta madár előfordulásáról, ami nagyon magas szám, csakhogy a fajok túlnyomó többségét csak néhány egyed képviseli, vagy csak alkalmi átvonulok, szél hátán utazó céltalan kóborlók. Vannak persze nagy tömegekben élő madarak is, mint például a veréb, a vetési varjú, a fácán, a vadkacsa vagy a második világháború éveiben meghonosodott balkáni gerle, ám ezek másutt is közönségesek. Ezek megfigyelése tehát nem is jelenthet nagy élményt. Merőben más a helyzet a tarka vagy különös alakú madárritkaságokkal. Ezek méltán keltik fel nemcsak a Fehérszárnyú szerkő /yagygoda természetrajongók, de még az alkalmi megfigyelők figyelmét is. Hálás téma lenne ezekről írni, de mielőtt hozzáfogna, a hamleti kérdéssel kell megbirkóznia a cikkírónak: tegye vagy ne tegye? Köztudott, hogy a jó bornak nem kell cégér. Legyen hát az is köztudott, hogy a ritka madárnak nem jó reklámot csinálni, mert csakis a reklámozott vallhatja a kárát. Bővebb magyarázat helyett beszéljen az alábbi tanulságos példa: Van a Bodrogközben egy országszerte híres mocsár, a Bodrog hajdani medrének mintegy három kilométernyi darabja, a Tájba, amelyet állami tájvédelmi körzetnek nyilvánítottak. A Tajbát a benne élő mocsári teknősbékák tették híressé, a teknősöket pedig, illetve azt a helyet ahol élnek, az újságírók, tévések és filmesek tették közismertté. Ugyanis úgy tudják, hogy a szóban forgó teknöcök csak ezen az egyetlen helyen élnek ebben az országban. Mondanom sem kell, a teknősbékák évszázadokig megvoltak szépen, csendben, nyugodtan a hírközlés emberei által csinált népszerűség nélkül is. Ma már nincsenek: állandó zaklatásban élnek. Ki csak látni szeretné őket, meglesni zajtalan intimitásukat is, mások azonban magára a teknősre vágynak. Van, aki csak terráriumát nem tudja elképzelni tajbai teknős nélkül, ám szomorú, de való, olyanok is vannak, akik különleges hamutartóra vágyakoznak. így aztán a kíváncsiak, a bámészkodók, de a tolvajok is egyre csak jönnek, a teknősök száma pedig gyorsan csökken. Van, aki csak a véletlenül szárazon talált, lomhán mozgó állatot süllyeszti táskájába, de olyanok is vannak, akik tudatosan orvvadásszák: például pecázó bottal, giliszta csalétekkel. Lehet ezek után csodálkozni azon, hogy egyre kevesebb teknős él a Tajbában? TVIég ezer szerencse, hogy egy másik mocsárban is élnek a Bodrogközben, amelyről GYIMESI GYÖRGY egyelőre nem tudnak a „gyűjtögetők". Hogy hol van ez a mocsár? Valahol a Bodrogközben. Hadd legyen ez az a hely, a teknősök utolsó, nyugodt és zavartalan birodalma, annak a néhány embernek a titka, aki tud róla, és akinek nem áll érdekében megbolygatni azt. Ugyanez vonatkozik a ritka madarakra is. Nem szeretném őket a teknősök sorsára juttatni, és ezért senki se nehezteljen rám, ha nem szólok fészkelő helyükről. Helyette elmondom, mit is láttam egy napsütéses vasárnapon 1980 nyarának elején. A korai ébresztőt ezen a reggelen sem kellett a vekkerre bízni: már hetek óta, két méternyire nyitott ablakomtól hangoskodik, csattog, dalol, trillázik szüntelenül egész éjjel a szerelmes fülemüle. Hihetetlen hangerővel fújja a nótáját ez a semmitmondó külsejű, rozsdabarna színű kis madár; repertoárját egyetlen más madár sem múlja