A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-27 / 39. szám
Július utolsó napján letelt a szabadságom. A pihenésre szánt három hét alatt megszámlálhatatlanszor gondoltam kényszerű aggodalommal házunk kéményére. Vajon áll-e még? Vagy már összedőlt? Ha összedőlt, vajon kinek a fejére hullottak a téglák az öt emeletnyi magasból? Túlélte-e vajon a szerencsétlen? Vagy meghalt? Ki lehetett az illető? Talán egy gyermek a szemközti óvodából? Lehetséges, hiszen az óvoda egyetlen bejárata pontosan oda nyílik, ahová számításom szerint a leomló kémény tégláinak becsapódása várható. További kérdések: vajon kit vett őrizetbe a rendőrség azok közül, akik az előrelátható balesetért felelősek, s évek óta a fülük botját se mozdítják? Vagy nincs is felelős? Amig én szabadságom alatt a fentiek okán külföldön aggályoskodtam, addig az ügyben illetékeseknek még saját munkaidejük alatt sem okozott aggodalmat a házunk kéményeinek igencsak veszélyes állapota. No de miért is szívták volna mellre a helyzetet épp most, amikor több mint öt esztendeje rá se bagóznak? 1975 májusában, — többszöri szóbeli bejelentést követően — írásban figyelmeztettem a házkezelőséget. Egyben azt is kértem, hogy helyszíni szemlén győződjenek meg az általunk bérelt, állami tulajdonban és kezelésben álló bérház kéményeinek élet-és tűzveszélyességéröl. A házkezelöség nem reagált. Azóta több mint öt esztendő telt el és feledésbe merült még számtalan bejelentés, panasz, veszekedés, de a házkezelöség azóta sem tett semmit. Az illetékesek minden panasztétel alkalmával részvétteljes arccal tárták szét karjukat, és elpanaszolták, hogy Szlovákia fővárosában nincs olyan vállalat, amelyik hajlandó lenne vállalni a belvárosi épületek kéményeinek már régen halaszthatatlannak minősített javítását. De arra sem akad vállalat, hogy a legszükségesebb állagmegóvási, tűzvédelmi munkákat elvégezzék. Ezt a magyarázatot tudomásul vettem. Azt viszont, hogy szocialista vállalkozási rendszerben ilyen közveszélyes önkényesség minden következmény nélkül gyakorolható is legyen — azt sehogy sem tudom megemészteni. Mert hitem szerint ez nem lehet igaz. Bizonyos vagyok abban, hogy igenis létezik rendelkezés, miszerint az arra hivatott kisebb építőipari vállalatok kötelezhetők az ilyen munkák elvégzésére. Hogy világos legyen: az utolsó fűtési idény befejezése óta bérházunkon két kémény összeomlott. Erre a két kéményre körülbelül tíz-tizenkét fűtőtest csatlakozik — zömmel gázkályhák, de van köztük széntüzelésű is. A mai állapot szerint teljesen biztosra vehető, hogy vészesen közelgő fűtési idény legelső napjaiban házunkon a tető ki fog gyulladni. És valószínűnek látszik, hogy nem csak egy köznapi kéménytüz várható, hanem annál sokkal nagyobb pusztítás, netán tragédia is bekövetkezhet. Hacsak ... Hacsak a fűtést addig be nem tiltják, vagy a kéményeket meg nem javítják. Őszintén mondom: nem tudom eldönteni, vajon van-e az utóbbi megoldásra egy fikarcnyi remény? Bizonytalanságomat a nyári hónapokban végbement események felvázolásával érzékeltetem. Tavasszal, egy szombati napon leomlott az egyik kémény. Közvetlenül a tető alatt lakom — mi tagadás, a rettentő robaj nagyon megijesztett. Fölrohantam a padlásra és láttam, hogy a kémény füstje a padlástérbe szivárog. Akkor ugyanis még fűtöttünk a házban. A padlásról lerohantam az alattam levő három lakásba, és kétségbeesve kértem a szomszédaimat, hogy azonnal hagyják Foto: Gyökeres abba a fűtést. Még mit nem! — mondták s én hasztalan rimánkodtam, hogy de hiszen leég a ház! — széttárták ők is a karjukat. Aztán gyorsan telefonáltam a tűzoltóknak. Rövidesen megérkezett fél tucat elegáns tűzoltó. Felmentünk a padlásra, ahol rutinosan megszemlélték, hogy milyen is a helyzet, majd közölték velem: nem látszik valószínűnek, hogy az összeomlott kémény tüzet okozhatna. Azt ajánlották, hogy tízperces időközökben azért menjek fel a padlásra, figyeljem, vajon kigyullad-e. Ha majd ég, ismét telefonáljak nekik, ők gyorsan kijönnek, és majd eloltják a tüzet. Azonban ... felhívják a figyelmemet a padláson uralkodó rendetlenségre, e rendetlenség természetére, mivel hogy ez a rendetlenség tűzveszélyes állapotot jelent. Ezért felszólítanak, hogy holnapután, tehát hétfőn tartózkodjak otthon, mert kiküldenek egy tűzvédelmi bizottságot, s az majd kirója rám a „tűzveszélyt jelentő rendetlenségért járó büntetést", valamint arra kötelez, hogy az ötven esztendeje lakott bérház minden eddig megfordult