A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-16 / 33. szám
Helgoland repülőgépről nézve zúdítottak a szigetre. Lerombolták a házakat, megsemmisítették a kikötőt. Helgoland élettelen pusztasággá változott. V A háború után angol és amerikai bombázók célpontként használták a szigetet. Tonnaszám dobtak le bombákat, tervszerűen elpusztították, ami még megmaradt. Pontosan két évvel 1945. április 18 után a volt német hadsereg és haditengerészet óriási mennyiségű hadianyagkészletét halmozták fel a szigeten, hogy eltüntessék a föld színéről a hitleri Németország stratégiailag fontos haditengerészeti támaszpontját. A robbanások sorozata következtében csökkent ugyan a sziget területe, de nem semmisült meg teljesen. Évezredek, évmilliók során megpróbálkoztak vele a tenger hullámai, a szelek és viharok s más természeti erők, de nem sikerült elpusztítaniuk a szigetet, ugyanúgy, mint 1945-ben az ember romboló dühének sem. A mai napig is jókora bombatölcséreket látni Helgolandon, a háborús pusztítás nyomait. Turistaattrakció Hosszadalmas tárgyalások és fiatal németek akciói után, akik Helgolandra költöztek és a tilalom ellenére hozzáláttak a háborús pusztítás nyomainak eltüntetéséhez, 1952. március 1 -én a szigetet visszaadták a németeknek. Ma a Német Szövetségi Köztársaságé. Az első 88 őslakos helgolandi hozzákezdett az újjáépítéshez: új városka alapjait rakták le. De nem katonai létesítményeket építettek, hanem lakóházakat, üzleteket, vendéglőket, szállodákat... Helgolandnak 1956-ban már csaknem 1000 lakosa volt, 1964-ben 2800, s azóta évről évre félmillió turista látogat el ide. Helgoland a felismerhetetlenségig megváltozott. Igazi turistaparadicsom, az Északi-tenger gyöngye. A turisták ezreit nemcsak a sziget gazdag és kegyetlen története, a gyönyörű táj, a fenséges csend, a tiszta levegő, a tengeri fürdők s a fövenyes partok vonzzák, hanem — és talán főként — az is, hogy a szigeten minden áru vámmentes. Az ottani boltokban márkás röviditalokat, borokat, teát, kávét, cigarettákat s más cikkeket a legolcsóbban lehet kapni Európában s talán az egész világon. Igaz, csak bizonyos korlátozott mennyiségben, ami azon fölül van, azt már rendes áron. A szigeten mindenért fizetni kell — például a tükör használatáért az utcán vagy a hotelban! A tükrök mellett elhelyezett feliratok szerint: „Akkor is, ha saját fésűjét használta, dobjon be 20 pfenniget a tükör használatáért." A vendéglőkben táblák figyelmeztetnek, hogy a vendégek az asztaloknál ne írjanak képeslapokat, mert más turisták várnak a helyre. A szigeten csak a levegő van ingyen, a tiszta, friss levegő... De ez is vonzza az embereket Hamburgból, Cuxhavenból és más nagyvárosokból. A szigeten egyetlen benzin- vagy dízelmotoros gépjármű sincs, a pogygyászt akkumulátoros targoncákon szállítják. A turista a szállóban vagy akár magánháznál is hamarosan rájön, hogy a csapból esővíz és sós tengervíz keveréke csorog, amit a bennszülöttek „helgolandi fröccsnek" hívnak. Az ivóvíz drága — a szigeten már egyetlen kút, vízforrás sincs, az édesvizet tartályhajók szállítják a szárazföldről. A sós tengervizet sem moshatja le az ember ingyen: a vendégnek minden zuhanyozásért három márkát kell fizetnie. A Helgoland körüli vizeken valamikor ízes tengeri rákot halásztak. Ma is szerepel a vendéglők étlapján a „híres helgolandi homár", de — Norvégiából és Kanadából hozzák be. A csehszlovák turista, mielőtt hajóra szállna, még gyorsan