A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-30 / 35. szám
Jean Auguste Dominique Ingres a francia klasszicizmus egyik legjelentősebb alakja 200 éve, 1780. augusztus 29-én született Montanban-ban. Tanulmányait előbb a toulouse-i akadémián végezte, majd 1797-től J. L. David műhelyében ismerkedett a festészet fortélyaival. Itáliában először Rómában, később 1820-tól Firenzében élt. Párizsi visszatérésétől (1824) Ingres a francia művészeti élet elismert személyiségei közé tartozik, amit az is kellőképp alátámaszt, hogy a Művészeti Akadémia tagjává választják. Újabb hosszabb római tartózkodása 1834—1841-ig nyűiig, majd visszatér Párizsba, és 1850-töl mint az École des Beaux-Arts elnöke működik. Munkásságának társadalmi hatását bizonyítja, hogy 1862-ben szenátorrá, 1865-ben pedig az antwerpeni Királyi Művészeti Akadémia tagjává választották. Halála előtt szülővárosára, Montanban-ra hagyományozta életművének egy jelentős részét. Párizsban halt meg, 1867. január 14-én. A klasszicizmust, mint a 18. század második harmadának és a 19. század első negyedének stílusirányzatát a rend, a fegyelem, a művészet értelmi vonatkozásainak előtérbe helyezése, a szimmetria dicsőítése, a szabálytalan kerülése, a témaválasztás hangsúlyozottan emelkedett volta jellemzi. A francia klasszicizmus festészete, élén Somkútnak azért nevezték el a kútra emlékeztető, friss vizű forrást, mert tavaszonként, messziről láthatóan, ékes sárgán virágzott fölötte a som. A közelébe épített erdészlak pedig erről a forrásról kapta a nevét. Különben a forrás meg az erdészlak a murányi völgy alig 150 lakosú Gömörnánás (Gemerský Sad) nevű községének határában található. Nincs írott története a falunak. A múzeumban őrzött oklevelekben, adólajstromokban csak im'rtt-amott található a neve. így Somkútnak, az ott történt esetnek sincs írott története. Tanúja azonban van. Jankosik László, a 89-es helyrajzi számú ház gazdája, ma már a földművesszövetkezet nyugdíjasa, jól emlékszik a történtekre. Ő vezet bennünket az eset színhelyére, az elhagyott, üres erdészlak mögötti, romos istálló kőfalához. Csapkodva röpködnek fölöttünk a szürke balkáni gerlék. A ragyogó, tiszta fényben még a fűvel benőtt ösvényről, messziről látható, gazdátlan rom is szép. Cifra kankalin, csodabogyó, csenkesz, sokféle cserje, lila, sárga, kék színű virág virít körülötte. Örvendezteti a szemet. Kakukkfű illatoz lépteink nyomán. Boldog, derűs béke jár velünk. Ö azonban mintha mást látna. Emlékeinek felidézésével mást láttat velünk. Sötét, borús tájat. — Nem hittünk mi már akkor sem Mária országának megmentésében — magyarázza —, sem abban, hogy nekünk küldetésünk volna a közép-kelet-európai élettérben. Semmiben sem hittünk. Csak élni akartunk. A fegyvert már eldobtuk. A zsoldkönyvünket, a nyakunkba akasztott dögcédulát meg a hamis, régen lejárt érvényességű szabadságosleveleket is. Átöltöztünk, ki milyen ruhába tudott. Az erdőt jártuk, mint a vadak ... Ott bujkáltunk. Ahogy lépked a köveken felfelé, igyekszik minél előbb a kőfal mellé jutni, belecsap szemébe a galagonyaág. Úgy mutat a bejárat mögött tátongó ürességbe, mintha látná ott a jámboran kérődző teheneket, érezné az istálló enyhét. — Ott húzódtunk meg! Ott, az állatok között, mind a heten. Reszkettünk, mert mindenfelől lövöldöztek. Az oroszok is, a németek is. — Nem vették észre a közeledő németeket? — kérdem. Jean Auguste Dominique INGRES „Itt feküdtem, és eszmélni kezdtem..." Kezét szeméhez emeli, mert könnyezik, és úgy pislog felém, mintha nem értené a kérdést. — Az ordításra felugrottunk — mondja. — David pompázatosán előkelő s Ingres inkább intimebb megfogalmazású vásznaival, kevésbé mutat szoros összefüggést a görögrómai szépségideállal, mint a korabeli építészet. S bár Ingres egyedülálló hozzáértéssel sajátította el az antik szobrászat, fali- és vázaképfestészet kompozíciós sajátosságait, művészetében mégis többet merített az olasz reneszánsz festészetéből. Ingres színrelépésekor a már nagyban polgáriasult társadalom a pompázatos barokkban és a klasszikus antik művészeten túlmenően a festészetben is a