A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-09 / 32. szám
AVICENNA (980 - 1037» Avicenna életéről és munkásságáról vajmi kevés szó esik manapság. Pedig volt idő, amikor neve fogalom volt, tetteiről dicshimnuszokat zengtek, s nem akadt filozófus vagy tudós orvos, aki ne hivatkozott volna rá, ne idézett volna műveiből, olykor terjedelmes passzusokat is. Latinra fordított könyvei Európa-szerte hosszú évszázadokon át közkézen forogtak; nevét (leginkább ezt a latinos változatát, mert az eredetit — a Husszein Ibn Szrná-X körülményesebb volt leírni) együtt emlegették Arisztotelész, Hippokratész és Galénosz nevével, s legalább olyan tekintélynek számított mint a felsoroltak. Öt könyvből álló orvostudományi kompendiumát — a címe: Az orvoslás kánonja (Al-Kánún fi't-ibb) — tankönyvként használták a középkori Európa leghíresebb egyetemein, s még a 17. században is akadt vállalkozó kedvű nyomdász, aki érdemesnek tartotta megjelentetni. Az idő azonban könyörtelenül múlik, a régi ismeretek elavulnak, s még a legnagyobbak alakja is eltűnik a múlt egyre sűrűsödő homályában. Igaz, Avicennának megadatott az a szerencse, hogy legalább a nevét megemlítik egyik-másik felsorolásban (sőt Linné még egy exotikus dél-amerikai növényt is elnevezett róla), de valódi érdemeiről még a tudománytörténetben járatosabbak sem nagyon tudnak. Legtöbb munkáját arabul írta, ám annyi más, arabnak tartott kortársához hasonlóan nem volt arab nemzetiségű. (Az idő tájt az arab nyelv olyan szerepet játszott a soknemzetiségű Közel-Keleten és Közép-Ázsiában, sőt az arabok uralta Ibériai-félszigeten is, mint a latin a középkori Európában.) Bokhara közelében, egy kis faluban látta meg a napvilágot, a mi időszámításunk szerint 980 augusztusában, tehát éppen ezer esztendeje. E jelentős évfordulóról azonban csak szerényen emlékeznek meg világszerte, mert egyszer már megünnepelték. A mohamedán országokban ugyanis nem a napévet alapul vevő Gergely-naptár szerint, hanem a holdéven alapuló ún. iszlám hidzsra szerint számolják az éveket, s ezekben az államokban valamivel „gyorsabban" múlik el egy esztendő. Itt jelenleg 1400-at írnak, s mivel Ibn Színá az ö időszámításuk szerint 370-ben született, az ezredik évforduló 1370-re esett, ami a Gergely-naptár szerint 1952-ben volt. De hogy a dolog mégse legyen olyan egyszerű, Avicenna ezredik születésnapját végül is 1954-ben ünnepelték meg. E kis huszadik századi intermezzo után térjünk vissza a 10. századi Bokharába, ahol Avicenna gyermek- és ifjúkorát töltötte. Apja az emirátus egyik adóbeszedöje volt, a család tehát jómódúnak számított. Otthon déri nyelven beszéltek. (Ez a keleti-iráni nyelvjárás lett később — nem kis mértékben éppen Avicenna jóvoltából is — a tadzsik irodalmi nyelv alapja.) A kis Husszeinnek azonban igen hamar az arab nyelvet is meg kellett tanulnia, ha vinni akarta valamire, hiszen a Bokhara-i Emirátus arab fennhatóság alá tartozott, s mind a hivatalokban, mind a tudományos életben az arabot használták. Első életrajzírója, Abú-Ubajd al-Dzsuzadzsáni szerint — aki mellesleg Avicenna írnoka, tanítványa és hűséges barátja volt — a gyermek Ibn Színá mindenkit ámulatba ejtett páratlan emlékezőtehetségével és fogékonyságával. Tízéves korában betéve tudta a Koránt, bonyolult matematikai feladatokat oldott meg, s még alig múlt tizenhét esztendős, amikor sikeres gyógyításainak híre szárnyra kelt. Szinte minden szabad percét orvosi és filozófiai kéziratok tanulmányozásával töltötte. Megismerkedett a leghíresebb arab, illetve arabul író tudósok — Abú-Bakr ar-Rázi (850—925), Abdullah ibn al-Mukkafá' (724—752), Abú-Júszuf al-Kindi (800— 879), Abú-Husszein ibn RávandH827—864), Abú-Nasszir al-Fárábi (870—950), al-Kvárezmi (795—857), Abú-Rajhán al-Birúni (973—1048) — műveivel, s ezeken keresztül az antik filozófia és orvostudomány legjelesebbjeinek, Arisztotelésznek, Hippokratésznek és Galénosznak a munkáival. Húszéves korában már nem talált olyan kéziratot Bokharában, amit ne olvasott volna. Elérkezett az ideje, hogy megkezdje önálló tudományos pályafutását, de bármennyire szerette volna, erre már Bokharában nem nyílt lehetősége. A hajdan erős és dicső napokat megélt emirátus trónján ez idő tájt gyenge kezű és léha életű uralkodók váltogatták egymást, nem sok gondot fordítottak a birodalom védelmére, így az viszonylag rövid idő alatt összeomlott a külső ellenség csapásai alatt. 