A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-23 / 34. szám

— Nem tudom, talán egész havi bér volt az, talán Istvánnak valami másra kellett. . . nem tudom ... ne kínozz ...

— Tíz forint — morgott Sebestyén. — Megörült? Ennyi pénz ... — Leült az anyja mellé. — Adok Istvánnak öt forintot. A többit szerezze meg másutt.

— Gondolj az új bérekre, fiam, a felszerelésre ... Az kevés.

— Megmondtam, mama, hogy nem adok. Ki ad nekem?

— Isten bocsásson meg neked, fiam. A bátyáid nem bocsátanak meg, engem pedig a pusztulásba kergetsz.

— Mellettem nem hal éhen, anyám. Magát eltartom. Új tető kell a házunkra. Megkérem Salius mestert, küldjön ácsokat a céhéből, olcsóbban megcsinálják. — Felállt, karon fogta az anyját. — Most pedig hagyjon magamra, anyám.

Tíz dénárt adott neki és vele küldte az inast, hogy segítsen hazavinni a vásárolt holmit a Lövész utcába.

— A padlót is jó lenne ... — búcsúzott az anya.

— A padlót is felmossa az inas.

Megcsókolta a fiát, és súlyos, egyáltalán

nem asszonyos léptekkel elhagyta a műhelyt.

Csak el ne veszítsd a fonalat. A keresztre feszítés. Olyan gerendák, mint amilyenek az apját nyomták agyon a bányában, két végükön és a közepükön baltával ügyesen lefaragott gerendák. A kereszt ágaival tölti be a kép utolsó negyedét. A kereszt mögött nincs más, csak aranyszínű üresség.

Gyorsan rajzolt. A kompozíció világos. A kereszt a kép egész felületét három részre osztja. A felső harmad üres. Súlyával a föld felé húz: A kereszt alatt a jobb oldali mezőben lesz az ellenség (zsoldosok vagy törökök, a kortársak figyelmeztetésére), balra a kereszt alá kerülnek a jó barátok: Mária és a kedvenc János.

Beesett arcú Krisztus. Mikuš Pecka az akasztófán ... Egy ember, aki igazán szenvedett ... nem Salius hatásos, nyugodt Krisztusa. Mária a kereszt alatt (mi lenne, ha egyáltalán nem nézne a keresztre: már nem képes elviselni több fájdalmat, csak megkövültén néz maga elé)... Mária ... Ki legyen Mária ? Anyám ifjú korában ? Az én ... az én feleségem? Nincs feleségem. Fehér fejkendős asszonyok sora ... anyám .. . Bribitzer Andrea ... ráfogták, hogy boszorkány, és a kolerát terjeszti... karcsú, gyönyörű teste a lángokban.

Lehunyja a szemét. Elképzeli a szomorú vékony Andreát a végzése előtt, mialatt ö utazgatott, és Nümbergben járt Dürernél... Fehér kendők ... Blanka asszony? Gyönyörű ... Nem, soha, soha... le se tudnám festeni, túlságosan ragyogott, mesebeli alak lenne. Megbántott engem.

Egy légáramlat széttárta az ablakot, és betódult a helyiségbe. A szél ritka vendég a selmeci völgyben. Sebestyén megremegett, félelem járta át. Rossz előérzet. Belenézett az Augsburgban vásárolt kerek tükörbe. Mi lenne, ha Máriát ő maga támogatná? Ö lesz János apostol, az Úr kedvence. Figyelmesen megnézte magát a patinás ezüstkeretű tükörben. Jóltáplált, rózsás arc, hegyes szakáll, hosszúkás orr. Hosszú, enyhén göndör haj. Lefesti önmagát. János messze a képen túlra néz majd.

Haragosan a földre dobta a tükröt, csodálkozott is, hogy ép maradt. A padló lágy anyagja, a gyaluforgács, a festékes zsákocskák meg a szilárd ráma megóvta a törékeny üveget.

Elvégre az ember nem ismerheti meg az arcát egy ostoba tükörből. Más emberek szemében kell látnia magát.

Bosszúság fogta el. Ecsettel kezében a fatáblához lépett. Krisztus széttárt karja és a kereszt alatt álló emberek feje között üres a kép. Balról odafesti az ellenséges katonák lengő zászlaját (ökörfejes vörös zászló, átkozott mészárosok, nesze nektek a jelvényetek), jobbról... jobbról... és ecsetje alól ismét zöld bokrok és sziklák bukkantak elő, játszott a felülettel, egy fehér, falszerű valami, elpepecselt a dombon sejlö álompalotákkal. Csendes zugokról álmodozott, amelyek messze esnek a túlzsúfolt, rossz levegőjű várostól. Ha az erdőben rátalálna egy csodás palotára ... odamenne egy ismeretlen lánnyal. Ki vagy... ki lehetne az?

