A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-27 / 39. szám

A szenzációéhes nyugati lapok egy része Caroline monacói hercegnő és Philippe Junot párizsi világfi házasságát boldognak vélte. Már gyermekáldásra vártak. Mások azt írták, hogy a házastársak örökké marakodnak. A jelek szerint az utóbbiaknak volt igazuk, mert a pár elvált, Philippét pedig kitagadták a hercegségből. Az Egyesült Államokban ismét aktivizálódik a Ku-klux-klan nevű rasszista szervezet. Decatur alabamai városban nemrég a „Hatalmat a fehéreknek!" jelszót kiabálva vonultak fel az utcákon a szervezet tagjai. Ennek a szovjet luxushajó­nak a Duna-parti Izmail az anyakikötője. Innen indul több hónapos világjáró utakra. Fedélzetén több százan kényelmesen elfér­nek. Nicaraguának mintegy há­rommillió lakosa van. So­mosa diktátor olyan politi­kát folytatott, hogy egy­millió írástudatlant hagyo­mányozott a szandinista forradalomra. Most népta­nítók járják a falvakat, s az írás és a számolás alapele­meire tanítják meg az em­bereket. ZS. NAGY LAJOS: CERUZASOROK Mit nézek rajtad, ó, televízió? Mit nézek rajtad és .. . minek? Miért volt olyan fontos például ez a mai műsor, Budapest, Bécs, Prága műsora, hogy most éjfél után egy órakor bambán és kábán ülök az ágyam szélén s a kimerültségtől nem tudok elalud­ni. Miért kellett nekem megnéznem és meg­hallgatnom Zsuzsa Konczovát, aki megté­vesztően hasonlított a budapesti Koncz Zsuzsára és aki Prágában németül énekelt. Most törjem a fejem vajon milyen nemzetbé­li ez a Konczová? Nem érdekel. Mit nézek rajtad? Rendszeres újságolvasó vagyok. Reggel úgyis megtudok mindent a napilapokból, miért volt hát olyan sürgős, hogy megtudjam: újra emelik az amerikai hadiköltségvetést? Hogy két vonat összeüt­között Lengyelországban? Hatvankét halott, sok sebesült. Miért nem várhattam ezzel reggelig? Mire vagyok olyan nagyon kíváncsi? A kommentátorokra, a hírmagyarázókra? Ezekre a sápadt bölcsekre, akik mint az ótestamentumi próféták mindent tudnak, mindent megmagyaráznak és megjövendöl­nek, akik egyformán belelátnak Carter play­­boyszerű koponyájába és Khomeini muzul­mán agytekervényeibe? Akik semmit sem bíznak rám, az én ítélőképességemre? Bécsben, Prágában és Budapesten is leg­szebbek természetesen a nők — minden „csatornából" gyönyörűséges, vonzó, jólá­polt hölgyek úsznak be a szobámba. Lehet hogy ök ragasztanak a képernyő elé? Marle­ne Dietrich például, amint pompás hosszú lábát hol az egyik székre emeli, hol a másik­ra, s vagy a jobb harisnyáját húzza föl vagy a bal harisnyáját húzza le? Ám kedves felebarátaim, képzeljük el, mondjuk éppen öt, a nagy Marlene Dietri­chet, képzeljük el, hogy jön szembe velünk a Korzón, vagy a Széplak utcán, jön nagysze­rű csípőjét ringatva, úgy ahogy a televízió­ban, régi filmjeiben teszi, jön fekete-fehé­ren, nem is holtsápadtan, hanem krétaszínű arccal, jön a sok gyönyörű hamvas, eleven, leányzó között s lefogadom, hogy csodáiéit — e sorok íróját is beleértve — kitöri a frász, korszerűbben szólva: infarktust kap a borzal­mas látványtól. Tessék színes televíziót vásárolni! — mondhatná erre valaki — potom kilencezer korona. S talán igazat is adnék neki, ha a múltkor az egyik rokonomnál nem néztem volna színes tévét, s nem ábrándultam volna ki belőle. A HÓLYAG ÉS A (Mese