A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-04 / 40. szám

■ A színészekkel négyszemközt című portrésorozat olvasói furcsállhatják, hogy a leghíresebb állami- és Kossuth-díjas színművészek után most egy kevésbé ismert komáromi (Komárno) színésznőről írok. Mégpedig olyanról, akit az utóbbi években némileg mellőz társulata, a Magyar Területi Színház, hiszen többnyire nyúlfarknyi szerepeket bíznak rá. Hadd magyarázzam meg tehát, hogy miért írok Szentpétery Arankáról mégis.

Először: egyaránt láttam őt parádés és epizódszerepekben, és rá is érvényes Gobi Hildának az a mondása, hogy a jó színészt nem szerepeinek hosszúsága, hanem emberábrázolása emeli az átlagtehetségek fölé. Másodszor pedig Szentpétery Aranka azok közé a hazai színészek közé tartozik, akik mint ekhós szekereken utazó elődeik, a vidék, a falvak közművelődésének szolgálatába szegődtek. De adjuk át a szót a művésznőnek.

— Királyhelmecen születtem s ott is éltem felnőtt lány koromig. Apám szigorúan nevelt, sohasem maradhattam ki este hat órán túl, pedig 17 éves koromban már CSISZ-titkár voltam. Ismerőseim azt tartották rólam, hogy csinos fruska vagyok, szerettem táncolni, s a hangom is jó volt, arra azonban, hogy színésznő legyek, sohasem gondoltam. A véletlennek köszönhetem, hogy Thália papnője lettem. Úgy történt a dolog, hogy a Szlovák Faluszínház Helmecen lépett fel s ennek egyik színésze, későbbi férjem, propagációs ügyben többször felkeresett a CSISZ-ben. Olyan elragadtatással beszélt a színészi munkáról, a színészi hivatásról, hogy valósággal elkápráztatott. így aztán amikor néhány hónap múlva a lapok hasábjain kezdő színészeket toborozott az akkor alakuló Magyar Faluszínház, nem gondolkoztam sokat, hanem csapot-papot otthagyva Bratislavába utaztam, hogy jelentkezzem. S még ma is büszkén gondolok rá vissza, hogy bár 126 jelentkező közül mindössze négy fiú és két lány jutott át az igen szigorú rostán, én is közöttük voltam. Nos, így lettem színésznő, és már 28 esztendeje áldom s olykor átkozom azt a mámoros pillanatot, amikor a felvételi után belekiáltottam a város zajába, hogy színész lettél Ari, Thál iához kötött örökre a sorsod.

— Minden ünnepnek megvan a böjtje. így volt ez veled is?

— Hát bizony, a babérokat azokban az időkben sem osztogatták ingyen. Különösen az első hónapok tették próbára a kezdő színész türelmét. A kezdő fizetés például brutto 860 korona volt s ebből a pénzből egy magára utalt ember nem tudott megélni: lakást'fenntartani, étkezni, ruházkodni. így történt meg aztán, hogy az első két hónapban néhány hasonló sorsú diáklánnyal együtt az állomáson töltöttem az éjszakát. A munkám sem volt valami leányálom. Miután betanultunk 2—3 darabot, rozoga autóbuszunkon jártuk a vidéket. S ha épp úgy adódott, toltuk az autóbuszt dombra fel, völgybe le, játszottunk petróleumlámpa fénye mellett

NEUMANN JÁNOS

és esernyő alatt is, ha beázott a színpad. S nemegyszer előfordult, hogy valamelyik mellékúton beleragadtunk a hóba, s órákig vártuk dideregve, hogy kihúzzon egy arra tévedt traktor. Akkori kollégáim közül csupán Udvardy Anna, Palotás Gabi, Bugár Béla és a Lengyelházaspár tartott ki máig, a színészet e megpróbáltatásai ellenére, s tájolnak még ma is, mint a MATESZ társulatának tagjai.

— És ti miért álltátok végig ki e nehéz időket?

