A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-06 / 36. szám
kezét a bőmadrágjába, hadd kívánjam ehhez a kerek harmincashoz az isten áldását. Ha már így én vagyok az első gratuláló. Sebestyén megölelte a legényt (kissé bűzlőtt az italtól, bizonyára már reggel óta öntözgette a torkát), majd félretolta az asztalon heverő vázlatokat, ezt-azt begyömöszölt az almáriumba, és nagy izgalmában kiszaladt az első helyiségbe. — Majdnem elfelejtettem. A kisasszonyok ezt is itthagyták. A fiú egy lapos csomagot adott a kezébe. A festő óvatosan bontott ki a papírok közül egy olajfalemezt, rajta festmény: aranyozott háttéren, sziklás tájban két elárvult fal. Ulrika. Figyelmesen forgatta a deszkalapot, és közben a lény hangját hallotta. A túloldalon latin mondat volt. TANÁCS: ÚGY TARTÓZKODJ ITT, MINTHA ÚTRA KÉSZÜLNÉL A másik sarokban egy apró U betű és az évszám: 1502. Furcsa harmincadik születésnap, az ördögbe is. Gyorsan koccintott a segédjével. ... MINTHA ÚTRA KÉSZÜLNÉL Az a bölcselkedő, butácska kis Hillebrandt lány. Sohasem kívánta még ennyire hallani az öreg perjel szavát, mint éppen ebben a percben. Szinte repült a domonkos rendház folyosóin, és kopogás nélkül berontott a cellába. — Máté atya! A dominikánus megriadt, és gyorsan elfedte magát egy sötétbarna foltos fehér lepedővel. — Miért nem kopogtatsz előbb, Sebestyén? — Tisztelendő atyám, mit jelent ez az ostor a kezedben? Milyen fülledt itt a levegő. — A festő az ablakhoz szaladt, és hevesen kitárta. Az udvarról sertések visítása hallatszott, amely elvegyült a tűzifa fűrészének monoton hangjával. — Még nem kezdtem el, barátom — mosolygott szinte eszelősen a szerzetes. — Megzavartál. Nem jársz hozzám délelőtt. A festő hevesen az öreg szerzeteshez lépett, és megpróbálta átölelni. — Harmincéves vagyok. Születésnapom van, tisztelendő Máté atya! Máté az asztalra tette a rövid nyelű ostort. — Gratulálok, fiú. Délután még jobb szívvel köszöntenélek. Nem kellene délelőtt a kolostorba jönnöd. Megvannak a kötelességeink. — Ezt nevezitek kötelességnek? Mind megőrültetek. Úristen, micsoda világ! — Ne kiabálj, idecsődíted a szerzetes társakat. Nem szeretném ... — Nem értem! Semmit sem értek! — A festő leült, megérezte a fürészpor illatát. — Máté atya, sohasem sejtettem ... — Csak az utóbbi hónapokban teszem. A karnevál óta. Nemcsak magamért, kedves fiam. Érted is ... — Hagyd abba, tisztelendő atyám! — A keresztényekért teszem, akik hivalkodva vétkeznek, akiket megszállott az ördög, mint engem, téged, a püspököket, a királyokat is. Hadd el, nincs más út. Vagy kihajtjuk magunkból az ördögöt, vagy ö semmisít meg minket. Gyenge vagyok, és ezért a testemet hívom segítségül a saját testem ellen. A kezemet a kezem, a bőrömet a bőröm, a fájdalmat a kéj érzése ellen. Még nem tudom, ki győz. Ilyenkor csinálom ezt, délelőtt, amikor a parasztok fát fűrészelnek számunkra az udvaron. A malacok visítása közben ostorozom magam, hogy a közös ebédig és imáig megpihenhessek. Becsukom az ablakot, és a számba tiszta rongyokat tömök. Ne félj, még senki sem kapott rajta. Menj el, kérlek és felejtsd el, amit láttál! A festő megfogta a szerzetes kezét. — Nem. nem! Hiszen ez kész téboly! Valamennyien megörültetek! Hát így kell követni az Urat? — Az a legszörnyűbb, hogy lassan már nincs, aki feloldozást adjon, Sebestyén. Nekünk. az egyház szolgáinak, akik erőnket az apostoloktól származtatjuk. — De hiszen