A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-09 / 32. szám

megtiltottak mindenféle hangoskodást és zajongást, s már egy év elteltével jelentős mértékben csökkent a szívin farktusok számai) 4.' Dr. Sinka Lajos fül-, orr-, és gégeorvos jó hangosan beszél hozzám, látszik raj­ta, igen gyakran van nagyothallókkal, félsüketekkel dolga. — Ez körülbelül húsz decibel, ahogy most beszélgetünk — jegyzi meg, mint­ha kitalálná, mire gondolok. — Mekkora az a zaj kint, ami még nem árt az embernek? — Az ötven decibelt normális hang­nak tartjuk. Nyolcvan decibeltől erő­sebb hangot már az egészségre ártal­masnak tartunk, s azoknak, akik ilyen munkahelyen dolgoznak, védekezniük kell a hangártalom ellen. — Melyek a leghangosabb, legzajo­sabb üzemek a fővárosban? — Erre csak azt válaszolhatom, hogy ebben a városban nincs is „csöndes" üzem. Legzajosabb a Dimitrov gyár és a Szlovák Számítóközpont. — Az ember azt gondolná, hogy a számítógépek szép csendesen számol­gatnak maguknak... — Az ördögöt! Úgy kattognak, hogy az szinte kibírhatatlan. — S hogyan kell védekezni a zaj ellen? — A legjobb védekezés az üzemek átépítése a zaj kiküszöbölésével, hang­­szigeteléssel. A közelmúltban például a szenei (Senec) villamosvezeték-gyártó üzem három és fél millió korona beru­házással átépítette az egyes számú te­­kercselörészlegét, s 102 decibelről 80 decibelre csökkentették a gépek zaját. (Sinka doktor körzetébe főleg a Bratis­lava környéki üzemek tartoznak.) Egy biztos, ha valaki 80 decibel fölöt­ti zajban dolgozik mondjuk nyolc évig, annak a hallása megromlik. Az igazság­hoz még az is hozzátartozik, hogy az emberek füle nem egyformán érzékeny és csak audiometriás orvosi vizsgálattal lehet eldönteni, hogy ki alkalmas egy­­egy zajosabb munkahely betöltésére. — Mérték-e már a bratislavai utcák zaját ? — Rendszeresen mérik. Legzajosabb a Récsei Vám (Račianské mýto), kb. 90 decibel. — Mennyi lehet itt a főpostánál? — Hatvan decibel. — Az lehetetlen, hiszen annyi az autó, mint a szemét. — Egy autó hangjának az ereje, ha rendben van a hangtompítója, 60 deci­bel. — De itt több, sok autóról van szó. — Az mindegy, a hang ereje, a deci­belek száma azért nem növekszik. — Ezt nem nagyon értem, de mind­egy. Hány decibellel szól egy körfűrész? — Száztíz-százhúsz decibellel. Elköszönök a fülorvostól, aki még arra is figyelmeztet, hogy idősebb kor­ban az ember füle érzékenyebb a han­gokra, pontosabban nehezebben alkal­mazkodik, s egy-egy váratlan hang fel­készületlenül éri, tehát jobban ingerli öt, mint a fiatalokat. Ezt hát vegyem célzásnak? Egyáltalán miért érdekel en­gem ez a zajos téma? Harminc méterrel a fülorvosi rendelő­től szinte cinikusan a fülembe visít egy körfűrész. Százhúsz decibellel — dok­tor Sinka szerint. A főváros kellős köze­pén. Mintha ezeket a deszkákat másutt nem lehetne lécekre szeletelni!... Igaz, az ács fülének sokkal jobban árthat, mint az én véletlenül erre tévedt fülem­nek, viszont az is igaz, hogy engem nem fizetnek azért, hogy hallgassam. Se a többi járókelőt. 5. Nemrégen olvastam valahol, hogy ab­szolút csendben, tehát mondjuk egy teljesen hangszigetelt szobában egy ki­csit megbolondul az ember. Hallucinál, mindenféle rémlátomásai lesznek. (A háború alatt ez történt a kanadai radar­kezelőkkel, akik ilyen helyzetben telje­sen ok nélkül összevissza riadóztatták a légvédelmet.) Nem óhajtunk tehát abszolút csön­det, nem akarunk egy kicsit sem meg­bolondulni. De valami középút mégis kellene az abszolút csend és az őrjítő lárma között. Prand! Sándor felvételei Évek óta halljuk, sőt a statisztikai kimutatások is igazolják, hogy mun­kahelyeken, üzemekben aránytala­nul növekszik a hivatalnokok száma. És ezen a téren nem változtatott még a nagy teljesítményű kibernetikai számítógépek alkalmazása sem. Sőt, mintha ezek valamilyen módon még hozzá is járulnának ennek a folya­matnak a felerősítéséhez. A