A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-27 / 39. szám
ron. Zavarnak minket. Nem csinálhatjuk, amit szeretnénk. No, fogd a fejszét! — Nem. Inkább ölj meg a fiam koporsójánál — jajgat most már Harmat István is, pedig neki eszébe sem jut a katonákat megtéveszteni. — Akkor én ölöm meg őket. Gödröt ások a csűrünk mögött. Rájuk kaparom a földet. Futja az időből, az éjszakából — jajdul fel ismét. Úgy tesz, mintha a fiát siratná. És az a furcsa, különös fény már ijesztően táncol a szemében. — Tudok én ennél jobbat, okosabbat — hadarja félelmében Harmat István, és az ujjai vaskapocsként tapadnak a fejsze nyelére. — Mit? — néz rá várakozóan Vak Btírcsa. — Kimégy a katonákhoz. Pálinkát viszel nekik. Itatod őket. Meg becsalod őket a konyhába. Szalonnát, kenyeret teszel eléjük. Szóval tartod őket. Ne törődj vele, hogy nem értenek. Én addig felnyitom a koporsót. — Ez jó gondolat. De helyén legyen az eszed, és tartsd nyitva a szemed. Pontosan tudni akarok mindent — fordul fenyegetőre a Vak Borcsa hangja, s a furcsa, különös fény már kétségbeejtően lobog a szemében. Vakító fényességből lép ki a hajnali homályba. Megy hátra pálinkáért. Nyitódik, csapódik az ajtó, nyöszörög a kutya, ropog a kavics az udvaron fel-alá járó katonák talpa alatt. Harmat István meg hallgat és vár a dobhártyát repesztö csendben. Az erős gondolkozástól majd megpattan az ér a halántékán. Már tudja határozottan, hogy nem teszi, amit a felesége kivan. Játszik vele, be fogja csapni. így óvhatja meg magukat a borzalomtól. Kintről behallatszik a felesége hangja. Nem áll be a szája. Mondja magyarul a nagy baját, pedig mintha a falnak beszélne. Aztán elcsendesedik a konyha és az egész ház. Idegesen és tehetetlenül toporog a koporsó mellett. Kábultan, hangosan dobogó szívvel. Arra ocsúdik fel, hogy a katonák már megint az udvaron járnak. A felesége úgy jön vissza, mint aki legjobban végezte dolgát. Ő is úgy tesz, mintha tette volna a kötelességét. A szemfedő csipkéjét meg a székeket igazgatja a koporsó körül. — No, felnyitottad? — kérdezi Vak Borcsa. Harmat István bólint. — Mit láttál? — Semmit. Semmi különöset. — Mégis? — Amit már korábban is gondoltam. Éleslövészeten oltották ki az életét. Megtaláltam a sebeket a hátán. A derekánál érték a halálos lövések — sorolja remegő hangon, és halálos fáradságot érez. — Fiam, szerencsétlen gyermekem, golyó okozta a halálodat! Én bolond, hogy erre nem gondoltam! Hiába volt a nagy titkolózás. Megtudtuk, amit akartunk. Túljártunk az eszükön. Hallod, Pista? Kijátszottuk őket! — kiabálja vadul az éjszakába, és hátborzongatóan felnevet. Harmat István megrémül. Kiszalad a szobából. Az udvaron zihálva megáll, körülnéz, kiáltani akar, de csak kínlódó, nyöszörgő hang jön ki a száján. A fegyveres katonák még nem sejtenek semmit. Komoran, szótlanul járnak fel-alá. Kelet felöl dereng az ég alja, s a közelben már a kakas köszönti a reggelt. GÁL SÁNDOR versei: négy sor Hamletnek kifehérítem még ezt a koponyát ha kihúny a nap legyen mi világítson az űri sötétben közel a kárhozathoz ismét több nyelven hallgatok magányba-fúlt emeletek magasán éghez közel s közel a kárhozathoz napok óta üvegek mögött kifeszített krisztus-idegekkel kifeszített golgotasúlyú virradatok előtt fokhagymaizü derengésben európaszagú légörvények alatt borostásan folyók és őserdők nélkül még piros mintha köböl lett volna a sötétség már-már agyonnyomott az előbb megállt lábamban a leesett kés s hangozzék bármily ostobán még piros a vérem milyen tartozása lehet ott az a fennsík s rajta a zuhogó csend jaj hányszor láttam már hányszor szálltam fölötte távolodva — mitől is? létezésem odaégett gyökereitől? a fehérarcú mészkövektől? nem tudom akarva nem tudom milyen tartozása lehet még a távolodónak? és itt a mai délelőtt terel görget cafat rongyként pörget