felül. Szakemberek állapították meg: több mint harminc különböző dallamot fütyöl jókedvében. A kert végében álló vén diófa ágain nagy az élénkség. Fémesen csillogó seregélyek sürgölődnek- a fészekodúk bejárata körül, feljebb zöld harkály kopácsol, a fa hegyében pedig tollbóbitás, hosszúcsőrű búbos banka dúdol az egyre fényesebb hajnalba. Mindenfelé verebek csivitelnek, az akácosból sárgarigó füttye hallatszik füsti- és molnárfecskék cikáznak a levegőben, és az eresz alól előbukkan az ott fészkelő kerti rozsdafarkú fecske is. A korai óra ellenére frissen ülök a volán mellé. Egyetlen felszerelésem a nyolcszorosán nagyító távcső. Puskát nem viszek magammal, minek is, hisz a kilövésre engedélyezett őzbak már néhány nappal ezelőtt vadvirágos ravatalára omlott. Felberreg a motor, végighajtok a néptelen utcákon és a szélső házaknál megállók. A város peremén' mocsár terül el. Kétoldalról az országút határolja, a harmadikat házsor szegélyezi; csak nyugat felől zárja le zöldellő vetés a civilizáció betonmarkába szorította már azt a darabkáját is a természetnek, de van, lüktet benne az élet, csodálatos madárvilága van, szakértők járnak bámulatára. Autóm lehúzott ablakából figyelem a vadvizet. Az egyik zsombékon bíborszemü bak- ■ csó gubbaszt behúzott nyakkal. Fekete tarkójából három keskeny hófehér tolla háta közepére simul. Teljesen mozdulatlan, ki sem tudom várni moccanását, eleven szobor. Az odébb álló hórihorgas szürke gém mozdul és lomha szárnycsapásokkal átszáll a tó másik végébe. Érkezése némi riadalmat kelt, mert egyszerre röppen fel mellőle egy sárga-fekete törpegém és egypár sárszalonka. A nyílt vízen szárcsák és vadkacsák úszkálnak. Távcsövem látómezejébe négy fajta fér bele: a tőkés-, a böjti, a cigány- és a kanalas réce. A vizet szegélyező nád tövében vörös csörű vízityúkok úszkálnak, fölöttük ■ fáradhatatlan szorgalommal róják táplálék- S szerző útjukat a korán kelő, nyilazott szárnyú kormosszerkők. A kormosszerkö csoportosan fordul elő, mégis ritka madár. A Bodrog- ■ közben is csak néhány fészektelepét ismerem. Még ritkább legközelebbi rokona, a 8 fehér szárnyú szerkő, ennek magam is csak egyetlen telepét ismerem, de azt már több mint egy évtizede, ami csak azt jelentheti, ■ hogy azóta is háborítatlan. Amerre csak fordítom a látcsövet, mindé- 8 nütt madarakat látni: Óvatos guvat surran a 8 partmenti nádasba, amott meg vízicsibe tapossa a sarat. Bármerre néz az ember, madár, madár mindenfelé. Bíbicek jajongnak a levegőben, cankók gázolnak a sekélyebb 8 pocsolyákban, a tó fölött nagy kört leírva valahonnan gólya érkezik. Szívderítő látvány a sok madár már ősidők óta. És már évszázadok óta kifejező a mocsár neve is: Madaraska. Tavaly még a hattyú is megszállt rajta. 8 Remélem, jövőre is megérkezik, talán még meglesz a tó, de hogy két év múlva is lesz-e hova leszállnia, azt már nem tudhatom, mert terjeszkedik a város, és úgy hallatszik, hogy 8 valahova ide tervezik az új benzinkutat. Jó negyedórás gyönyörködés után tovább B indulok. A keresztúri legelőkre az út az Erősön keresztül vezet. Az Erős öreg tölgyes, 8 tele madárdallal, estefelé meg fácánkakato- 8 lássál. A fácánt néhány éve nagyüzemileg Folytatás a 24. oldalon