hivatal­nokok számának csökkentésével ál­landóan foglalkozunk, és az ötvenes években például célul tűztük ki het­venezer ilyen dolgozó átirányítását a termelésbe. Persze gyenge ered­ménnyel; tudniillik az történt, hogy az egyes hivatalok dolgozói elmentek ugyan az üzemekbe dolgozni, de nem a közvetlen termelésbe, hanem ismét csak az adminisztrációba. Ed­dig hivatalban végezte el ezt a mun­kát, most meg a termelő üzemben. A helyzet tehát nem változott. Olyan bűvös kör ez, amiből nem tudunk kilépni, pedig erre vonatkozóan van­nak a központi szerveknek határoza­tai is. Ezen a problémán gondolkod­tam, és feltettem a kérdést magam­ban, vajon mi is ennek az oka? Szerintem valószínűleg az, hogy az üzemek és vállalatok vezetői nem realizálják kellőképpen és következe­tesen a központi szervek határozata­it, sőt több esetben ezekkel ellentét­ben cselekszenek, ahelyett, hogy gondoskodnának az adminisztratív apparátus csökkentéséről, illetve leg­alább egy szinten tartásáról, sokkal kényelmesebbnek tartják az újabb adminisztratív funkció létrehozását. Véleményem szerint több és alapo­sabb gondot kellene fordítani az új adminisztratív funkciók kialakításá­nak szükségességére. Az az érzé­sem, hogy sok esetben indokolatlan új előadói funkciókat hozunk létre anélkül, hogy közelebbről megnéz­nénk, nem lehetne-e megoldani az új előadó munkakörébe tartozó problé­mát a már meglévő adminisztráción belül, természetesen alaposan ismer­ve az egyes előadók munkakörét. Mert valahol itt van a dolgok lénye­ge. Amikor azt képzeljük, hogy a célszerűsítés csak a termelésre vo­natkozik, az adminisztrációra nem. Márpedig ez tévedés. Az emberek képességeinek és a munkaidőnek a teljes kihasználása ezen a területen is törvény. Például egy embernek íróasztalt adunk, félév múlva már gépírónőre van szüksége, elkezdi gyártani a jelentéseket és a beszá­molókat, javaslatokat és határozato­kat dolgoz ki a vezető szervek szá­mára, egy éven belül pedig már bebizonyítja, hogy egyedül nem tudja végezni a munkát, újabb hivatalnok­ra van szükség, jön az újabb előadó, mégtöbb jelentés, még több határo­zat, és minden kezdődik elölről. Mert minden funkciónak és íróasztalnak megvan a maga „önszaporító" ké­pessége. Központi szerveink fő törek­vése, hogy elsősorban a közvetlen termelési folyamatban résztvevő dol­gozók számát emelje, tekintettel arra, hogy egyes iparágazatokban ál­landóan érezhető a munkaerőhiány. Olyan jelenséggel is találkozunk, hogy egy-egy szakközépiskolás az iskola elvégzése után vonakodik a gyalupad vagy egyáltalán a munka­pad mellé állni. Inkább jóval keve­sebb fizetésért vállalja a technikai rajzoló funkcióját, arra gqndoh/a, hogy ez felel meg jobban képessége­inek, hisz ő érettségivel rendelkezik, és mégsem illik, hogy a szakmun­kásképző végzőseivel együtt manu­ális munkát végezzen. Az ilyen gon­dolkodás folytán az üzem vezetőinek „jóvoltából" kiesnek a közvetlen ter­melésből azok, akik a munkásosztály legképzettebb részét képezik. Gon­doljuk csak el: ha ezt a jelenséget normális folyamatnak tekintjük, ak­kor fel lehet tenni a kérdést: mi lesz tíz, húsz év múlva, amikor a mai szakiskolák is önteni fogják az érett­ségizett szakmunkásokat, és ha ezek között is akadnak majd olyanok, akik a közvetlen termelői munkában való részvételt rangon alulinak tartják. Ki fog akkor termelői munkát végezni? Ki fogja a legújabb tudományos ku­tatások eredményeit, az új technoló­giát realizálni a munkahelyén? Az egyik oldalon hangsúlyozzuk a mun­kásosztály vezető szerepét, a terme­lőmunka megbecsülését, a másik ol­dalon sokan úgy vélik, hogy ez mind szép, de csinálja valaki más? A köz­vetlen termelésnek állandóan több és több szakképzett munkásra van szüksége, mert egyedül ez az előfel­tétele a termelői munka egyre maga­sabb szintre való emelésének, a mennyiségi és főleg minőségi munka állandó növekedésének. 3

Next

/
Thumbnails
Contents