1004-ben a szomszédos Ghaznai Emirátus igen harcias uralkodója. Mahmud végérvényesen elfoglalta Bokharát, s ezzel a város elveszítette központi jellegét. Az ortodox mohamedán (szunnita) Mahmud uralomra jutásával sötét napok virradtak Bokharára. A szabadelvű, a mohamedán vallást csak formálisan gyakorló tudósok élete veszélybe került, s aki csak tehette, elmenekült. Avicenna is útrakelt, hogy soha többé ne lássa viszont szeretett Bokharáját. Sok viszontagság közt, mocsaras és sivatagos vidékeken átkelve jutott el a Khorezmi Emirátus fővárosába, Gurgandzsba. A tudós hírében álló fővezir, Abú'l-Husszein Szuhali már hallott Avicennáról, s az ö közbenjárására a sah tanácsadójává nevezte ki a fiatalembert, aki joggal remélhette ezek után, hogy végérvényesen megszabadult Mahmud szultántól. Ráadásul a khorezmi sah szívesen látta maga körül a tudós elméket, lehetővé tette nekik, hogy nyugodt körülmények között, anyagi gondoktól mentesen dolgozhassanak. Ibn Színá csakhamar az udvar ékessége lett, s tekintélyét csak növelte eredményes orvosi tevékenysége, amelyről messze földön tudomást szereztek. Már hat éve élt Avicenna Gurgandzsban, amikor híre kelt, hogy régi ellensége, Mahmud szultán megirigyelte vazallusa, a khorezmi sah jónevű tudósait, akiket szívesen tudott volna a magáénak. Ezért levélben utasította „alattvalóját", hogy sürgősen küldje Ghaznába őket. Avicennának semmi kedve nem volt Mahmud szolgálatába szegődni, de azt is jól tudta, hogy Gurgandzsban tovább nem maradhat. Az éjszaka leple alatt elhagyja a várost és a Kara-Kum sivatagon átkelve eljut egészen Nisápurba. ahol egy időre megtelepszik, hogy betegek gyógyításával szerezzen némi pénzt az út folytatásához. Orvosi sikereit nem nézik jó szemmel a nisápuri kollégák, ráadásul Mahmud szultán futárai is megjelennek a szokásos paranccsal, így Avicennának ismét menekülnie kell. Végre sikerül eljutnia Gurgánba, ahová eredetileg is készült, de a trónon már nem az az uralkodó ül, akinek egy ajánló levelet kellene átadnia, hanem ellenfele. A puccsal uralomra jutott új emir azzal a feltétellel ad menedéket Avicennának, hogy meggyógyítja súlyosan beteg unokaöccsét. A tudós orvos azonnal munkához lát — mi egyebet is tehetne? —, s hamarosan kideríti, hogy a fiatalember a szerelem betege. Egyetlen gyógyszer segít rajta, a házasság. Persze mindebben semmi érdekes nincs, szót sem érdemelne, ha nem különös körülmények között kellett volna megtudnia mindezt. A fiatalember ugyanis már napok óta mozdulatlanul feküdt az ágyon, hipnotikus álomba merülve. Avicenna kitapogatta a pulzusát, s felszólította az egyik udvaroncot, hogy sorolja el a város utcáinak a nevét. Az egyik név hallatán a beteg szívverése felgyorsult. Aztán hangosan megnevezték az utcában lakókat, s az egyik név ismét heves szívdobogást váltott ki. Az illető természetesen egy hajadon volt. Igaz, nem éppen előkelő származású, s feltehetően ez a körülmény idézte elő a sokkos állapotot. Egy másik alkalommal — ez már Tabarisztán Emirátusban történt, ahová Gurgánból szökött — a fiatal trónörököst gyógyította ki kényszerképzetéböl. A legényke tehénnek képzelte magát. Avicenna hentesnek öltözött, s úgy rendezte a dolgokat, mintha a vágóhídon lennének. Néhányszor megfente a kést, majd kijelentette, hogy ez a „tehén" még nem alkalmas a vágásra, mert túl sovány. Amint ezt a beteg fiú meghallotta, jó étvággyal nekilátott az evésnek, s hamarosan kigömbölyödött, közben azonban a nyavalyájától is megszabadult. Avicennáról számtalan ehhez hasonló történetet jegyeztek föl, alighanem ki is színezték némelyiket, s ha kétkedve is hallgatjuk ezeket, valószínűnek látszik, hogy sokmindent tudott a lelkibetegségekröl. Orvosi ismereteiről, a betegségekről alkotott nézeteiről képet kaphatunk orvostudományi munkáiból, amelyek