A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-27 / 39. szám
A Thália Színpad M. Horníček: Két férfi sakkban című vígjátékéval zárta a tavalyi évadot. Felvételünkön Tóth Erzsi és Csendes László (Bodnár Gábor felvétele) ÚJ ÉVAD, ÚJ LENDÜLET? Csehszlovákia Kommunista Pártja XV. kongresszusának határozatai egyértelműen rámutatnak, hogy a sokoldalú társadalmi s gazdasági fejlődés ütemével arányosan a kulturális élet színvonalának is emelkednie kell; hogy a művelődés gyarapodása és a szocialista közösségben élő ember esztétikai nevelése közügy. Mindnyájan tudjuk, hogy e felelősségteljes feladat gyakorlati megvalósításában, az öntevékeny művészeti munkát végzők ezrei mellett, elsősorban a kulturális front hivatásos dolgozóinak jut kiemelkedő szerep. A kulturális munkában ugyanis fokozott mértékben érvényes az a sokszor hangoztatott tapasztalat, hogy a holnap sikereinek alapjait — céltudatos és körültekintő munkával — már ma kell megvetnünk, mert a társadalmi életnek ez a területe tűri legkevésbé a formalizmust, a „hurrálelkesedést", az alkalmi kampányszerűséget. A művészeknek és a népművelőknek ezért tehetségük és tudásuk legjavát nyújtva kell hozzájárulniuk a dolgozók tudatának formálásához, az emberek művészi igényességének fokozásához. Fontos ezért, hogy a szellemi és kulturális élet műhelyeiben — a CSKP Központi Bizottságának és az SZLKP KB ez idén tavasszal tartott ideológiai plénumainak tükrében — fontolóra vegyék: mit s elegendőt tesznek-e mindennapi munkájuk eszmei és esztétikai színvonalának emeléséért? Össztársadalmi feladat ez, melynek valóra váltásában — természetesen — jelentős szerep jut a hazánkban élő nemzetiségek kulturális életét gazdagító intézményeknek, közöttük a Magyar Területi Színháznak is. Az efféle vizsgálódás a MATESZ-ban különben is amolyan magától értetődő kötelesség, hiszen a két évad közötti időszak, illetve az új szezon első hetei minden színházban általában a számvetés idejét jelentik. Ilyenkor mérlegeljük, mi valósult meg a célkitűzésekből s ígéretekből; fölfedezhetöek-e új törekvések a társulat munkájában? Ilymódon az egymást követő színházi évadokat nem választja el határozott demarkációs vonal; a júniusban zárult színházi év is azzal végződött, hogy szeptember első napjaiban már folytatódott is. Színházunk mindkét társulata már javában járja az országot, sőt, a komáromi együttes október derekára az új szezon első bemutatóját ígéri! Most, a két évad mezsgyéjén joggal merül fel hát a kérdés: milyen tanulságokat és tapasztalatokat hozott az elmúlt színházi évad; színházunkban megvannak-e a feltételek a művészileg elmélyültebb s eredményesebb munkához? Nos, az elmúlt színházi év — legalábbis első pillantásra — meglepően nyugodt és harmonikus volt, ami a hazai magyar színházi élet általános képét tekintve biztató. Aligha vitatható, hogy dramaturgiai szempontból magas színvonalú műsorterv várt megvalósulásra. A színház ambícióit dicséri, hogy a terv valósággá vált, és a „beütemezett" bemutatók sorra-rendre lezajlottak. Más kérdés viszont, hogy a műsorterv minden igényessége ellenére sem volt hiánytalan, hiszen színházunk évek óta fájó gondja: a jól megválogatott és hitelesen játszott klasszikus repertoár hiányára tavaly sem sikerült megfelelő orvoslást találni. Igaz, mind az évad elején látott s akár egy érdekes színpadi kísérletként is fölfogható Revizor, mind a tavasszal bemutatott Szent Péter esernyője sikeres előadásokként könyvelhetök el; de mindkét bemutató inkább csak futólagos szórakozást, mintsem maradandó művészi élményt jelentett. Ha nem is látványos, de sima buktatói szintén voltak az elmúlt évadnak. Mi tagadás, az időközben elillant hónapok távlatából is nehéz lenne elismerő hangon szólni a kassai (Košice) Thália Színpadon látott Cliziáról; és ami ennél sokkal szomorúbb: Sütő András drámáját, az Egy