lakójának a szemetét takarítsam el a padlásról. Hétfőn otthon is maradtam, de a bizottság nem jött. Pedig hát nagyon vártam őket, mert azt reméltem, hogy a bizottság tekintélye és illetékessége, illetve szigorú parancsa majd elhárítja fejünk fölül a közvetlen tűzveszélyt. A várakozás alatt az utasításnak megfelelően éjjel-nappal, szombattól keddig „tüzügyeletet" tartottam a padláson. Hétfőn a házkezelöséggel is közöltem a történteket — de ők ki sem jöttek. Kedden pedig véget ért a fűtési idény s az elkövetkező hetek során úgy-ahogy, megnyugodtam. Teltek a hetek, a házkezelöségre időnként már csak megszokásból is benéztem, s ott türelmesen elmondták, hogy a munka elvégzésére nem akad vállalkozó. Akkor mi lesz? — kérdeztem. Nem tudom — mondta részvétteljes arccal az illetékes. Július első hetében szabadságra utaztunk. Aggódva mentünk el, mert nem lehetett tudni, mire jövünk majd haza. Aggodalmunk a szabadság teljes ideje alatt csak nőttön nőtt, mert ahogy telt az idő, úgy közeledett, azóta pedig egyre jobban közeledik a soronkövetkezö fűtési évad. A biztos háztűz. Július végén letelt a külföldi szabadságunk, indultunk haza. Minél jobban közelítettünk az országhatárhoz, annál inkább nőtt bennem a szorongás. Miután átléptük a határt, már-már beteges rettegés vett rajtam erőt: vajon áll-e még a másik kémény? Nem állt. Összeomlott. Talán mondanom sem kell, milyen nagy élmény, hogy azóta házunk padlásának hatalmas nyílásán keresztül nézhetem a firnamentumot. Milyen nagy élmény is a lyuk alatt fohászkodnom azért, nehogy essen az eső. De az eső időnként ettől függetlenül is esik, én pedig szorgalmasan járok a házkezelőségre, ahol azt bizonygatom, hogy bérházunk októberben a tűz martalékává válik. A házkezelöség azóta szent zarándokhelyem, de az áhított csoda nem és nem akar bekövetkezni. Pedig egyszer már majdnem ... Kijött a házkezelöség illetékese, rutinos szakértelemmel megszemlélte a lyukon keresztül az eget és azt mondta, megpróbál tenni valamit. Majd hozzátette, hogy menynyire meglepi öt a padlásunkon uralkodó rendetlenség, ezért a hivatalába visszaérvén azonnal intézkedik, hogy brigádozó főiskolások egy csoportja haladéktalanul nagytakarítást végezzen a padlásunkon. A padlásunkon évtizedek során összegyűlt szemetet, — törött cserép, deszkahulladék, üvegek, leltárbavehetetlen hóbelevansz — a főiskolások majd a lakásomon keresztül hordják le az utcára, amit a házrend szerint én köteles vagyok megengedni, és a többnapos akció ideje alatt odahaza tartózkodni. A főiskolások még mindig nem jöttek. Azóta egyetlen napot voltam csak távol s állítólag ezen a napon járt itt egy tetőfedő szakmunkás, de ahogy jött, úgy is távozott, mert állítólag a „padlásra való feljutásában a lakó távolléte miatt akadályoztatva volt." Azóta újabb három hét telt el, de a mester nem jelentkezik. Én viszont naponta jelentkezem a házkezelőségen. Naponta hasztalan. Mert naponta megállapíthatom, hogy ebben a városban senki sem kötelezhető arra, hogy ilyen baleseteket, tűzeseteket előzzön meg. Azt viszont egyértelműen tudom, mert törvény írja elő, hogy a lakbért befizetni időben és maradéktalanul vagyok köteles. A fűtési évad vészesen közeledik. Mondhatnám úgy is, hogy házunk leégésének dátuma vészesen közeledik. Mit is tehetnék még — állok elébe. Még szerencse, hogy a nyáron a szabadságom alatt megtanultam sátorozni. Mert valahol, ugye lakni kell majd télen is, amikor hó lesz és hideg, amikor bérházunkon üszkös gerendák füstölögnek. Miközben az idő múlik, addig én a lakásom biztosítási kötvényét nézegetem és számitgatok. Számításaim eddigi eredményei azt mutatják, hogy a várható tűzeset semmiképpen sem lesz gazdaságos. Sem a társadalomnak, sem nekem személy szerint, mert a kötvény szövegéből, „egyszerű fogalmazásából" azt veszem ki, hogy teljes kár esetén bizony még megközelítőleg sem számíthatok a teljes kártérítésre. Persze nem is biztos, hogy szükségem lesz rá, mert elképzelhető, hogy családostul, szomszédostul, mindenestül bentégünk majd a házban. Lakbér fejében ennyi igazán kijár az embernek. Várjuk tehát a tüzet s a csodában már alig reménykedünk. Utóirat: Ha a nyájas olvasó a fenti sorokban némi szatirikus hangvételt vélne felfedezni, az nem a szerző szándéka szerint van úgy. Mert az a valóságnak, a tényeknek, nem pedig a fogalmazói stílusnak tulajdonítható. Nevezhetjük akár a sors iróniájának is. Egyébként mindegy, hogy minek nevezzük. Ez van. Keszeli Ferenc 22
