A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-20 / 38. szám

lásra való szövetkezéssel vádoltak. Több drezdai újságírót is ide zártak, miután Otto von Bismarck birodalmi kancellár elleni becsületsértésért elítélték őket.

A további években egyre több volt a „felforgató tevékenységgel" vádolt fogoly: a munkásság vezetői, akik a tőkés elnyomás ellen harcoltak. 1919-ben és 1920-ban két

forradalmi események 1918 novemberében tetőztek, amikor a munkás- és katonatanács kikényszeritette a szász király lemondását és kikiáltotta a „szocialista köztársaságot". A tüntetők lelkes éljenzése mellett tűzték ki a királyi palotára a vörös lobogót.

1919-ben alakult meg Drezdában a Német Kommunista Párt városi szervezete. A

NYOMÁBAN

alkalommal is megjárta Königstein sziklabörtönét Fritz Heckert, a Német Kommunista Párt egyik megalapítója.

A múzeummá átalakított egykori börtönben kiállított dokumentumok közelebb hozzák a látogatóhoz a német baloldali mozgalmak harcosainak életét és munkásságát. Emléktáblán olvasható annak az ötven szociáldemokrata, illetve kommunista funkcionárusnak a neve, akiket az első világháborút követő forradalom leverése után itt tartottak bebörtönözve 1919—1920-ban. Dokumentumok emlékeztetnek Fritz Heckert életútjára. aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy hamvait a moszkvai Vörös téren, a Kreml fala előtt helyezték örök nyugalomra, a kiemelkedő német forradalmár, Clara Zetkin hamvai mellett.

Az első és a második világháború folyamán Königsteinben hadifoglyokat őriztek. Olyan erődnek tartották, ahonnan lehetetlen a szökés. Ez csak egyetlen embernek sikerült, Henri Giraud tábornoknak, a francia ellenállási mozgalom ismert személyiségének, akit szintén mint hadifoglyot őriztek itt. 1942. április 17-én fogolytársainak segítségével sikerült megszöknie. Franciaországba hazatérve bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, a német megszállók elleni harcba.

A várbörtön foglyait 1945. május 9-én szabadította ki a szovjet hadsereg. Azóta megváltozott a hírhedt erőd rendeltetése. Az NDK hatóságai tetemes költséggel restauráltatta az egyes épületeket, s ma az egész együttes mint vármúzeum szolgálja a nagyközönséget.

AZ ELBA VÖLGYÉNEK GYÖNGYE

Kíváncsi érdeklődéssel várták csoportunk tagjai a találkozást az Elba-parti metropoliszszál, ennek gazdag történelmi és kulturális emlékeivel. Mindannyiunkat elbűvölt a szász királyok egykori rezidenciájának pompás barokk épületcsoportja, a Zwinger fegyver- és porcelángyüjteményével, a világhírű drezdai képtár, a Semper Galéria, a Grünes Gewölbe kincsgyüjteménye, mely — akárcsak az egész város — mind-mind a szó szoros értelmében halottaiból támadt fel a második világháború értelmetlen pusztítása után.

Idegenvezetőnk, a kedves, fiatal Ingrid Dietrich ismertetett meg a város régebbi s korábbi múltjával és jelenével. Figyelmünk ismét a tanulmányi kirándulás tulajdonképpeni témakörére: a forradalmi hagyományokra s a második világháború eseményeire, az antifasiszta ellenállásra irányult.

Már a múlt század közepén, 1849. május

3-án fegyveres felkelés tört ki a reakció ellen Drezdában, s ezt csak öt napi harc után tudta leverni a porosz csapatokkal megerősített szász királyi haderő. 1 905 decemberében 80 ezer munkás vonult ki az utcákra, s az első világháború éveiben hatalmas május elsejei tömegfelvonulásokkal, sztrájkokkal tiltakoztak a dolgozók az értelmetlen háború, a háborús szenvedések, nyomorúság ellen. A

kommunista párt szilárd pozíciókat épített ki. főként a munkások lakta külvárosokban.

1933 januárja után. amikor Hitler és a nácik magukhoz ragadták a hatalmat, az egész Birodalomban s Drezdában is megkezdődött a haladó erők üldözése. Már 1933 februárjában és márciusában véres terror indult a kommunisták, szociáldemokraták és a szakszervezeti vezetők ellen. Több ismert drezdai kommunistát meggyilkoltak, köztük S. Rädelt, R. Rennert és K. Schlossert. A haladó erők azonban az üldözések ellenére is tovább szervezték az antifasiszta ellenállást. A kommunista párt vezetésével illegális csoportok alakultak. Ezek egyik feladata volt az életveszélybe jutott elvtársak megmentése, átjuttatása a csehszlovák határon.

