A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-12 / 28. szám

Jubileumot ültünk az Országos Népművészeti Fesztiválon. Huszonöt év munkáját, eredményeit láttuk. Azét a huszonöt esztendőét, amely a felszabadulás óta eltelt harmincöt év gyümölcsét érlelte. A Schubert-park kimagasló pontján államilag védett hatalmas koronájú fa áll. Lombja közt száz és száz madár költi fiókáját s fakad örömteli dalra. Ez akár jelkép is lehetne. így őrködik fölöttünk szocialista hazánk, pártunk, törvényeink, alkotmányunk. Itt évről évre felvonul, színpadra lép, bemutatásra kerül mindaz, amit szerte az országban a több ezer kultúrmunkás, önkéntes néprajzos, dalos ajkú, táncos lábú, ősei szokásait, hagyatékát tisztelettel őrző és továbbadó, déd- és ükunokáit elszegényíteni, megnyomorítani nem akaró ember megment a mának, a holnapnak.

„A népművészet az esztétikai és etikai nevelés forrása, de szilárd alapja a nemzeti tudatnak, amelyre a szocialista hazafiság és az internacionalizmus épül" — írja dr. František Karas, az SZSZK Kulturális Minisztériuma Népművészeti osztályának igazgatója a műsorfüzetet bevezető cikkében. Zselizen immár huszonöt éve kézzel fogható, szemmel látható, füllel hallható valóság, hogy a szocialista társadalmi rendszer szilárd talajt teremtett a Csehszlovákiában élő nemzetek és nemzetiségek — köztük a magyar nemzetiség — kultúrája számára. A magyar dolgozók e jelentős kulturális rendezvényén részt vett és a vasárnapi nagygyűlésen ünnepi beszédet mondott, tolmácsolva a szlovákiai központi párt és

allami szervek üdvözletét és jókívánságait, Benyó Máté, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, valamint Jozef Mravfk, az SZSZK kulturális miniszter helyettese. Rendezvényünket megtisztelte látogatásával a kerület és a járás több neves vezető párt- és állami funkcionáriusa.

A CSEMADOK megalakulásának hatodik évében vált olyan méretűvé az igény egy országos szintű rendezvény iránt, hogy annak megrendezését már nem lehetett halogatni. De nem is akarta senki halogatni. Hangyaszorgalmú alapszervezeti, kerületi és járási titkárok, lelkes fiatalok, tapasztalt kommunisták, a kultúra napszámosai, régi sarlósok bábáskodtak a bölcső körül. Van akitől már örök búcsút kellett vennünk, van aki másutt teszi, amit kell, de szép számmal vannak azok, akik most is jelen voltak. Mint például Tóth Béla, a CSEMADOK helyi szervezetének vezetőségi tagja.

— Nagyon sok nép gyűlt össze akkor Zselizen. Két színpadon folyt a műsor. Itt, az első Sári patak partján az esztrádcsoportok, hátul, ahol most a kórház áll, a komolyabb műfaj képviselői léptek fel. A környékbeli szövetkezetek bort mértek, kondérokban főtt a birkapaprikás. A.szombat esti műsor után reggelig tartott és másnap este folytatódott a népmulatság. Nagy sátrakat állítottunk fel, cigányzenekarok húzták a talpalávalót. Ma persze ez nincs így. Mint ahogy az itt fellépő együttesek színvonala is nagyot fejlődött. Igényesebbek lettünk. Jó volna vendégegyüttest hívni a jugoszláviai Vajdaságból vagy Erdélyből. Hadd lássuk, ök mit tudnak.

— Mit szól a lakosság a kétnapos zenebonához, a sok idegenhez?

— Szeretettel fogadunk mindenkit. A zseliziek vendégszerető népek. Nem számít, hogy forgalmasabbak az utcák, hogy nyüzsög a nép mindenütt...

Szombat délelőtt már igazi fesztiváli hangulat uralkodott a városban. A délutáni műsor ezt csak fokozta. Aki tehette, eljött a parkba. Aki nem — például a környező üzemek portásai —, az kiállt a kapuba s fülelt, szúrós szemmel nézve az úton haladó járműre: miért zavarja az áhítatot? Volt is mit látni, hallani. Játékos gyermektánc, böjti szokások, regrutabúcsúztató, lakodalmas szerepelt a programon. Táncra perdülni, nótázni támadt kedve annak is, aki csak a nézőtéren ült. Kulcsoskalácsot, kuglófot osztogattak a szalkaiak.

— Ilyen pedagógus-házaspár kellene minden faluba — dicsérte Botlikékat Őszi Irma, a CSEMADOK járási titkára. — Nem sajnálják az időt, évek óta fáradhatatlanul dolgoznak. Negyvenöt embert vittek színpadra, emberséggel, szeretettel tartva össze a csoportot. Pedig nem Szálkán laknak, kifogást találhatnának, de az ügyszeretet, a lelkiismeret nem engedi. Nézzük csak azt a bácsit, nénit ott a színpad bal oldalán, a nyolcadik ikszet tapossák. De a szó szoros értelmében, hiszen táncolnak!

