A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-23 / 34. szám
ló meleg pára egy méter magasan a víz fölött is megvéd a hidegtől. Nem csoda, ha a medencék szegélyén egész évben virágzik a muskátli. Lent a történelmi városrészben különböző korok építészete és stílusa váltakozik, mint például a Széchenyi téren, ahol Xantusz János múzeuma őrzi a múltat, vagy vele szemben a régi gyógyszertár, ahol épségben megmaradtak a mennyezeti freskók. Féltő gonddal ápolják a győriek az utcák sarokerkélyes házait, vagy a Napóleonházat, ahol 1809-ben megszállt a császár. Ugyanolyan gonddal óvják a régi városkép hangulatát, mint a Kisfaludy Színház mellett „meghagyott" elragadó színes, régi házsort. Felvetődhet a kérdés, hogy minek köszönheti Győr a fejlődést. Egyszerű a válasz. Fejlett iparának. A Rába gépgyárban nagy sorozatban gyártják a diesel-motorokat, kamionokat és a nagy teljesítményű traktorokat, valamint a gépkocsiipar számára nélkülözhetetlen hátsó hidakat. Ezekből mi is vásárolunk a hazai gépkocsiiparunk számára. Ma ugyanúgy ismerik szerte a világon a Graboplaszt műbőrgyár termékeit, valamint a Gardenia textilüzem függönyeit, hogy csak a legismertebbeket említsem. Szépek Győr új városrészei is. Az építészek arra törekednek, hogy a panelházak egyhangúságát különböző variációkkal feloldják, színesebbé, változatosabbá tegyék. Egyébként a győri házgyár termékei hozzánk is eljutnak munkásszállók, diákotthonok és szállodák formájában. A legújabb éppen Prágában épül és ugyanúgy díszévé válik majd a városnak, mint amilyen a Duna-parti metropolisunk előző években épített szállodája. A város forgalmas üzleti negyedében szembetűnő a könyvesboltok kirakatainak gazdag választéka. Legalább ugyanilyen gazdagok Győr irodalmi hagyományai. Számos jeles író és költő élt, alkotott vagy járt e városban. Győri diák volt Kisfaludy Károly. Kazinczyt 1795. szeptember 29-én megbilincselve vitték át a városon. Csupán egyetlen ember kereste vele a találkozást, Kis János író és egyben az iskola rektora. Itt diákoskodott, majd tanított Jedlik Ányossal együtt Czuczor Gergely. Gárdonyi Géza indította el itt a „Tanítóbarát" című folyóiratot. A vagongyárban dolgozott a század végén Kassák Lajos. A háború utolsó hónapjaiban 1944 novemberében a városon keresztül hajtották át Radnóti Miklóst. „Tarkólövés — így végzed hát te is" — A költőnek e szomorú jóslata Győr határában beteljesedett. Már rég kisütött a nap, amikor eszembe jut, hogy a Duna-parton kitűnő halat sütnek. Az asztalon, mint legutóbb, ott a frissen sült töpörtyűs pogácsa, és máris hozzák az illatozó rántott pontyot. Késő délutánra jár az idő, amikor hazafelé indulok. A falvakban a gyümölcsárusok terítették ki a turisták elé az út mentén a nyár sokszínű, szemet gyönyörködtető palettáját, a soksok gyümölcsöt. A virágos kertek előtt söprögetik a házak elejét, ünnepre készülődnek az emberek. Mosonmagyaróvár után letérek a régi római útról, s a lenyugvó nap fényében olvasom egy horvátiakta falu előtt a helységtáblát: „Bezenye" — magyarul, alatta pedig „Bizonja" — horvátul. Aztán a falutól néhány kilométerre a rajkai határátkelőhelyre érek. DUSEK IMRE CSELÉDEK MA? tu. Itt lakik a szomszéd utcában, öt perc alatt átsétál hozzánk. Hetente átlag háromszor főz, no jó, négyszer. Elviszi a gyereket az óvodába, esetleg érte megy. Nem mindig, mert ha úgy adódik, magam megyek érte. Megöntözi a virágokat, bevásárol, a ruha nagy részét mosodába hordjuk, mosnia szinte csak a gyerekre kell. Aztán leviszi a szemetet, hetente egyszer kitakarítja a lakást, havonta egyszer a műtermet. Tulajdonképpen mást nem is csinál. És kérdezd meg tőle, elégedett-e. A hátam mögött is megkérdezheted. Van a nőnek ugyanennyi nyugdíja. Kosztra semmit se költ, lakásra nagyon keveset. Számolj: mennyit tud havonta félretenni. Biztosíthatlak róla, hogy többet, mint te, vagy én. De kár veled vitatkoznom. XXX Alkalmi megkérdezettek válaszai arra a kérdésre, vajon vannak-e nálunk manapság