A fasiszta elnyomás, terror csak növekedett, amikor a fasiszta német hadsereg sorra szenvedte el a vereségeket a második világháború valamennyi frontján. Csak a volt drezdai kerületi bíróság börtönében 1069 kommunistát és ellenállót végeztek ki

1939-1945 között.

Megrendültén járja végig a látogató a volt börtön udvarát, ahol szoborcsoport emlékeztet az itteni szörnyűségekre. A kivégzések helyén felállított emlékmű elítélteknek egy csoportját örökíti meg azokban a pillanatokban, amikor az ítéletet meghallgatják. Megrendítő kép, a borzalom árad belőle, akárcsak a siralomházként használt börtöncellákból. Ezeket ugyanolyan állapotban őrizték meg, mint amilyenek akkor voltak, amikor az elítéltek utolsó óráikat töltötték itt a kivégzés előtt. Csak a vakolatot sikerült még az utolsó pillanatban a fasisztáknak lekaparniuk, hogy megsemmisítsék a foglyoknak körömmel a falakba kapart utolsó üzenetét.

E szomorú helyekkel éles ellentétben áll az épület többi része, ahol a drezdai műszaki egyetem egyes itézeteit helyezték el. Az elnevezés azonban — Georg Schumann emléképület — emlékezteti és emlékeztetni fogja az itt tanuló diákokat az óriási áldozatokra, amelyek árán a szocialista ma megszületett. Tisztelettel őrzik az egyetemisták Georg Schumannak, a Német KP egyik ellenálló csoportja vezetőjének emlékét, aki más harcostársaival együtt 1945 januárjában ebben a börtönben lelte halálát.

A meggyilkolt antifasiszták emlékművénél a szlovákiai pedagógusok is elhelyezték a hála és a kegyelet virágait.

Szöveg és képek : PAVEL HAŠKO

MŰTÉTRE

VÁRVA

2. Bizalmas ügyekről — sokszemközt

... Az abortuszbizottság bizalmasan beszélget a terhességmegszakítási kérelmét indokló asszonnyal. Amikor kiderül, hogy — fehér köpenyben — a riporter is ott ül bizottsági „tagként", az asszony még szókimondóbbá válik.

„Megmondom őszintén, ha a nevemet nem írják meg az újságban. Nézzék, van egy fiam, nem élünk rosszul, kocsink van, nyáron külföldön nyaraltunk. És mégsem akarok több gyereket! Nekem, az anyának ne lenne jogom ezt eldönteni?! Sajnos, eléggé könynyen teherbe esem, de egészséges vagyok, úgyhogy az abortuszt meg sem érzem. Nekem nem árt. Szedjek tablettát? Elfoglalt vagyok és feledékeny; attól tartok, hogy elfelejteném pontosan bevenni azokat a pirulákat. Higgyék el, számomra tényleg az abortusz a legegyszerűbb megoldás; oda se figyelek, másnap akár már munkába is mehetnék. Egyébként, harminchárom éves közgazdász vagyok."

Egy-, másfél órával később a bizottságvezető főorvos dolgozószobájában ülök. Beszélgetés közben egyszerre csak megberren a telefon — és pillanatok alatt kiderül, hogy ezt a beszélgetést a 33 esztendős, abortuszpárti fiatalasszonynak is hallania kellett volna.

„Értem, hat hónapra született, 850 grammal. Mennyi idős most? Igen, akkor hát négyhónapos ... A végtagjai is bénák? Hát sajnos, ebben az esetben, úgy látszik, súlyos a dolog. Ön az édesanyja? Értem, első gyerek. Kérem, volt megelőzőleg művi terhességmegszakítása? Tizennégy esetben? Sajnos, azt kell mondanom, így már érthető ..."

A főorvos kedvetlenül teszi le a kagylót. Sokévi gyakorlattal rendelkezik, de alighanem ennyi idő után sem könnyű napirendre térnie a dolog fölött, ha a veszélytelennek tartott művi terhességmegszakítások — esetenkénti — szomorú eredményeivel találkozik. A múló évek során újra meg újra tapasztalnia kellett, hogy a nők két dologért képesek mindent megtenni: hogy ne legyen gyermekük, és hogy legyen. Az első esetben a bizottság előtt bizonygatták, miért kell mindenáron szabadulni magzatuktól; a második esetben a műtétet, gyógyfürdőt, mindent kipróbáltak a gyermektelenek — hogy végül aztán gyámügyi hivatalokon át harcoljanak örökbe fogadható kicsinyekért.