Hát itt nincsenek „generációs ellentétek". „Lakodalom" közben szó sem lehet ilyesmiről. A dallal se sietni, se lemaradni nem lehet. Tökéletes együttműködésre van szükség akkor is, ha az egyik szereplő nyolcvan éves, a másik meg húsz. Valahogy így kellene együtt élni a színpadon kívül is .. .

Felkerestem őket a kulisszák mögött. Cserge Ferenc, a nyolcvan éves, pödört egyet a bajuszán, úgy mondta:

— Akkor a lagzik kedden voltak. Hogy kedvesek legyenek. Meg a lagzi előtti estén ünnepi vacsora volt, olyankor húst ettünk, és pénteken azt nem lehetett.

— A Héttől van? Olvassuk ám a lapot. Mostanában igen jó. Lehetne benne több szépirodalom, például novellák — szól Magyar Rozália.

— Ejnye má, no! Elnovelláztam a faszöget — bajlódik Magyar Pálné a rokkával.

— Hogy állt össze a műsor? Mennyit gyakoroltak?

— Mi gyűjtöttünk össze mindent. Ez eredeti szálkái anyag. Jókedvből csináljuk. A régi hosszúszárú menyasszonyi cipőmet a padlásról hoztam le — mondja Trieb Rozália. — Még szerencse, hogy eddig megőriztem. Hatvanegyben mentem férjhez.

— Elhoztam a fiamat is, vőfélynek, a lányomat meg koszorúslánynak. A férfiakat otthon hagytuk.

— Leírtam a páromnak, mit kell csinálnia. Olvassa reggel, s kérdi, hol kezdje? Mondom bent. a rendcsinálásnál.

— Én azt mondtam az uramnak, csukja be az ajtót és írja ki, ma nincs félfogadás.

— Sokat köszönhetünk a Botlik-házaspámak. Az ö jóvoltukból jutottunk el ide. Az egész csoport magva a női éneklő

csoport, de van vegyeskar és irodalmi színpad is. Ezekhez jöttek a többiek. Valamennyien CSEMADOK-tagok.

Pár méterrel arrébb, a magyarországi vendég, a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola táncegyüttese gyakorol.

— Mit jelent az együttes számára a zselizi szereplés? — kérdezem attól, akinek intésére figyel az egész csoport.

— Már maga az utazás is öröm. Ritkán nyílik alkalmunk világot látni. Megtiszteltetés is egyben, az előttünk itt fellépő együttesek ismert jó színvonala kötelez.

— Az első élmények?

— Tegnap Káinén, a kultúrházban léptünk fel. Alig eresztett irtunkra a hálás közönség. Nagyon jól éreztük magunkat. A fogadtatás, a vendéglátás, az ellátás—minden kiváló — zárta a szót Mucsi János, az együttes vezetője.

Már régen nem voltak itt szombat este ennyien — nézelődtek, bólogattak az emberek. Ismerősök, jóbarátok találkoztak, öröm s kézfogás: — „Hát te is itt vagy?” „Mi van veled?" — peregtek a kérdések. Madárfüttyel keveredtek a Szőttes és az Ifjú Szívek nótái, táncosaik dobogása. Aztán a madarak is elhallgattak. Vagy mert aludni tértek, vagy mert ők is inkább a pódiumról áradó dallamokra figyeltek. Hátha eltanulhatnak valamit... Estére levél se rezzent, még a bárányfelhők is megálltak az égen, úgy hallgatták a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának csengő szólamait. Zengett a dal a közönséghez, mindazokhoz, akik a huszonöt esztendő alatt már megfordultak Zselizen Mindenkihez, akik vágytak, vágynak a magyar kultúra, a népi táncokon, játékokon alapuló hagyomány megismerésére.

A múlttal való ismerkedés vasárnap délelőtt folytatódott. Előbb csak az első padsorok teltek meg kíváncsi emberekkel — „Ugyan mit csinálnak?" — Vetik a kendert. Ki mezítláb ki papucsban, ahogy az régen szokás volt. — „Ilyen magasra nőj!" — dobják fel a zsákot a munkából hazatérők. Jókai Marika kísérő szövegét egyre többen és többen figyelik. Majd learatják, áztatják, tilolják a kendert. S mindezt a színpadról levonulva nagyon ötletesen megoldott padlón, közönségközeiben. Mikorra a tilolásra kerül sor, már mindenki feszülten figyel. Ez az igazi hagyományápolás! Nekem pedig fűlembe csendül a pénteki versenyen hallott dal: „Tilolom kenderem, kenden jár az eszem, egész héten."

— Ez mi? Az mi? — kérdezik a fiatalabbak, a számukra eddig ismeretlen szerszámokra mutatva. Még Puchovszky Veronika, a gímesi általános iskola Villő tánccsoportjának tagja is tágra nyitja a szemét. Pedig ö már megfordult néhány népművészeti rendezvényen. Hét éve táncol a csoportban, sajnos lassan kinő belőle. Már hetedikes. A színpadról lelépők között ismerős arcokra lel. Például Kutyka Ernőre, a lédeci (Ladice) legényre.

— Amit itt láttak, az minden úgy ment végbe a valóságban

is. Ez az ing a nagyapámé, Balázs Antalé volt — mutat a monogramra. — Közös próba csak a múlt héten volt, mégis tudta mindenki, mit kell csinálnia. Ha az ember akar, akkor