cselédlányok: „Ezt meg honnét veszed ?! Ki menne el ma cselédlánynak, és kinek telne ma cselédlányra? Mert hogy nekem nem meg neked se, az biztos. Igaz, hogy bejárónő, meg háztartási alkalmazott, vagy minek nevezzem — több helyen van, de én ebben semmi kivetnivalót nem találok. Te talán igen?" „Cselédlányok? Persze hogy vannak, csak nem nagyon tudni róluk, mert akinek van, az inkább titkolja, míg másutt státusszimbólum a cseléd, akit persze dehogy neveznek cselédnek. Ő maga is kikérné magának. Ismerek például egy elnyűtt futballistát. Van két gyerekük, igaz. Azokat nevelni kell. Van egy nagy lakásuk, víkendházuk, azt rendben kell tartani. Aztán van a futballistánénak egy nyolcosztályos bizonyítványa, és nincs neki állása. Mert minek. De cselédlánya az van. Igaz, ő nem titkolja, ő már azok közé tartozik, akiknél ez természetes, sőt hencegnivaló. Az én feleségem le se köpi az ilyent." „Akad, de nem általános .. „Nem tudom . . . biztosan van. Persze, persze ... a házunkban is van egy család, ahol a nő nem maga takarít, nem is főz, mert szendvicsen kívül még rántottét se tud csinálni. Jár hozzá egy asszony ... nem tudom mennyit fizethetnek neki. Azt hiszem, rokonuk az asszony, vagy valami hasonló ..." „Na és ha vannak!? Hozzám is jár valaki takarítani. Én nem azért küszködtem öt esztendeig a diplomám megszerzéséért, hogy háziasszony legyek. Közben persze dolgoztam. Két éve kézbe kaptam a diplomámat, néhány százassal megugrott a fizetésem. Anélkül valahogy addig is megvoltunk, ezután is megleszünk — gondoltam, és azóta ezt a pénzt egy nagyon rendes, jóravaló asszonynak adom, aki hetente egyszer kitakarítja nálunk a lakást, s ha az anyósom betegeskedik, akkor még meg is főz. Nekünk megéri. Hárman keresünk, plusz még egy vékony nyugdíj is van a családban ... mi ebben a kivetnivaló. Az a néni ebből él, én meg abból, hogy vállalati jogász vagyok." „Hogy vannak-e nálunk cselédek? Micsoda kérdés! Hányat mutassak?! Ezret? Százezret? No, számoljunk csak. Él ebben az országban tizenötmillió ember. Ez körülbelül négy-hatmilliónyi családot tesz ki. Ezek közül legalább másfél millió együtt él a szülőkkel, a nagymamákkal és a nagypapákkal, akiknél igazibb cselédet elképzelni se tudok. Mosnak, főznek, gyereket nevelnek, takarítanak és tűrnek, tűrnek, mert mi mást tehetnek. Persze, ha az igazi cseléd az, akinek fizetnek, akkor nálunk nincsenek cselédek." „Cselédek? Ki van zárva!" „Cselédek? Erről akarsz írni? Hülyeség. Vannak, persze, hogy vannak, de nem jellemző." „Az attól függ, minek nevezzük azt, aki egy idegen családban, havi iksz összegért vigyáz a gyerekre, főz, takarít, meg ilyesmi. Van ilyen. Sajnos, van." „Dehogy kérem szépen! Én cselédeskedtem lánykoromban. Gonosz embereknél szolgáltam, szinte azért, hogy ne kelljen kidobni az ételmaradékot. Négy esztendő alatt a stafírungomra valót sem tudtam megkeresni, pedig a fogamhoz vertem ám a garast. Aztán a háború után szakácsnő lettem, most meg nyugdíjas vagyok. Megélek belőle, de hát több is elfogy. Jó erőben vagyok, ezért aztán négy esztendeje, már mint nyugdíjas, ismét eljárogatok házakhoz. Csak öt-hat helyre, és kizárólag nagytakarítani. Jól megfizetik. Van ma az embereknek pénzük kérem, és dolgozni, kivált háztartási munkát végezni nem nagyon szeretnek a mai asszonyok." „Van ilyen. De szerencsére nem általános, bár az életszínvonal emelkedésével arányosan növekszik azok száma, akik a saját lebecsülendő jövedelmük egy részét arra fordítják, hogy a rájuk háruló, de kevésbé kifizetődő háztartási munkákat, vagy azok egy részét mással végeztessék el, s ezt a munkát a saját jövedelmük egy részével másnak honorálják. Aki ezt a munkát elvégzi helyettük. Ez lényegében rendjén is van, de mint jelenség, nem feltétlenül örvendetes, mert a szocialista életstílussal öszszeegyeztethetetlen. Több okból, de ezekre már hadd ne térjek ki." XXX Erről van szó! A cselédtartás a szocialista életstílussal összeegyeztethetetlen. Számos okból. KESZELI FERENC 17
