A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-21 / 25. szám
Hidat építeni (Tízéves a brnói Kazinczy Ferenc Diákklub) Brno nevének hallatán az idegennek mindenekelőtt két dolog jut az eszébe: ez a város hazánk második legnépesebb települése (lakóinak száma több mint 360 ezer) és színhelye az immár világhírűvé vált nemzetközi vásároknak. Az ide ellátogató turista ennyivel rendszerint be is éri, pedig Brno (vagy ahogy a magyarok gyakrabban nevezik Brünn) sokkal többet jelent az itt lakóknak. Fontos ipari és közigazgatási centrum, országszerte ismert intézmények: kutatóintézetek, színházak működési helye. S nem utolsósorban — egyetemi város. Felsőfokú oktási intézményeiben - például a Purkyné Tudományegyetemen vagy a Műszaki Főiskolán - évente több ezren szereznek oklevelet. Ezek között jónébóny csehszlovákiai magyar is található. Róluk, s általában a Ernában tanuló magyar diákokról ezidáig nem sokat hallhattunk, legalábbis lényegesen kevesebbet, mint a Prágában tanuló magyarokról, pedig számuk viszonylag jelentős: az 1978—1979-es iskolaévben például több mint 260 csehszlovákiai magyar hallgatója volt a brnói főiskoláknak, egyetemeknek. Döntő többségük műszaki pólyára készül, s ők alkotják a tíz esztendeje működő Kazinczy Ferenc Diákklub gerincét is. S ha már leírtam a klub nevét, illő, hogy részletesebben is szóljak róla, már csak azért is, mert igen fontos szerepet játszik a Brnóban tanuló magyar diákok életében. Az elnevezés genézisével kell kezdenem. Brnónak magyar vonatkozású emlékei is vannak, s többnyire szomorú emlékek ezek. A Habsburg-uralom idején Brünn számos magyarnak volt kényszerlakhelye; sőt egészen pontosan fogalmazva nem is maga a város, mint inkább a birodalomszerte hírhedt várbörtöne, a Spielberg. Itt raboskodott a Martinovics-összeesküvésben való részvétele miatt a kiváló magyar irodalmár, nyelvújító és irodalomszervező Kazinczy Ferenc is, akinek hősies magatartása és a magyar nyelv s irodalom fejlesztése érdekében kifejtett munkássága méltán lebeghetett példaként a majd' kétszáz évvel később Brnóba került magyarok előtt. A névválasztás tehát nem egyszerűen tisztelgés volt a nagy magyar író emléke előtt, hanem feladatvállalás is egyben, amely kezdettől fogva meghatározta a klub tevékenységét. