A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-04 / 40. szám
i A CSEREHÁT NÉPZENÉJE/2. A népköltészet közösségi jellegéből, szájhagyományszerüségéböl következik, hogy alkotásai változatokban élnek. A változtatás mértéke és módja, egyénektől, alkalmaktól, a közösség pillanatnyi igényétől függ. A népköltészet ben a visszatérés tendenciája éppúgy megfigyelhető mint az aktualizálódásból adódó változtatásé. Nincs két teljesen egyforma népköltészeti alkotás. így a változatok száma gyakorlatilag végtelen lehet. Általában a jó népi előadó nem tudja a népdalt mégegyszer hangról-hangra pontosan ugyanúgy megismételni. Ebből az állandó megújulásból, változásból olyan dalok alakulnak, amelyeket egymás mellé helyezve, kisebb eltérésektől fokozatosan eljuthatunk a nagyobb tartalmi és formai különbözőségekig. Az ösztönös variálódáson kívül gyakran megfigyelhetjük az egyén tudatos beavatkozását a népdalok szövegé be. ' Huszonhat évvel ezelőtt. Kovács Gergely bácsi, egy nagyon kedves zsérei (Zirany) énekesem, felhívta a figyelme met egy olyan nótára, amit ö „szerkesz tett”. Ez a következő dal volt: A zsérei legények, libát loptak szegények. Rosszul fogták a nyakát, elgágintotta magát. A beavatkozása abból állt, hogy az eléggé közismert dalba behelyettesítette a falu nevét, s ezzel úgy érezte egy új dalt szerkesztett. Ugyancsak az ötvenes évek elején Egyházasbáston (Nová Bašta) egy idős asszony, egy közismert katonadalt a következőképpen énekelt: Én felettem hiába dörög az ég, Az én búzámat el nem veri a jég, Ad énnékem Gottwald elvtárs annyi kenyeret, Miből eszek amíg élek eleget. Kérdésemre a néni elmondta, hogy ő azért énekelte ki Gottwald elvtársat a nótában, mert neki köszönheti a nyugdíját. Figyeljük meg, hogy ez a népdal-szöveg az évtizedek során miként variálódott. A század elején az utolsó két sora még így hangzott: Ad énnékem Ferenc Jóska annyi komisz kenyeret. Miből eszek három évig eleget. Mai számunkban közölt betyárballada is hasonlóképpen keletkezett. ÁG TIBOR Tornagörgö (Hrhov) Énekelte: Krankilla János (59) Gyűjtő: Ág Tibor, 1970 A mulatót körülállták Jánosíkot lesen várták, így köszönt az őrskapitány: — Jó estét, te csaplároslány! — Zsandárok, ti, mit akartok, Talán vasalni akartok ? — Nem akarunk mi vasalni, Lovat jöttünk hozzád venni. Hallod-e, te híres Kató, kié ez a sárga csikó ? — Jó bort iszik a gazdájja, Sétájjon be, majd meglátja! — Az én lovam nem eladó. Nem is zsandár alá való, Mert ha arra zsandár ülne, Hát a betyár mire ülne? — Hej, Jánošík, mit gondoltál, mikor betyárnak beálltál ? Nem gondoltam én egyebet, Viselem a betyár nevet. A zsandárok nem tréfáltak, Jánosíkon eret vágtak, A betyárnak így lett vége, Kivitték a temetőbe. Rubato lOOkörül yer-ho-von a nv -I«—tó -bon, (Zí\)-'F.j Ji-ZjVATŕiA ■ '■ 24