mesterkéletlenebb, a természetesebb formák megörökítését kívánta. Ingres festészetének központi témája az egyes emberi alak, amit már nem a mozdulatlanságba merevedett antik hagyományok folytatásaként ábrázolt, hanem megkísérelt — igaz vázlatosan és sokszor a részletekben kimerülve — a maga egyszerű természetességében feleleveníteni. Vitathatatlan, hogy bár egyes reprezentatív alkotásai és az uralkodókat dicsőítő vásznai ma már mondanivalójukkal nem ébresztik fel a néző érdeklődését, portréi, női aktjai és többalakos zsánerszerü kompozíciói a modellálás biztonsága és érzékeny pontossága folytán mégis kiváltják elismerésünket. A klasszicista festők többségével ellentétben Ingres nélkülözte az erős és színes A szerző felvétele kz ordításra. A fronton mindenki mindig ordított...- És? — Csak arra emlékszem, hogy felemeltem képalkotó készséget, így alkotásai közül — pár sikertelen kísérlettől eltekintve — szinte teljesen hiányoznak a történelmi tematikájú művek. Portréi, ellentétben a klasszicizmus első igazi nagy mesterének, Dávidnak arcképeivel, inkább mellőzik a hideg, méltóságos ábrázolásmódot, több elevenséget, lélektani elmélyedést mutatnak, felhasználva ehhez a természetből ellesett formákat és a színeknek nemcsak modelláló, de érzelmi erejét is. Rajzainál leginkább a finom, érzékeny vonalvezetést, a részletek kidolgozásának formai összhangját, a harmonikus képrészletek képszerkesztést emelhetjük ki. S bár Ingres minden erejével küzdött a klasszicizmustól eltérő új irányzatok fellépése ellen, tiszta formavilágával, s gyakran a klasszikus művészeten túllépő alkotásaival mégis a modem törekvések kiindulópontjává vált. A klasszicizmus, és így Ingres festészete is szakmai körökben már régóta vita tárgyát képezi. Valós és vélt értékeit nem a mi munkánk megítélni, de kétségtelen, hogy Jean Auguste Dominique Ingres festészetének művészettörténeti jelentőségéhez nagyban hozzájárul nőalakjainak bájos megjelenítése és — arcképfestészetében — az emberi egyéniség, a személyiségformáló vonások kiemelése. NAGY KORNÉLIA mind a két kezemet, és lihegtem ... Életemben úgy még nem lihegtem, olyan hőség dolgozott bennem ... Megértettem, hogy partizánoknak tartanak bennünket. Meg kell halni... — A német katonák arcára sem emlékszik? — Semmire. Csak néztem a puskacsöre, és remegtem ... — Azután? — Itt álltam az ajtó mellett, a sor szélén. Azt tudom, de csak a puskacsövet láttam. Semmi mást. Semmit, semmit... Próbáltam már ezerszer és ezerszer visszagondolni arra a pillanatra. Puskacső. .. Más semmi. — Egy szempillantáson múlhatott — magyarázza. — Lövést nem hallottam, saját esésemre se emlékszem. Itt feküdtem, és eszmélni kezdtem, hogy hallok ám, hallom a géppuska ropogását. Csak a fejemet mozdítottam, azután kinyitottam a szememet.. . A többit már úgy mondja el, mint szokta, az átélés izgalma nélkül. Mesélve, ahogyan már sokszor, nagyon sokszor elmondta az ismerősöknek, az érdeklődőknek. Hat társa — Veverica György, Slízs László, Donó István, Bodnár Lajos, Bodnár István, Szabó András — holtan feküdt mellette. Ő élt. Csatakos, vizes inge már száradni kezdett. Az eső szemerkélt, ha egy csepp az arcába esett, tűszúrásnak érezte, más baja nem volt. Hason csúszva jutott el az üres disznóólig. Bemászott, ott ült hajnalig. A németek ügyet sem vetettek a holtakra, nem is várták meg a hajnalt, eltűntek. Hajnalig semmi sem történt, senki sem jött. Elindult a falu felé. Persze, kerülővel. Csak másnap reggel merészkedett be a faluba, amikor látta, hogy szovjet tankok állnak az utcán, körülöttük nyugodtan, békésen járkálnak a katonák, az emberek, a gyerekek is. Ez tehát a somkúti eset története, melynek tanúja vallomását nem ok nélkül fejezi be ezekkel a szavakkal: — Soha többé háborút! Soha többé . ..! Egyébként a községben a felszabadulás évfordulójának napján a temetőbe mindig friss virágot visznek a lakosok Jankosik László egykori bajtársainak sírjára. Az évfordulós ünnepségeken is megemlékeznek róluk, s az esetre gondolva magyarázat nélkül is értik: a békét nem elég óhajtani, a békéért harcolni, küzdeni kell. HAJDÚ ANDRÁS • 22