lócsiszár virágvasárnapját sem sikerült annak teljes szépségében bemutatni. Tény, hogy ennek oka nem is annyira a rendezői elképzelések következetlenségében, mint sokkal inkább több kulcsszereplő színészi játékának felületességében keresendő. Persze, a lényegen ez vajmi keveset változtat és a tanulság is kézenfekvő: még a legtökéletesebb, legmegrázóbb drámai alkotás sem szólal meg önmagától a színpadon, hanem erőteljes színészi játékkal és ötletes rendezéssel tisztítani, csiszolni, fényesíteni kell, mert a nézőhöz csupán igy juthat el a darab valamennyi rejtett értéke. És hogy az elgondolkoztató, művészileg kiforratlan bemutatók tárgykörében maradjak: nem könnyű jót mondani — a darab nyilvánvaló szerzői hibáit is beleértve — Štefan Sokol: Egyedül cimű színművének Komáromban látott bemutatójáról. Az előadás erényeiből egy félsikerre is alig-alig futja, nemhogy egy, a bevezetőben említett nyugodt és harmonikus évad bágyadtságát felrázni hivatott sikerre!... Az utóbbi két-három esztendőben örömmel nyugtázható törekvése színházunknak, hogy hosszú évek vajúdása után megteremtse végre a csehszlovákiai magyar drámairodalmat is. Rácz Olivér novellafüzérének Kassán látott ihletett színrefogalmazása nemcsak arra adott példát, hogy a sokak által már-már elcsépeltnek tartott háborús tematikában is érdemes felfedezni a sajátosan szlovákiai magyar mondanivalót, hanem arra is, hogy észre kell venni az íróban, az írói műben rejtőző legjobb lehetőségeket. Az Álom Tivadar hadparancsa ilyen formán nemcsak újszerű kísérletnek számít a hazai magyar drámairodalom lassan-lassan bővülni látszó választékában, de Szűcs János hozzáértő rendezése révén a színészek számára is az újszerű megszólalás lehetőségét biztosította. Az elmúlt évad egészét tekintve Komáromban is, Kassán is jó néhány kiváló színészi alakításnak tapsolhattunk, láttunk néhány ötletes és eredeti elképzelést diszlet- és jelmeztervezőinktől; ugyanakkor bőven van még mit pótolnia színházunknak az előadások légkörének, egységes stílusának, a színész és a néző közötti áramkör megteremtésének vagy a színészi játék csiszolásának tekintetében. Joggal mondhatja most bárki, hogy az iménti fölsorolás nem említ több vagy súlyosabb gondokat, mint amilyenekkel egy-egy színháznak évadról évadra szembe kell néznie. Lehetséges, hogy így van .. . Egy tájoló színházban azonban fokozott figyelmet érdemlő kérdések ezek, mert a „Déryné szekerén" utazó társulatnak nincs kőszínházi törzsközönsége, hanem estéről estére meg kell nyernie a publikumot, sőt, már egy majdani, későbbi vendégjátékra is előlegezett bizalmat kell szereznie! Ezt pedig csakis úgy lehet, ha művészileg összpontosított munkával és megfelelő arányérzékkel tud egyensúlyt találni igény és követelmény között. Mert mi legyen egy-egy színházi előadás? Kevesek ínyenc tápláléka vagy az ingatag ízlésű tömegeké? Alkalmilag igényelt szellemi élmény vagy pusztán szórakoztatás? Gondolom, hogy „itt és most” helytelen lenne bármiféle osztályozgatás vagy kategorizálás, hiszen ezek a törekvések nem mérhetők egy-egy évad összefüggéseiben, mert ott érlelődtek már a korábbi évadokban és a jelenlegi hibák pedig tanulságul szolgálhatnak valami újhoz, amihez csak céltudatos munkával lehet eljutni. Egy általános érvényű megállapítást viszont le kell szögezni! Azt, hogy egy tájoló színháznak — következetlen műsorpolitika vagy rosszul sikerült előadások sorozata révén — nem szabad elszakadnia saját társadalmi közegétől, amelyben élnie adatott. Féligazság lenne például elhallgatni, hogy a kassai Tháliában az utóbbi négy öt évben sajnos ritkábban születnek olyan előadások, amelyekre szakmának és publikumnak egyaránt érdemes odafigyelnie. A színház vezetőségének viszont annál inkább, hiszen minden színháznak a saját városában, a saját tájolási területén kell egyre világosabban és színvonalasabban