A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám
készülődő érzékszerveim kivetették a tolakodó fényt, kivetették a szemem elé röppenő benyomásokat. Agyamban még a tegnapi hőség zúgott, aludni kívántam. Lehunytam a szemem, de égett a szemhéjam. Útitársam kinyitotta az ablakot. Beszippantottam a kintről jövő édeskés füstszagot. Megkérdeztem: — Nem reggelizhetnénk meg valahol? Megálltunk egy büfé előtt valamilyen kisváros peremén. Az ablaknál álltam, tejet és zsemlét rendeltem. Reggelizés közben néztem az udvart. Elhanyagolt parkba torkollott. A hajdani tóban kacsák úszkáltak. Törékeny kép. akár egy kínai vázán. A pocsolya világoskék gyermekszemeket és tejet lefetyelő macskát tárt elém. Az álarcos sokaság gonoszul kicsúfolt. A fekete-sárga táncoló álarcok csúfondáros farsangi dalt énekeltek, s a menet élén majom módra ugrándozott az összenőtt szemöldökű férfi. Tehát mégiscsak kelepcébe kerültem. Becsaptak, félrevezettek. Igaza volt a postamesternek. Valami sötét ügybe keveredtem. Illetve Lika kevert bele. Ártatlanul, romantikusan és rafináltan. Alaposan rászedett. Oly mesterien játszott, hogy még most sem tudom, hányadán állok. Tökéletesen sikerült a terve, ostobán belesétáltam a kelepcébe. Helena pedig kellőképpen asszisztált a szertartásnál. Csak azt nem tudom, önszántából-e vagy más akaratából. Egyébként — meglehetősen furcsán viselkedett, s utolsó tettével mintha menekülni akart volna valami elől. Ezzel arra utalt, hogy felborult az egyetértés közte és a postamester „aranyásói" között... Útitársamtól megkérdeztem, miért éppen Z.-ben van rám szükségük. — A helyszínen majd mindent megtud — válaszolta hivatalosan. Aztán már mindenféle másról beszélgettünk. Útitársam balatoni nyaralását, a viharokat, a strandot, a csárdákat emlegette. Egy óra múlva megérkeztünk. Z. város. A régi kolostor épülete. Széles kapu. A négyszög alakú boltíves helyiségben a rácsos barokk ablaknál egyenruhás százados állt. Kurta, ezüstös oldalszakáll, és Traianus császárra emlékeztető római arc. Napszemüveget tartott a kezében. Amikor beléptem, a szemüveget a fiókba csúsztatta, és elém jött. Kísérőm átadott neki egy papírlapot, valamit súgott neki, a százados bólintott, kezet nyújtott és bemutatkozott. Majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy foglaljak helyet vele szemben. Ő is leült az asztalhoz, s egy ideig szótlanul nézett rám. Aztán ellenőrizte a papíron feljegyzett személyi adataimat, gondolkodott, megfelelő szavakat keresett. — Tudja, miért kérettük ide? — Sajnos éppen ezt nem tudom. A százados fészkelödött. — Szükségünk van önre, M. úr. Komoly dologról van szó. Különben nem húztuk volna ki az ágyból. Nem szabad ránk ezért haragudnia. Illendőségből tiltakoztam. — Rendben van, de én egyáltalán nem tudom, mi történt. A római arcon elnéző mosoly suhant át. — Éppen öntől akarjuk megtudni. — Tőlem? És mit? A római ismét elmosolyodott. — Értem a meglepődését, a kíváncsiságát SZŰZZEL is, de semmi többet nem mondhatok. Tárgyilagos vallomást kérek öntől. A zöld jegyzetfüzet után nyúlt. — Egyelőre semmivel sem gyanúsítjuk. Csak mint tanú van jelen. Előre figyelmeztetem azonban, hogy vallomása roppant fontos. Kint galambok csapkodtak a szárnyukkal. Egyáltalán nem éreztem, hogy Z.