Érthető, hogy a szülészek legtöbbje nem szívesen vállalkozik a terhesség-megszakításra, mondván, ő azért van, hogy életet segítsen a világra, nem pedig, hogy pusztítson. A terhesség-megszakítás ugyanis — minden „népszerűsége" ellenére — a legdurvább sebészi beavatkozások egyike, mert a legbiztosabb kezű orvos is átfúrhatja a méh falát; de egyéb, főként később fellépő, szövődmények is jelentkezhetnek. A legsúlyosabb következmény, a halál, szerencsére azonban nagyon ritkán fordul elő: egymillió műtétből mintegy öt-hat alkalommal.

A fogamzásgátló szerek népszerüsödésével egyenes arányban mutat enyhén csökkenő irányzatot az abortuszok száma, és az orvostudomány fejlődése a műtétre vállalkozó nőkre leselkedő veszélyforrásokat is mérsékli. Az eredmények mellett vannak azonban árnyoldalak is. A kórházi állapotokat ismerve nem nagyon csodálkozhatunk azon, ha az abortuszon keresztülment nőket nem nézik jó szemmel az ágyhiánnyal küzdő osztályokon. Persze, a betegek nagy része is örül, ha mielőbb megszabadulhat a kórházi környezetből, de mindez nincs jó hatással a páciens egészségi állapotára. Az az ideális, ha valaki legalább három napig a nőgyógyászati klinikán maradhat. Ilyenkor van idő a páciens előkészítésére, a műtét elvégzésére s legalább harminchat órás utókezelésre és megfigyelésre is.

Statisztikai adatok tanúsága szerint a nagyvárosokban — főként Bratislavában — csökkent legkevésbé az abortuszok száma. A fővárosi klinikák és kórházak ezért nehezebb helyzetben vannak, mint a vidékiek. Különösen azoknak az orvosoknak van sok gondjuk, akik fiatalkorúakkal foglalkoznak, mert a tizenévesek is szép számmal jelennek meg az abortuszbizottságok előtt. A meggyorsult testi fejlődés következtében a biológiai érettség korábban ébreszt szexuális vágyakat a tizenöt-húsz év közöttiekben is. Részben az iskolákban végzett szexuális felvilágosítás, de főként a családi nevelés hibája, hogy nem tudatosítják magukban az idő előtt kezdett nemi élet veszélyeit, s ugyanakkor azt sem tanulják meg, miként védekezzenek a nem kívánt terhesség ellen. Pedig ebben a korban a terhességmegszakítás különösen aggasztó következményekkel járhat, hiszen az orvos még akkor kénytelen beavatkozni, amikor a szervezet még fejletlen, kialakulatlan. Igaz, nehéz tájékozottságot várni a tizenévesektől, ha a nővéreik vagy a szüleik között is olyan tévhitek keringenek, hogy a művi vetélést pusztán egy injekcióval is el lehet intézni?!... Az orvosi tapasztalat ezzel szemben az, hogy az a terhesség, amely egy hormoninjekciótól „elmegy", nem is volt valóban terhesség.

A nőgyógyászati rendelők várótermeiben hallott beszélgetések alapján sokan érdeklődnek afelől is: vajon milyen hatósági jogkörrel rendelkeznek az abortuszbizottságok?

Nos, íme a tömör, de pontos válasz:

„A bizottság akkor engedélyezheti a műtétet, ha ezt az anya betegsége indokolja, ha rossz házasságban él, vagy egyáltalában nincs férjnél, ha nincs lakása, ha három vagy több gyermeke van, ha a terhesség megszakítását szociális vagy egyéb súlyos egyéni indokok okolják."

A fentiekből nyilvánvaló, hogy a rendelet valóban sok kitérőt, mérlegelési lehetőséget engedélyez.

Természetesen, az AB-bizottságok elsődleges kötelessége — minden esetben — a „gyerekpárti" rábeszélés.

Mert az ember — ember és nem lelketlen lény.

A gyermek pedig védtelen, szeretetre méltó, a szülő külsejének, tulajdonságainak megható hasonmása.

Ha már a világon van, nem lehet nem szeretni.

17