— Mert akkoriban mindnyájunkat az a szent hit fűtött, hogy mi is hozzájárulunk egy-egy téglával a falvak kultúrájának építéséhez. Ezenkívül voltak ennek az életnek szépségei is. El sem tudod képzelni, milyen megható dolog volt, amikor olyan falvakban vagy nagyobb tanyákon, ahol az emberek sohasem láttak hivatásos színészeket azelőtt, lelkesen s igazi szeretettel tapsoltak a kérges tenyerű bácsik és nénikék. És milyen szép élmény volt az is, amikor virág helyett szakajtókkal hordták a színpadra a mosolygós fánkot és az ízes

SZÍNÉSZEKKEL négyszemközt

vargabélest. Nem is beszélve az azokban az időkben szövődött barátságokról, hiszen még ma is felkeresnek leveleikkel az egykori nézők. Felbecsülhetetlen tapasztalatokra tettünk szert az ötvenes években ezekből a tájolásokból. Kitűnő iskola volt ez nekünk, mai színészeknek. Itt tanultuk meg többek között, hogy nemcsak lelkesen, de hitelesen is kell alakítani szerepeinket. Emlékszem például a Kubó című darabra, amelynek úgy játszottuk meg a fonóbeli jeleneteit, hogy mindegyik színésznő jól megtanult fonni. Ennek a lelkiismeretes munkának a következménye az is, hogy amikor már a MATESZ-ban dolgoztam és a Szent Péter esernyője első változatában rám osztották ki a francia nevelőnő szerepét, hat hétig tanultam franciául, csakhogy életes legyen madame Crisban figurája. És még egy pozitívum: azok a kollégák, akik végigtaposták a faluszínház rögös útjait és nem morzsolódtak le, olyan színészek lettek, akik meghalni is képesek a világot jelentő deszkákért.

■ — Gondolom, nagy öröm volt, amikor a Magyar Faluszínház megszűnése után a MATESZ színésznője lettél ?

— El sem akartam hinni, amikor 1959-ben engem is felvettek. Igaz, hogy az első időkben itt sem volt minden fenékig tejfel, várandós voltam például, s egy kis szobácskábán kellett megszülni a lányomat. Dehát mégis boldog voltam, hiszen egy „igazi kőszínház" színésznője lettem. És bár a tájolás a MATESZ-ban sem szűnt meg, nem cserélnék ma akár egy miniszterasszonnyal sem. Még az sem veszi kedvem, hogy az utóbbi években nemigen osztanak rám parádés szerepeket. Jó színésznőnek érzem magam az epizódfigurák alakításában is, s ha a vezetőség kissé ferdén is értelmezi a „helyet az ifjúságnak" elvet, boldoggá tesz, hogy a Ványa bácsiban, az Úrhatnám polgárban és az első ízben színre került Szent Péter esernyőjében rám osztott nagy szerep után a kisebb szerepekben is megbecsüli játékomat. És továbbra sem kedvetlenítenek el a fárasztó utazások. Pedig van ám strapa! Hogy csak az idei nyár egyik kétnapos tájolását említsem; június 11-én Komáromból Dunaszerdahelyre autóbuszoztunk, ahol délután és este is játszottunk, éjjel Komáromban aludtunk, s másnap már Felsöpatonyban mutattuk be az új Mikszáth-darabot.

— Szólhatnál néhány szót magánéletedről is?

— A színész magánélete csupa megalkuvás. Van ugyan szép lakásom, együtt él velem lányom, vöm és kisunokám is, csak ritkán lehetek velük. Van kertem, saját autóm, s a fizetésemre se panaszkodhatok. De nem ez a lényeges, hanem szerelmem, a színház. Szeretek főzni, jó szakácsnőnek tartanak ismerőseim, mégis többnyire vendéglőkben étkezem, mert hát tájoló színésznő vagyok. S mégis hiszem és vallom, hogy nem él a földön nálamnál boldogabb ember.

Zolczer László felvételei

4