Nem is vette észre, hogy az ebéd ideje már rég elmúlt. Késő délután lehetett, amikor megdörzsölte fáradt szemét. Hiába nyitotta ki az ablakokat, hogy több világosság férkőzzön be. A városra szürke függöny ereszkedett. Megborzongott.

Egyszerre csak az ablakrámának nekiütődött egy hópehely, és elolvadt Sebestyén leheletétől. Kidugta fejét az ablakon, és szemét a szürke függönyre emelte. Hunyorgott. Mellét csiklandozták a nedves hópelyhek. Éhesen hagyta el a műhelyt. Remélte, hogy kint világosabb lesz, mint a falak között. De hiába. A világot szürke köd borította, amelyen sűrű hóesés tört át. Hópelyhek áradata zúdult Selmecre, nedves csókot lehelt a kövekre, a háztetőkre, a tornyokra. Besötétedett, a hóhullásban elvesztek a házak és az emberek.

A festő mélyet lélegzett. A borongós alkonyaiban valami felszabadítót érzett a levegőben : változást.

Amikor a Himmelreich mögötti Lövész utcába ért, lerázta csizmájáról a havat, és kedvtelve nézett hátra. A hulló hó a lábnyomait bizonytalan fehér foltokká változtatta. Megállt a németek Miasszonyunk temploma előtti kis téren. Fekete barettsapkájáról egy maréknyi havat dobott a lába alatt elterülő városra. A hó kitartóan hullott, és mindent beborított: a Megfeszített meg a kereszt alatt most értelmetlennek tetsző emberpár visszahúzódott egy valószerűtlen világba.

Minden egyes hópehely — és néhány perc alatt sok ezer volt belőle — kitörölt valami gondot a tudatából. Ujjhegyeivel igyekezett megfogni a havat. Vidám, nagyszerű hóesés Selmecen.

Északiak vagyunk, gondolta. Ez a mi boldog pillanatunk. Keze lecsúszott nedves arcáról, és öntudatlanul markolászta a környező fehérséget.

Egyedül volt.

E pillanatban ez a megállapítás felvidította. Hóval teli szájjal dörömbölt kis házuk ajtaján, és nevetve vetette magát anyja karjaiba.

— Te bolondos, a tésztádra potyog a hó.

Sebestyén lenvászon törülközővel szárítkozik. Az első hó. Mint valamikor. Mint ma. Mint örök időkön át. (Folytatjuk)

Peter Breza felvétele

POÉTIKAI ISKOLA

KONCSOL LÁSZLÓ:

VÁLTOZATOK

9. Anakreoni sorok

A morcos fűzfalombok s az elpihent bozót közt lázas-tüzes szemével, már átlesett az alkony, és ott lapult az este egy ködlő hegy gerincén, s az éj is ott kukucskált a messzi láthatáron.

Egy vén halász a víznél hálóját lesve görnyedt, és tudta minden fűzfa, hogy vége lesz a láznak.

Egy gólyapár a vedlő malomtetőn vigyázott, és tücskök nászdalától volt hangos még a vízpart.

A föld fölé hajoltak a maggal dús kalászok, s egy kéken égő csillag állt őrt az ében égen.

Egy vad bagoly suhant ott sötét szárnyát kitárva, lenn sóvár képű róka osont vadcsapáson, hol fürge lábú kisnyúl cikázott játszi kedvvel, s elnyújtott vészi jelzést adott egy réti szárnyas.

Föl is neszeit e jelre a két szép, ifjú gólya, és minden szörnyű titkot elleplezett az éjjel.

10. Aszklepiádeszi strófa

Fűzfák lombjai közt lángol az alkonyat.

Ott les ránk a nagy éj, éj, távoli halmon ül.

Gubbaszt már a halász ébren a víz fölött. Majd ellobban e láz, ne félj!

Vedlő vízimalom dísze, ni, gólyapár!

Minden búzakalász édeset álmodik.

Peng a cimbalom: ó. száz tücsök is zenél. Kék csillag csak az őr ma fenn.

Száll a zord bagoly, ím: dús teríték a rét, kisded nyúl szaladoz, sarju ölébe bú, éhes róka oson, ösztöne tör csapást, s fennen füttyög a vészmadár.

Azt rikoltja, hogy állj, s lessed a tág mezőt, honnan s hol közelít s merre a vad veszély. Fölfigyel szaporán erre a gólyapár, s mindent elföd az éj-lepel.

11