A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-09 / 32. szám

Az elektronikus tigris a játékos képzelet szülötte: ügyesen összerakott áramköri elemekből készült. Lehetne jelkép is, hiszen az elektronika tigrisfalánksággal tör be napjainkban életünk különböző területeire.

Az „A"-betü ihlette a spanyol építészt a merész vonalú, előregyártott betonszerkezet kialakítására. A La Corunában székelő közigazgatási és építési vállalat meggyőző módszert választott a bizarr ötlet keltette kétségek eloszlatására: elsőként költözött „A"-paneles épületbe, ily módon buzdítva játékos kedvre a többi vállala-A Varsó melletti Henrykówban működő stílbútorgyárban szebbnél szebb stílbútorokat készítenek. A most készülő bútorokat a varsói királyi várpalota dísztermeiben helyezik majd el.

Több mint tízezer éves sziklarajzok avatták védett területté a Bakutól 70 kilométernyire délre, a Kaszpi-tenger partján levő gobusztáni sziklákat. Az ötezernél több sziklarajzból álló sajátos „szabadtéri múzeum" az azerbajdz'sáni tudományos akadémia feltáró munkája nyomán további rajzokkal bővült. A kőeszközökkel dolgozó hajdani művészek így hagyták örökül az utókornak a vadászatok, rituális táncok és kollektív munkajelenetek történetét.

Nem fest penészvirágokat, nem okoz elszíneződést a lecsapódó vízgőz a poliuretán műanyagból készült fürdőszoba polcrendszeren. A 12 tetszés szerint variálható elemből és kilenc kiegészítőből álló nyugatnémet fali polcrendszer maximális helykihasználást tesz lehetővé.

Fele idő alatt teszi meg az utat a Leningrád—Moszkva közötti 650 kilométeres szakaszra tervezett ER—200-as típusú villanyvonat. A Rigában készült expresszvonat óránként 200 kilométeres sebességgel száguld, így négy óra alatt futja végig az útvonalat. Rövidesen már menetrendszerűen közlekedik.

tot.

AZ ÖREG

Három éve, hogy nem láttam. De néha még álmomban is megjelent apró kék szeme, derűt sugárzó ráncos arca. S barátaimnak úgy emlegettem, ha a sakkról esett szó, mint e nemes játék nagy művészét, példaképemet. Mert valaki lehet nagymester, de oly művész kevés akadt, aki úgy élvezte volna a játékot, mint az öreg. És nagynéha.ha a kibicek is beleszóltak (azért kibicek!) oly fölényes mosollyal tudott veszteni, mint Krúdy hősei a kártyán vagy a lóversenyen.

Most, három év múltán, újra itt vagyok e világhírű fürdövároskában. Az öregre gondolok, vajon él-e még? A formaságok elintézése után a szállodából azonnal a közeli, ismert sörözőbe sietek. Délelőtt van. Ilyenkor szokott az öreg sakkozni. S valóban, a kibicek hada között, ott ül a teraszon a tarka abroszú kerti asztalnál, előtte feketekávé, szájában olcsó cigaretta és két vékony ujja között úgy tartja az ellenfél dámáját, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mióta nem láttam, meg is fiatalodott. Gyorsan leülök egy megüresedett székre. Elkapom az öreg

réveteg pillantását. Köszönök. Ö visszabólint, de látom, hogy csupán udvariasságból. Nem ismert meg. Hogyan is ismerne! Hiszen hány átmeneti vendég fordul meg itt naponta!

Nézem a játékot. Az ellenfél szintén meglett korú, izzadva görnyed a tábla fölött és hosszasan töpreng. Az öreg pedig úgy játszik, mint a gyakorlott gépírónők, vagy a kávéházi zongoristák

— szinte rá se pillant a táblára. A virágzó hársfa szellőtől ringó ágait figyeli, meg a parkban a feketerigókat. Aztán lép. A kibicek felhorkannak. (Mikor nem?) Az öreg szerényen mosolyog,

— szinte bocsánatkérően néz körül. S e pillanatban a kibicek halk moraját, hangos suttogását hirtelen áttöri az öreg rekedtes, éneklő, vontatott hangja:

„Megy a vonat Vörösvárra, itt maradt a kicsi dáma ..."