megfogalmaznia mondanivalóját. Ehhez azonban hatékony vezetésre, dramaturgiai műhelymunkára és színészi stúdiómunkára van szükség, mert a jó értelemben vett izgalmat kiiktatni a színház életéből kockázatos vállalkozás. Az új alkotásának izgalma és szellemi próbája nélkül egyetlen színház sem képes kifejezni önmagát, nem tudja érvényre juttatni törekvéseit, kivívni a közönség bizalmát. Ha ebben objektív vagy szubjektív problé mák gátolják, ki kell mondani őket, mert a nehézségek árnyéka különben ott lappang az előadások színvonalában. Nem titok, hogy a Thália Színpadnak egy állandó rendezőre lenne szüksége mielőbb, de a társulat színészállományának megfelelő szintű feltöltése is időszerű, mert egyre hangsúlyosabban jelentkezik itt az utánpótlás hiányának kérdése. Ha nem is ennyire hangsúlyosan, de a komáromi társulatban is tetten érhetők az ilyeh gondok, ami a társulatépítés múltban elkövetett visszásságait mutatja. Végre már fel kellene egyszer tárni annak okát is, hogy a MATESZ miért nem tudja megtartani a főiskolai diplomával rendelkező hazai magyar színészek zömét — még azokat sem, akiket a színház művészeti tanácsának támogatásával vettek föl a bratislavai vagy a budapesti sziniakadémiákra?! S ha valaki mégis visszaszerződik — tisztelet és becsület a két-három kivételnek! — egy-másfél év múlva elmenekül a színháztól! Miért? Nem kétséges, hogy a mozgás, a helyváltoztatás a színészi szakma természetéből következik. Az is előfordul, hogy a színész úgy érzi: beleszürkült, belefáradt a feladatokba, ezért megújító közegbe vágyik. Természetesen jelentkező, művészi vonatkozású problémák ezek, melyeknek megoldását alkalmi vendégszereplésekben, a két társulat közötti rugalmas színészcserében látom, mint abban, hogy valaki — legyen bármenynyire tehetséges — egyszerűen szedi a sátorfáját ... Közhely, hogy a színész két esetben panaszkodik leginkább. Akkor, ha sok szerepet kap; és akkor, ha nem jut színpadhoz. A MATESZ-ban a színészek közérzetének kialakításához még az is hozzájárul, hogy a rádió, a tévé és a film sem kényezteti különösebben színházunk művészeit. Komáromban és Kassán ezért a tehetséggel való gazdálkodás egyik fontos követelménye, hogy a területi színház mindkét együttesének tagjait tehetségük és munkabírásuk szerint foglalkoztassák; hogy jól, okosan és felelősségteljesen gazdálkodjanak a rendelkezésre álló művészi erőkkel. Természetes, hogy nem mindenkinek juthat szerep minden darabban, de a céltudatos dramaturgiai irányítással végzett, rendszeres stúdiómunka föltétlenül enyhítene valamit a következő színmű szereposztásáig kényszerpihenőre szorult színészek helyzetén ... Igen, már szinte hallom is az ellenvetést, ezért hadd szögezzem le: tudom, hogy az ilyen pluszmunkára egyetlen színész sem kötelezhető. De vajon pluszmunka-e egy színész számára az olyan tevékenység, ami művészi egyéniségének kiteljesedését szolgálja, ami színpadot és publikumot biztosit számára? Dráfi Mátyás és Holocsy István korábbi Ady-műsora vagy Boráros Imre önálló estjei ennek fordítottját igazolják. És végül, legalább érintőlegesen, hadd említsek még egy problémát: a jövőben több és fokozottabb figyelmet kellene fordítania színházunknak a gyermek- és ifjúsági előadásokra. Nemcsak azért, mert a színházlátogatás fontos tartozéka az ifjú nemzedék esztétikai nevelésének; hanem azért is, mert a szlovákiai magyar iskolák diákjai hol tanulják meg a színház nyelvét, ha nem a MATESZ falujáró színpadán ?! Gondok ezek, de nem helyrehozhatatlan problémák. Biztató jel, hogy a színház vezetősége sem zárkózik el a megoldásuk elől. Ezért hát a közönségen a sor, hogy pártfogásába vegye azokat, akik estéről estére vállalják az utazás fáradalmait, hogy Dél-Szlovákia falvaiban is ne csak a televízió vagy a rádió, de a színházi esték is szórakozást nyújtsanak. MIKLÓSI PÉTER 15
