A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-23 / 34. szám

rofális gazdasági évet idézem föl. Sokan a szárazságra, az aszály rovására írták és még ma is arra Írják ezt a katasztrófát, ha szóba kerül. Ezt az állítást én részigazságnak tartom. Mégpedig azért, mert a meteorológiai feljegyzések szerint a negyvenhetesnél voltak csapadékban szegényebb nyarak, mégis termett gabona. Az említett év katasztrofálisan rossz gabonatermésének az okát én elsősorban parasztságunk teljes létbizonytalanságában látom; abban a tényben tudniillik, hogy a kitelepítésre váró „fehérlaposok" nem művelték meg a földet, nem szántottak, nem is vetettek. Olyan esetedről is tudok, hogy a látszat kedvéért üres vetőgéppel járatták be a táblákat. így természetesen — természetesen? inkább: természetellenesen! — termés sem lehetett. Ide kívánkozik az a tény is, hogy a lakosságcsere útján kitelepített gazdák helyébe olyan „újgazdák'’ jöttek, akik a földműveléshez alig, vagy csak részben értettek. A birtokukba jutott talajokat pedig egyáltalán nem ismerték. Nem is ismerhették. Vagyis a negyvenhetes gabonainséges évnek az aszályon kívül ilyen politikai és gazdasági okai is voltak.

Az az idő volt ez, amelyben — Fábry Zoltán megfogalmazásában — „Tanúk helyett vádlottak lettünk. Beszélők helyett elnémítottak: felületes egyszerűsítés és általánosítás áldozatai."

És ebből a mélységből alig pár hónap múltával kiemelkedik valami új és más, eddig ismeretlen dolog; egy kollektív gazdaság, amely később egységes termelőszövetkezetként jut a köztudatba. Történt pedig mindez Tőrén, a lévai járásban, ahol 17 magyar zsellér közös gazdálkodás alá vette Taubinger földbirtokos 48 hektáros területét.

Nincs szándékomban eme esemény jelentőségét eltúlozni, ennek ellenére megkockáztatom azt állítani, hogy ezzel parasztságunk történelmében a legjelentősebb forradalmi változás vette kezdetét.

Az alapkérdés az, hogy miért itt és nem másutt kezdődött el a mezőgazdaság kollektivizációja.

Az imént felvetett kérdésre a válasz eléggé bonyolultnak látszik. De csak látszik. Valójában benne van mindabban, amit az első köztársaság idején meghirdetett földreformról már elmondtam, hogy t. i. a magyar parasztság ebből kimaradt, továbbá hogy az ebből következő „balratolódás" hatására marxista-leninista haladó eszmék birtokába jutott, amely már az első köztársaság idején is felvetette e rétegben azt a gondolatot, hogy miként kell a mezőgazdaságot átszervezni, ha „átvesszük a hatalmat."

Tehát a kollektív gazdaságok létrehozásában bizonyos fokú tudatosság is tapasztalható az ösztönösség mellett. Ezt azért szeretném aláhúzni, mert a mezőgazdaság szocializálása során, az ötvenes évek elején a személyi kultusz hatására voltak szép számmal — enyhén szólva — túlkapások is. Vagyis ami kezdetben teljesen spontánul jelentkezett főleg a Garam mentén, a Mátyusföldön és a Csallóközben, a későbbiek során kellemetlen mellékizt kapott. Ennek ellenére a szövetkezeti mozgalom már e korai szakaszában is bebizonyította, hogy életképes, s hogy képes létrehozni azokat az anyagi és gazdasági feltételeket és javakat, amelyek által a parasztság felemelkedhetik évszázados nyomorából.

A szövetkezetesítés gazdasági vonatkozásain túl, amelyek fontosságát nincs szándékomban kisebbíteni, sokkal jelentősebbnek látom a parasztság érzelmi-ideológiai magatartásában végbemenő, belső, láthatatlan forradalmat, amely bizony nem mentes a tragikus helyzetektől sem. s amelyek mindmáig föltáratlanok.

Arra a mozzanatra gondolok, amelyet általában a birtokviszony megváltozásával jelölünk. Mivel ezt nagyon fontosnak és lényegesnek érzem, megpróbálom kicsit bővebben összefoglalni.

A történelem során a különböző társadalmi berendezések keretei között a földet művelő réteg számára a legfőbb törekvés magának a földnek — a termelőeszköznek — a birtoklása volt. Mivel a genetika mai állása szerint bebizonyítható, hogy a szerzett tulajdonságok is átöröklődnek, feltehetően az évszázadok alatt állandóan ismétlődő, a földet művelő rétegre, s rétegben ható földszerzési és birtoklási tulajdonság is öröklődött nemzedékről nemzedékre. A föld megszerzése, birtoklása — irodalomból, történelemből ismert — nem volt mentes a tragédiáktól sem. Beleszólt a falusi ember életének alakulásába; örökösödési perek, testvérgyilkosságok kora igazolja ezt. De ide sorolhatnám a földet földdel gyarapítani igyekvő érdekházasságokat, a gazdag legény — szegény leány összemesélésének történetét, vagy az egymáshoz kényszerített balladáinkban is megénekelt és — Sinkától tudjuk — eltáncolt tragédiáit.