nagyobb része fennmaradt. Avicenna szüntelenül írt, s mivel rendkívüli emlékezőtehetséggel volt megáldva, a már egyszer elolvasott könyvre többet nem volt szüksége, így a legtöbb szerzőt, akire hivatkozott vagy akivel vitában állt, fejből idézte. Természetesen nem volt csodadoktor. Sikereit kitűnő megfigyelőképességének, emberismeretének. nagy tájékozottságának köszönhette. Rendszerező elme volt, ugyanakkor nem vette készpénznek még a legnagyobb tekintélyek kijelentéseit sem; ha csak egy mód volt rá, személyesen győződött meg a dolgok állásáról. Racionalizmusa az empirikus megfigyelések fontosságának tudatosításával párosult. Ebben mindenképpen megelőzte korát, noha orvoselméleti munkáiban nem tudott túllépni Hippokratész és Galénosz tanításán. Szerencséjére — s persze a betegek szerencséjére is — nem rendelte a gyakorlatot szigorúan az elmélet alá. A kezelés során nem abból indult ki, mit tanítanak a nagy elődök, hanem abból, mi a panasza a betegnek, és sok esetben az elméletet megcáfolva sikerült eredményt elérnie. Az orvostudománynak szinte valamennyi területén otthonosan mozgott. Sikeres szemműtéteket hajtott végre, hatásos gyógyszerei voltak a gyomor- és bélbántalmak ellen. Hangsúlyozta a test és a környezet higiéniájának fontosságát. Feljegyezték róla, hogy nem egy alkalommal felforraltatta a fertőző-gyanús kútvizet, s csak azután használta. Tanítványai népes seregét mindig arra oktatta, hogy ne csak az eszükkel, hanem a szívükkel is gyógyítsanak. Szeretni kell a szenvedő embert, s nem szabad különbséget tenni gazdag és szegény között. A gyógyítás nem ér véget a műtéttel, illetve a gyógyszer beadásával; meg kell határozni a helyes életmódot, és figyelmeztetni kell a beteget arra, mit ehet és mit nem. Avicenna mindig ügyelt arra is, hogy a kezelés lehetőleg ne okozzon fájdalmat. Állítólag műtét közben narkózist is használt. Nem tudjuk biztosan, hogy így volt, az viszont tény, hogy húgyköveket a ma is használatos katéterezéssel távolított el. Avicenna filozófiai nézetei Arisztotelész hatására alakultak ki, s ha nem is következetesen, de lényegében a materializmus szellemében fejlődtek tovább. Szerinte térről és időről csak a mozgó anyag jelenlétében van értelme beszélni. Kétségtelenül modern gondolat, csak az a zavaró, hogy ugyanakkor hisz a lélek halhatatlanságában is. Ez a dualisztikus felfogás lépten-nyomon megnyilvánult filozófiájában. Az anyagi világ öröktől fogva van, mondja egyhelyütt, de hozzá teszi, hogy Isten nélkül nem létezhet, mint ahogy Isten sem lehet az anyagi világ nélkül. Később a neoplatonizmus hatása alá kerül és szembefordul Arisztotelésszel. Az okát sajnos már nem tudjuk meg, mert az erről szóló kézirata — néhány oldal kivételével — elveszett. Avicenna egyébként sem sokat törődött kéziratainak sorsával, még szerencse, hogy írnoka gondjukat viselte. Azt persze még ö sem tudta minden esetben megakadályozni, hogy mesterének házát a rablók vagy az ellenséges katonák fel ne dúlják és néhány könyvet menthetetlenül meg ne semmisítsenek. Ismerve Avicenna hányatott sorsát, jó okunk van feltételezni, hogy sok fontos műve nyomtalanul odaveszett. Avicenna a természettudományok egyéb területein is elért néhány figyelemre méltó eredményt. Sajátkészítésű csillagászati műszere segítségével pontosította a naptárat. Felismerte, hogy a kőzeteket lényegében két csoportba oszthatjuk: vulkanikus és üledékes kőzetekre. A gyógyulás könyve (Kitáb as-Sifá) című munkájában egyebek között arról elmélkedik, hogy a hegyeket a földrengések és az eróziós hatások hozták létre. Szépirodalmi munkássága kevésbé ismert, talán azért is, mert ezeket a műveit többnyire anyanyelvén irta (ezért is tartják a tadzsik irodalmi nyelv egyik megteremtőjének), s Így a csak arabul tudó európaiak nem is foglalkozhattak velük érdemben, irt elbeszéléseket, lírai költeményeket (ezek, akárcsak filozófiai müvei, nagy hatással voltak Omar Khájjámra), sőt van egy kétsoros versszakokból álló orvosi tankölteménye is. Viszontagságokkal teli életét Hamadánban zárta le a halál 1037-ben. Nyugvóhelyét mauzóleum őrzi. LACZA TIHAMÉR