felnőtteknek) Felfuvalkodottságában azt hitte a hólyag, hogy ő a világ legtökéletesebb teremtmé­nye; de egy szép napon az utca felett ringatózva, váratlanul egy borsónyi gombos­tűt pillantott meg egy kacér kis kalaphoz tűzve. — Óh! — sóhajtott fel a hólyag körülle­begve a kislányt, aki az illatos kalapot viselte. — Óh! — válaszolta a kalaptű mosolyog­va, mert érezte, hogy a bók csakis öt illeti, hiszen lényegében maga is egy pici hólyag, megtoldva egy darabka csillogó, karcsú acéldróttal. A legszívesebben azonnal egybekeltek volna, ha a kalap nem ragaszkodik olyan hűségesen egyetlen díszéhez. — Nem vagytok ti egymáshoz valók Azelőtt sosem néztem meg a Főzőcske, de okosan című műsort, nem is tudtam arról, hogy ilyesmi is létezik, most azonban meg­néztem, egyrészt mert mindenki nézte a családban, másrészt, mert érdekelt a szí­nes tévé. Jákó Vera nótaénekes (ő volt a főzőcské­­ző) ruhája tényleg valódi piros volt, az érett pünkösdi cseresznye se lehetne pirosabb, a körme is piros volt, az ajkán a rúzs is. Az asztalon pirosmintás tányérokba tálaltak. Ha régebben egy ilyen „háziasszonyt” pillantok meg valamelyik konyhában, hát... el sem mondom, mit gondoltam volna róla. A színes televízió azonban, „elfogadtatta" ezt a szí­nes jelmezt, sőt, nem kellett túl nagy lele­mény ahhoz, hogy kitaláljam, épp a színes televízió miatt öltözött a nótafőzö ilyen szí­nesen. Egyébként a paprika is szép zöld volt, amit piros körömmel szeletelt (képzavar?), a nóta is örökzöld volt, amit föltálalt, csak az arca és a karja volt szederjés-lilás, mintha magas lenne a vérnyomása, vagy sok piros bort ivott volna az este. Utána láttam még egy riportfelvételt Sal­vadorból. Egy diák szétlőtt fejéből szép piros vér csordogált. Úgy látszik, a színes technika egyik alapszíne a piros. Az operatőrök ezért szeretik olyan nagyon, akárcsak a salvadori fasiszták a vért. Tehát a színes televízió sem megoldás. Mit nézek hát rajtad olyan nagyon, ó, te vénülő fekete-fehér Silvia, hogy másra sincs már időm? Lassan észre sem veszem a valódi világot, elkerüli figyelmemet az em­berek gondja, öröme, szomorúsága. De ma abbahagyom, nem nézlek tovább, inkább megkérdezem a szomszédomat, aki itt áll mélabúsan az autóbuszmegállón, miért olyan szomorú, mi történt vele. Törődjünk többet egymással, felebarátaim! Tehát: — Miért olyan búvalbélelt kedves szom­széd? — kezdem el a törődést embertár­sammal. — Az ördögbe is — válaszolja — már hogyne lennék mérges, épp most kell utaz­nom, egy félóra múlva megkezdődik a meccs. Tudniillik a magyar—svéd futballmérkő­zés. Ezért szomorú, sőt mérges. Mert nem láthatja. Ahelyett hogy örülne a szerencsés legény. KALAPTÜ — óvta őket a veszélyes kalandtól, de a hólyag egy tapodtat sem tágított. Izgatot­tan várta az alkalmas szellőt, amely majd közelebb sodorja lángoló szerelméhez. — Hadd öleljelek magamhoz végre! — rebegte dadogva, de hangja hörgésbe fulladt. — Ez meg hogy került ide? — kérdezte a kislány csodálkozva, amikor kalapját a fogasra akasztotta. — Érdekes — csippen­tette finom ujjacskái közé a kipukkadt hólya­got, s a szemétbe dobta. Tanulság: Hólyagok! Vigyázzatok maga­tokra; messziről kerüljétek el a kacér kis kalapokat! Bár, ki tudja. Lehet, hogy minden­nek az a picike acéldrót volt az oka. SZENK SÁNDOR 9

Next

/
Thumbnails
Contents