A kollektivizáció idején, tehát a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején parasztságunk mégis lemondott — ellentétben az eddig érvényben levő elemi érdekeivel — a föld birtoklásáról, állíthatnánk. Ha azonban ezt állítanánk, tévednénk, vagy legalábbis rosszul értelmeznénk az adott történelmi helyzetet.

Szó sincs — vagy csak elenyésző mennyiségben —■ a földről való lemondásról. Ugyanis a szövetkezetek alapító tagjai zömmel mindenhol a nincstelen zsellérek, cselédek, summások, földmunkások, tehát nem birtokló agrárproletariátus soraiból kerültek ki. Abból a bizonyos 296 928 nincstelen agrárproletárból, akikről Arató Endre nyomán már korábban szóltam. A módosabb parasztok csak később csatlakoztak, vagy társultak az előbbiekhez. Részben önkéntes alapon, részben külső, adminisztratív hatások (magas beszolgáltatási kötelezettségek kivetése stb.) következményeként. Ami történt, azt én a termelőeszközök — ez esetben a föld — kollektív birtokbavételének nevezném, ha csupán a folyamat gazdasági és politikai részét kellene megfogalmaznom. De mivel az emberi vonatkozásai is fontosak, nem lehet ilyen módon leegyszerűsíteni a kérdést. Mégpedig azért nem, mert — bár kollektív birtokbavételről van szó — mégis az egyes ember, a korábban földet birtokló paraszt, mondott le a közösség javára a sajátjáról. S nem csak a földterületről van szó, de az igavonó állatokról, gazdasági felszerelésről is. Ez pedig már meghaladja a gazdasági-politikai aspektusát a kérdésnek. Itt már értelmi, érzelmi, emocionális hatások is érvényesültek, illetve ezeket is le kellett küzdenie annak, aki úgy döntött, hogy „beadja vagyonát a közösbe."

GÁL SÁNDOR (A befejező rész 37. számunkban)

A minap kissé megható levelet kaptunk szerkesztőségünkbe, melyben az egyik idős CSEMADOK-tag sokéves önkéntes kulturális dolgozó felhívja figyelmünket, születésének évfordulójára. Ebben a pillanatban igen rossz érzés vált úrrá rajtam, lehet, azért is, mert én sem tartozom már az ifjú generáció tagjai közé, de méginkább azért, mert e levél kapcsán ismételten az emberi kapcsolatok jutottak eszembe. Azon gondolkodtam, hogy vajon hány esetben feledkezünk meg azokról az idős CSEMADOK-tagokról, akik egész életükben apró munkával, de igen aktívan előbbre mozdították szövetségünk munkáját. Nem a professzionális tisztségviselőkre gondolok, hanem azokra, akik részt vettek kulturális életünk különböző területein, minden ellenszolgáltatás, sőt néha elismerés nélkül is, abban a munkában, mely szövetségünk munkájának színvonalát emeli. Az jutott eszembe, hogy éljük mindennapi életünket, de nem nézünk szét magunk körül, nem tartunk számon olyan dolgokat, amelyeknek a legtermészetesebbeknek kellene lenniük, a szocialista emberi viszonyok területén. Nem is annyira erről a konkrét esetről van szó, inkább arról, hogy országszerte a CSEMADOK különböző szintű szervei (és nem utolsósorban szervezetei) vajon hány alkalommal feledkeztek meg azokról, akik úttörői és aktív részesei voltak szövetségünk megalakításának, valamint a szövetség kulturális és népnevelő tevékenysége kibontakoztatásának. Vajon minden esetben megemlékezünk-e róluk megköszönve azt a munkát, melyet a szocialista kultúra érdekében végeztek. Ezekkel az emberekkel ne bánjunk úgy, mint ahogy az ismert közmondás tartja: a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Társadalmi életünk minden területén, így szövetségünkben is elérkezett az az idő, amikor az idősebb generáció helyére fiatalok lépnek, tele energiával, tudással, de annál kevesebb tapasztalattal. Ennek az ifjú generációnak, amely átvette a stafétabotot, tudnia kell, hogy csak arra építhet, amit az előtte járó generáció megteremtett. S a mai ifjú nemzedéket követő nemzedék is csak arra építhet, amit a mai fiatalok alkotnak. Végtelen körforgás ez, melyben minden generációnak megvan a történelmi szerepe. Ebben a tekintetben az ifjú nemzedéknek tudatosítani kell, hogy úgy, ahogy ök megbecsülik az idősebb dolgozókat, olyan megbecsülésben részesülhetnek ök is, amikor elérik az idős kort. Mert a dolgok logikája olyan, hogyha én nem becsülök meg valakit, aki egész életében a szocializmus ügyét szolgálta, akkor nem várhatom el, hogy engem is megbecsüljenek. Az érem másik oldala pedig az, hogy az idősebb dolgozók megbecsülése a fiatalokban is törvényszerűen kiváltja azt az érzést, hogy Íme, mégis érdemes dolgozni és bennünket is így fognak megbecsülni, amikor majd már nem lehetünk olyan aktívak, mint ma. Igen jó érzés ez, mely újabb munkára serkenthet valamennyi-3