összeszámolja, mennyi márka maradt a zsebében, vesz néhány szuvenírt, ha futja, vagy legalább egy-két képeslapot. Az egyiknek a hátán ezt olvassa: „Itt írta Heinrich Hoffmann von Fallersleben himnuszát a német szülőföldhöz — Deutschland, Deutschland über alles ... Meg kell jegyezni, hogy ez a német nemzeti himnusz a két világháborúban a német imperializmus szimbólumává lett. Két szörnyű háborúban, amikor a helgolandiaknak el kellett hagyniuk szigetüket, otthonaikat... M. V. CSELÉDEK MA? n. Egy olyan embertípus tárja fel előttem életét és gondolkodását, melynek létezéséről, úgy látszik, eddig csak szerény sejtelmeim voltak. Végül mégiscsak kimegyünk a kertbe, a csillagos ég alá. Csodák csodájára, a „stabilnyárs" alatt már pattog a tűz, és tálcán vár ránk a megtisztított hagyma, a szalonna, a kenyér, a só, és a szalonnázókés. Kiderül, ezt is Margitka néni készítette oda. Margitka nénit közben már többször követeltem, hogy megdicsérjem a főztjét, s kivált azért, hogy lássam, milyen* manapság egy bejárónő. De Margitka nénit rejtegetik. Felnyársalom a szalonnát s mielőtt a tűz fölé tenném, vécére megyek. M. Miklós az „alagsori pisoárba" irányit és odáig utánam jön. Ekkor már biztos lehetek benne, hogy csakis azért marad a nyomomban, nehogy Margitka nénivel, a titokzatos lénnyel találkozzam, akit az elmúlt félórában már szinte nyűgösen, heccelődve követelek. Magamra zárom az ajtót és jó sokáig maradok. Amikor kilépek, M. Miklós sehol. Egy pillanat alatt döntök, majd a garázson keresztül lelépek. A kapu távirányításra nyílik, így aztán át kell, másznom a kerítést. Kerülőúton megyek vissza a szállodába. Mire visszaérek, a portás közli, hogy M. Miklós keresett s kéri, hívjam fel telefonon, vagy még egyszer visszajön. A portással letagadtatom magam, bár tudom, ez gyermeteg kivánalom, hiszen ebben a városban én senki vagyok, M. Miklós pedig valaki. S hogy ki is pontosan, arról az azonosítását megnehezítendő hallgattam, sőt nevét is megváltoztattam. Alakja nem tipikus, bár nincs egyedül és gyanítom: sokan szeretnének hozzá, hasonlítani. Egy játszótér padján ülök, nézem a homokozó gyerekeket. Egy hároméves, eleven kisfiú orra alatt sűrű takony díszeleg. Kissé hajlott öregasszony totyog hozzá, megtörli a gyerek orrát, valamit mond neki, aztán visszaül a padra. Tíz perc múlva a gyerek orra megint taknyos. A gyereket valaki fellöki, orral a homokba bukik, de felpattan és szórja tovább a homokot egy kislány fejére. A kislány, aki eddig sírt, abbahagyja a sírást, kineveti, csúfolni kezdi a kisfiút, mert az orra alá most már homok is ragad, tökéletes a bajsza. Az öregasszony, akihez a kisfiú tartozik, nem veszi észre, hogy mi történt. Horgol. Ebben a pillanatban előkerül egy divatos, fiatal nő, odalép a kisfiúhoz, megtörli az orrát, leporolja nadrágjáról a homokot, és vagy nyolc méternyi távolságból ráordít az öregasszonyra. — Blanka! Idegyere! Nem hallod?! Gyere ide! Az öregasszony felkapja a fejét, megriad, mint egy őzike. Pattanna, de lassan mozdul. Aztán mégis felcihelődik s ijedten „járul" a fiatal nő színe elé. A fiatal nő ocsmányul leszidja és következetesen tegezi. Aztán felkapja a gyereket, belevágja a kocsiba és elrobog vele. Az öregasszony megszégyenítve, tehetetlenül áll. Mindenki öt nézi. Lassan megindul és leszegett fejjel slattyog a már messze robogó „tulajdonosa" nyomában. Megszégyenítve ülök a pádon. Valamit tennem kellett volna, de a jelenet egyértelműen magánügy, legalábbis