az apostolok éppúgy emberek voltak, mint mi, Máté atya. Dolgos emberek a mindennapi életből, akár a mai csizmadiák, bányászok, asztalosok, pásztorok. Megvolt a maguk áruló Pétere, Júdása és hitetlen Tamása. Te meg ostorozod magad ... Törd darabokra, dobd el, égesd el ezt a szégyen eszközét! — Nem tehetem, barátom. Érzem a magam bűnét, szerzetes testvéreim és rendfőnökeim bűnét. Nem érted, hogy már nincs, aki feloldozzon bennünket? Sebestyén felállt, és fel-alá járkált a cellában, szánakozva nézte a dominikánust, akinek összefröcskölt fehér leple alól csupaszon kandikált elő lúdtalpas, piszkos lábfeje. Pillantása a munkaasztalon, a szent könyveken nyugvó rövid parasztostorra esett. Megpróbált megkapaszkodni valamilyen épkézláb gondolatban. A dominikánus szomorúan csóválta a fejét. — Jobban féltem az egyházat, mint te. Én ennek az egyháznak a közepében élek, és nemcsak baráti beszélgetésekre járok a kolostorba. Látom, mi történik, és várom, mikor omlik ránk Róma egész bonyolult építménye. Anynyi márvány, selyem, igazgyöngy, arany, festmény, serleg túl súlyos a galileai halász utódainak csupasz vállaira. Ha ez a hegy egyszer leomlik, eltemet minket, eltemet engem. — Hát szegülj szembe, tisztelendő atyám! Ne a tested, ne önmagad ellen fordulj. Ne hasítsd ketté önmagadat, mint a török kardja a keresztényt, hanem szegülj szembe! — Szegüljek szembe az egyházzal ? — Ne. Csak mutass példát. Élj természetesen, szabadon, de méltón. — Szavak, szavak ... Magad is bizonytalan vagy. Szabadon, de méltón. Mit értesz ezen? Sebestyén vállat vont. — Festő vagyok, semmi más. — Felvette az ostort az asztalról, és bőrrojtjait az ujjai közt morzsolgatta. — Vajon lehetne ezzel festeni ? — nevetett. — A javulásnak az egyházból kell kiindulnia. Magából a kereszténységből. Bévülröl. — Ki akadályoz ebben? Szegülj szembe. Ne olvass. írj. — Én csak egyszerű dominikánus vagyok Selmecen. — A város polgára vagy, rendház perjele vagy egy erős városban, amelynek aranyától, ezüstjétől függ az ország uralkodói udvara és az egész királyság helyzete. És részben Európa sorsa is. DÉNES GYÖRGY KÉT VERSE: PATKÁNYFOGÓBAN Egyik szemével röntgenez, a másikkal a túlvilágra bámul, leikével véges tengerre evez, de tartja még a lét gáládul. Vén arc, keserű (csúf bürök a gazban), nézdegélt a napszítta lugasban, pólyázta kedvét, nem ölelte álhit, most röntgenezhet báván mindhalálig. A múlt is elvész, ha már nem vigasz, a csodák kővé, vassá merevednek, érthetetlen, hogy mindig ugyanaz, szép mákonyával mindig új a kezdet. A ritmus mindig új ritmusra rímel, a boldogtalan egyre jobban mímel, s mert nincs megállj, az Idő heccel s rója köreit: a lét patkányfogója. Végül a hús, a csont is megszelídül, fogatlan ínnyel nézi már a holdat, mindegy: párnára, pocsolyába szédül, átkot vonít vagy halkan burukkolgat. PANICA RUMANOVÁ FELVÉTELE OPTIMISTA ÉNEK Elég volt az agg nyögdécselésből, az élet nyűge dajkálja a vágyat, kihúny a szívben az alázat fogadj be nyílt öböl, hadd rakom ki a bálákat hajómból a szajha délszak torz romantikáját, véremben dac, tüdőmben ózon, szakajtsd a tett rézeres virágát, s látod, főikéi a halhatatlan lélek a bátor égen füstölög a zápor, csupasz kardok, csillámló cselvetések szakadnak ki az isten kozmoszából, hajrá, fiúk, a vérünk bíborában ragyog a menny és bölcs erők fakadnak, a farkas-jövő vemhes horpaszában már nő az üszke dacnak és haragnak. 11