-ben vagyok. Idegen főtér kis darabját láttam, de érzékeltem az aszfaltbuborékokat, a szalmakalapot, az anyajegyes női keblet, Dušan elutasító tekintetét, Helena csúfondáros mosolyát ... — Fáj a fejem — mondtam. A római átnyújtott egy tablettát, és a mosdóra mutatott. — Ott a pohár és a víz. Izzadt tenyeremben meg-megcsúszott a pohár. A vízben érezni lehetett a klórt. Eszembe juttatta a kaszárnyát. A víz és az üveg fényjátéka elterelte a figyelmemet. Úgy éreztem magam, mint egy bűvész kezében. A mosdó tele volt virágszirommal, s a menynyezeten színes mozaikapostolokat láttam. A római hangja ébresztett fel. Telefonált valakinek. Az agyam lassan kitisztult, beszélni kezdtem. Részletesen elmondtam, hol voltam és mit csináltam tegnap estétől ma reggelig. Röviden megemlítettem azt is, hogyan ismerkedtem meg Likával, beszéltem még Helénáról, a feleségemről és a szanatóriumról is. Traianus nem szakított félbe, jegyzetelt, csak időnként mondott egy sötét hm-t vagy egy világos ahá-t. Végül átfutotta feljegyzéseit, és két határozott könyvelői aláhúzással lezárta. — így ... ez összesen huszonnégy óra ... A kritikus időpontban a vonatban tartózkodott. Több papirost összeegyeztetett, és gondterhelten ráncolta a homlokát. — Vallomását, természetesen, még alaposan ellenőrizzük. — Kételkedik? Letette a ceruzát, és nagyvonalúan beismerte: — Tudja ... mi majdnem mindig kételkedünk. Szükségünk van még néhány bizonyítékra, akkor majd vallomása pontos és világos lesz. — Valami nem egyezik benne? — Egyezni egyezik, de ... — De? — Valami hiányzik a vallomásából. — Micsoda? — Utazásának igazi oka. Nem akartam részletesen elmondani Likával megbeszélt játékunkat, ezért nagyon egyszerű magyarázatot adtam: — Kiváncsi voltam, látni akartam. A százados kiegyenesedett, és önkéntelenül megjegyezte: — Pár órával a halála előtt. Eltátott szájjal bámultam a kőarcra. — Lika ... halott? Üres szavak. Hiszen élve sosem láttam. Lika helyett elképzeltem a halott bizánci hölgyet, majd nyomban élesen belém hasított az ősz, a szép hölgy, a vadászkastélybeli mese, a piros kerekű hintó és a kocsizörgés kevéssel ezelőtt, hogy először hallottam Lika hangját. Mintha a fal mögül jönne a kérdés. — Ismeri ezt a cipőt? Olajzöld női körömcipőt mutatott nekem, de én nem láttam... A tavaszi ködben törékeny tamariszkuszbokrok, csillogó sókristályok, vibráló tengeri fények fodrozódtak. Parázsló napkorong és velem szemben lépkedő fekete asszonyok. Valahol fölöttem zongoraszonáta trillázott. (Kopasz Csilla fordítása) POÉTIKAI ISKOLA Koncsol László : Verslábak 1. Jambus Ti-tá, ti-tá — ti-tá, ti-tá, ti-tá. A jam bus támolyogva jár: ti-tá. így száll a kővel sebzett kék madár, így leng a hulló hárslevél, ha múlt a nyár. Galambtorokban búgó fájdalom. ritmusba rejtett szánalom. 2. Tribrachys fakopács Ti-ti-ti, ti-ti-ti. kalapál, te-te-te, te-te-te. nekidől, Ilyen az iciribelevág, piciri cinege. odasujt. Idefut, odafut. belerág. kiszalad, elakad, s ki-ki tél, szereti a falut. be-be nyár, keveri a havat. ficserél. Meleg-e az a mag ? kiabál. Fagyos-e, deres-e? Idekap, odakap. Meg is inszedi a cinege. dúl a hó Eszes a, konok a leve, ring picinye, örege. a hajó sürög a, forog a, (a papír, pörög a cinege. mit a víz-Föl a fej, fölinai, re a kikefölinai, le a fej. leti hírleinal, föl a fej. re a kisle a fej, leinal. fiú bíz) Pörög a cinege. a patak sürög a, forog a taraján, picinye, örege, ha a mageszes a, konok a. rakomány-Szedi a cinege. nyal a sík idekap, odakap. fele tör. fagyos-e, deres-e. s ha besikmeleg-e az a mag. lik a kör-Keveri a havat, be, a síszereti a falut, ma tükörkiszalad, elakad. be: a tó idefut, odafut. ma a jó. Ilyen a cinege: nem a hó! iciri-piciri. Ki-ki hó! Te-te-te, te-te-te, ti-ti-ti. ti-ti-ti. Ti-ti-té, ti-ti-tá. pici lény, 3. Anapaestus de király. Ti-ti-té, pici test. ti-ti-tá, nagy erő. ti-ti-té, jegeket ti-ti-tá... terelő, Ki-ki tél. s ez a test be-be nyár, le nem áll. mi csak él, ez a csőr kiabál. be nem áll, s jön a délmíg e sárszaki hő. foci ten, jön a szél. gelye nyár az eső, fele nem jön a nap. dűl... jön a kék. meg a nap-Ki-ki tél. teli lég. be-be nyár, s cinegénk ki-ki tél, kiabál. be-be nyár... 11
