A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-04 / 40. szám

Egy szovjet tudományos kutatócsoport falmaradványokra emlékeztető romokat talált Gibraltártól hat kilométerrel nyugatra, az Atlanti óceán mélyén. Egyes szakemberek lehetségesnek tartják, hogy a szóban forgó romok az elsüllyedt civilizáció, Atlantisz maradványai.

Ez a harmincnégy éves angol fiatalember, Joe Long csak szórakozásból tisztit ablakokat. Mint látjuk, létrára egyáltalán nincs szüksége. Nincs is csoda, hiszen ö a „gólyalábon-futás" világbajnoka.

Bulgáriában egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a szamárfogat-versenyek. A számokkal megjelölt Markók — Bulgáriában ugyanis minden valamirevaló szamarat Markónak hívnak — hatkilométeres útvonalon versenyeznek. Persze, előfordul, hogy valamelyik versenyző meggondolja magát és más útvonalat választ

DENES GYÖRGY

CSIRKEVÁSÁRLÁS

Volt egy aggastyán ismerősöm, aki azért szeretett a piacra járni, mert a kofák „fiatalúr"-nak szólították. De azt hiszem ez csak afféle rosszindulatú rágalom volt. Azért járt a piacra és azért bújta az üzleteket, mert szórakoztatta a dolog. Bár kinek szórakozás, kinek munka és bosszankodás a piacra illetve az üzletbe járás.

A Manderla alatti csirke-stand is csak azt szórakoztatja, aki fölé tud emelkedni a kis emberi gyarlóságoknak. De milyen kevés az ilyen ember. Jómagam is morgolódom, amikor oldalba taszítanak. Jobb híján az embereket figyelem, akik úgy izegnek-mozognak, mintha káposztát taposnának.

Az egyiknek jókora batyu van a hátán, falusi kofának nézem, aki eladván áruját, csirkét vásárol hétvégére. (Vagy talán eladja majd a piacon, mint házi vágást?) Nyújtogatja a nyakát, mint a szemet kapott liba, leereszti batyuját, a falhoz támasztja s odanyomakodik és már ott kotor a csirkék között. Az asszonyok mérgesen rásziszegnek, s ö méltatlankodva vonul vissza előbbi helyére.

— Asszonyom, tud maga táncolni? — kérdezi egy javakorabeli férfi az előtte totyogó nőtől.

— Valaha tudtam, de már elfelejtettem — válaszolja az asszony készségesen.

— Akkor azért tapossa folyton a tyúkszememet — jegyzi meg a férfi epésen.

A kövér nő összehúzza szemöldökét és morózussá válik az arca.

A sor jobban nő, mint fogy. Az újonnan jövők közül minden második a pulthoz lép és tapogatja a csirkéket.

— Friss a csirke?

— Nem. Már oszlófélben van — kiabálja egy sovány, gyomorbajos kinézésű asszony.

— Mi az? Már kérdezni sem szabad?

— Ne turkáljunk annyit, egyforma a csirke — mondja az elárusítónő, de nem hisznek neki. Tovább tolakodnak, lökdösődnek, válogatnak.

— Nagyon kicsik ezek a csibék, a kartondobozokban biztosan szebbek vannak.

— Van itt éppen elég — mondja az elárusítónő.

— Nekem a dobozból kell, azok kövérebbek.

Az elárusítónő mérges, de azért kibont egy dobozt s a pultra hajigólja a csirkét.

Az asszonyok zsákmányéhesen rárohannak.

Veszekedés.

— Hallja! Ezt ón választottam.

— Egy fityiszt!

— Szemtelen, arcátlan. Akadjon a torkán.

Megint az elárusítónö kiabál.

— Hé! Mért ragadja el a más pénzét. Maga már elrakta a visszajáró pénzt.

— Azt hittem, hogy .. . hogy ... — dadogja egy őszbe csavarodó hajú asszony.

— Azt hitte, hogy a másét is felmarkolhatja. Ismerem az ilyeneket.

Az asszony gyorsan odébbáll. Helyére mások tolakodnak. Újabb csődület, újabb veszekedés.

Csak dél felé ritkul meg a nép a stand előtt.

Vége az ingyenmulatságnak.

KIÉ LESZ A TRÓFEA?

Amikor egybekeltek, boldogok voltak. De a boldogság, a szerelem is olyan múlandó, mint maga az élet, így ne csodálkozzunk rajta, hogy szerelmüket kikezdte az ősi ellenség, a megszokottság és az unalom.

A férj tagja volt a helyi vadásztársaságnak és a hétvégeken kiköltözött az erdőbe, ott sütögette patronjait. így ment ez vagy két esztendeig és egész szép trófeagyüjtemény került a falra, leginkább szarvasagancsok.

Meg kell hagyni az asszonyka hősiesen tűrt, ameddig lehetett, de hát a pohár is betelik egyszer. Mivel a férjecske nem volt hajlandó a felesége szoknyája mellett tölteni a hétvégeket, az asszony kárpótlást keresett. „Ha te, kedves férjecském az erdőben sütögeted el a patronjaidat, nem idehaza, akkor én megcsallak téged, mert régi mondás, de igaz, a virág csak addig virul, amíg öntözik, te viszont nem törődsz velem — morfondírozott magában. És úgy is lön, ahogyan elhatározta. Szép csöndesen felszarvazta a kedves férjurát, egy láthatatlan aganccsal több lett tehát a gyűjtemény.

A vadász nem volt buta ember és jó szimatja volt. Egy idő múlva feltűnt neki, hogy az asszonya nem zsörtölődik

úgy, mint azelőtt, ha a vállára akasztja a fegyvert. Eleinte csak a fejét csóválgat(ta, később azonban megejtette a gyanú. Az egyik szombat estén váratlanul hazatoppant és együtt találta őket. Az első pillanatok tébolyában a fegyver után nyúlt, de szerencsére idejében észre tért. Nagy dörgedelmek között kikergette a „csábítót", a feleségét pedig elagyabugyálta.

A házasságuk természetesen kátyúba jutott. A férfi beadta a válókeresetet. A tárgyalás simán zajlott le, abban is megegyeztek, hogyan osztják meg a közösen szerzett vagyont. Csak a vadásztrófeák elosztása okozott a bíróságnak átmeneti nehézséget. Nem tudták eldönteni, jár-e az asszonynak a fele trófea vagy sem. Tudniillik a férj ezt kedvtelésével szerezte, nem a munkájával. Addig vitatkoztak, amíg az asszonyka eldöntötte a kérdést.

— Lemondok a trófeáról — jelentette ki az asszony. Ezt azért teszem, mert tudom, hogy a volt férjem mennyire ragaszkodik a szarvaihoz.

A bírák jelentőségteljesen pillantottak egymásra, a szemük sarkában ott bujkált a mosoly.

A közös vagyon békességgel megúsztatott.

9