Igen. Kapom fel erre a fejem. Ezt az éneklő mondókát három éve hallottam utoljára, amikor az öreg búcsúzóul alaposan elvert. Természetesen a sakkban. A Vörösvárra tisztán emlékeztem, mert azt most is magyarul kántálta. Úgy látszik még mindig ez az öreg harci indulója. Az ellenfél még a mondóka befejezése előtt feladta a játszmát.

OZSVALD ÁRPÁD

MIROSLAV ŠVANDRLIK:

NAGYSZERŰ REGÉNYTÉMA

— Bocsásson meg, hogy háborgatom — kezdte Trkouš —, de önök írók állandóan témahiányban szenvednek. Hát azért jöttem el önhöz, hogy elmeséljem az életemet. Mérget vehet rá, hogy ebből a legérdekfeszítőbb könyv kerekedhet.

Trkouš ráérősen megtömte a pipáját, azután nyugodt, monoton hangon beszélni kezdett:

— Ötvenkét évvel ezelőtt születtem, szegény, de tiszteletreméltó családban. Anyámat Annának hívták, apámat Jaromirnak. Volt még egy húgom is, az ő vezetékneve most Pavlousová, mert 1949-ben férjhez ment Jan Pavloushoz. A férfi akkor Pardubicében lakott, ők most is ott laknak.

Megpróbáltam panaszosan felsóhajtani, vendégem azonban háborítatlan nyugalommal folytatta:

— Gyermekkorom a szokásos volt, sőt mondhatni rózsás — bár családunkban nem uralkodott különösebb bőség. Tűrhetően tanultam, és elvégeztem az iskolát.

— Érdekes — állapítottam meg olyan gúnnyal, amilyen csak tőlem telt.

— No látja — örvendezett Trkouš —, hiszen mondtam, hogy nem sajnálja majd a rám fordított időt. Huszadik évemben jártam, amikor beleszerettem Ružena Poplužakovába. Az apjának kis fodrászüzlete volt a .. . mindjárt eszembe jut, hol volt az üzlete . . . hogy is hívták azt az utcát? ...

— El sem tudja képzelni, mennyire fontos ez — jegyeztem meg.

— Igen később majd csak eszembe jut, és akkor közlöm — mondta Trkouš.

— Hát ez remek! — kiáltottam; megpróbáltam felállni, beszélgetőtársam azonban folytatta:

— Most jön a legérdekesebb. Az öreg Poplužakovának pajzsmirigy-túltengése volt, és mindent elkövetett, hogy a férje ne igyon.

— Az asszonynak pajzsmirigy megnagyobbodása volt, és a férfinak nem volt szabad innia? — álmélkodtam.

— No látja, hiszen mondtam, hogy ez olyan érdekes regény, amelyet nem lehet abbahagyni! Én meg a feleségem szerényen éldegéltünk, hét év múlva kis házat építettünk, kertecskénk is volt, azután felneveltük két gyermekünket: Pavelt és Zdenát. Rendes gyerekek, nem panaszkodhatunk. Én egész idő alatt lakatos voltam a vasútnál, a feleségem pedig egy falatozóban dolgozott. Ugye roppant érdekes? Az ám! És még azt mondják, hogy nincs miről imi! Kinek jutna általában eszébe, hogy nekem, közönséges ember létemre, ilyen mozgalmas életem volt? Amikor majd megírja a regény első részét, okvetlenül adja ide, hogy elolvassam. Jó?

Trkouš azóta hússzor emlékeztetett a regényre, lassúsággal vádolt, azt mondta, hogy elszalasztom életem legnagyobb esélyét. Egy szép napon azonban minden megváltozott. Csüggedten állított be, nehézkesen lehuppant a karszékbe, sokáig sóhajtozott, azután kijelentette:

— Ne írjon semmit.

— Miért ne?

— Mert mindennek vége. A feleségem faképnél hagyott, képzelje, beleszeretett egy vándorcirkusz kardnyelőjébe! Pavel fiam öszszeverekedett a művezetőjével, kidobták a fűtőházból. Zdenka, mint kiderült, felszarvazza a férjét, és az bánatában ivásra adta a fejét. Érti? De hát az ilyesmi már nem érdekes, erről nem érdemes írni!

Gellert György fordítása

9