annak látszik. Nézek az öregasszony után. Vajon ki lehet, kije lehet ennek a fiatal nőnek? Anyja, nagyanyja? Lehet, de akkor miért Blankázza. Netán a gyerek „bérelt" őrzője az öregasszony? Lehetséges. De akkor hogyan tegezheti és egyáltalán milyen jogon beszélhet így bárki, bárkivel ? A következő napon az öregasszony ismét megjelenik a játszótéren, ahol néha magam is megjelenek a fiammal, bár nem vagyok olyan otthonos e helyen, mint a feleségem, aki rendszeresen idejár. Az öregasszony nehézkesen tolja a kocsit, egyenesen felénk jön, s meglepetésemre a feleségemmel ismerősként köszöntik egymást. Később faggatni kezdem, általános dolgokat kérdezek, de kiderül, tudja, miért kíváncsiskodom, tudja, hogy tanúja voltam a tegnapi jelenetnek. Elsírja magát, de a kérdéseimre nem válaszol. Annyit mindenesetre megtudok, hogy annak a fiatal nőnek ez az öregasszony nem az anyja, sem az öreganyja, hanem egyszál gyerekének havi négyszáz koronáért fogadott vigyázója, aki nemcsak a gyerekre vigyáz, hanem a lakást is rendben tartja, s tűri, hogy egy elkényeztetett hisztérika élje ki rajta feudális ösztöneit. A játszótéren tett későbbi megfigyeléseim során kialakul bennem az a meggyőződés, hogy az öregasszony korántsem pénzért vigyáz a gyerekre, hanem azért, mert hozzánőtt, mert magányos, s a nebulót jobban szereti, mint a saját gyerekét a saját anyja, a modern nő. Persze a gyerek is jobban szereti az öregasszonyt... Egy kerámikusnő monológja: „Az, hogy mi a férjemmel együtt megkeressük a havi tizenötezer koronát, gondolom, magánügy. Mint az is, hogy hová tesszük, hogy osztjuk be, mire költjük. Elmegy, És biztosíthatlak róla, nem olyan rengeteg pénz az a havi tizenötezer. Azt mondod, hogy hasonlítsam ezt össze egy szakmunkás fizetésével! És akkor mi van, ha összehasonlítom? Kiderül, hogy az egyik több, a másik kevesebb. Számolni, azt mindenki tud, de a legtöbben megfeledkeznek róla, hogy az a szakmunkás és az a kerámikus két ember, két szakma, pontosabban: az egyiké szakma, a másiké művészet. Más kérdés, hogy te az én művészetemet nem becsülöd sokra és nem tartod művészetnek, de korántsem más kérdés, hogy nem értesz hozzá, bármilyen sokat is lefetyelsz róla, bármennyire is kötöd az ebet a karóhoz és példálózol az általad igazi művésznek tartott keramikusokkal. Engem ez nem sért, én nagyvonalú vagyok, ezért is mered magadnak megengedni ezt a „nyílt őszinteséget", hogy a pofámba vágd: ez nem művészet, ez biznisz. És mi nem biznisz? Miért nem kérdezel meg egy falusi fóliázót?! Az nem biznisz? Ja, hogy a falusi fóliázó nem tart cselédlányt! Nem tart, mert nem tud élni, sőt, maga is cseléd, ha nem rabszolga, mert hiszen annyit robotol. Mi meg tartunk, mert tudunk élni, mert jól akarunk élni, ráadásul akit te cselédlánynak nevezel, az nem cselédlány, hanem háztartási alkalmazott. Nevezd, aminek akarod. Magadat minősíted vele, mert álláspontodból világosan kiderül, hogy nem vagy tisztában, vagy nem akarsz tisztában lenni bizonyos körülményekkel, szempontokkal. Nevezetesen azzal, hogy ha én az időmet főzésre, takarításra, gyereknevelésre, bevásárlásra fordítom, és a konyhában tündérkedek, akkor a két kemence horribilis villanyszámláját nincs miből kifizetnem ... persze nem is kell kifizetni, mert akkor a kemencében nincs is mit égetni, mert ki égessen és mit égessen, ha én főzök, vasalok, sorbaállok. Hát így vagyunk. Ennek a nőnek havi ezernégyszázat fizetünk. KESZELI FERENC 17
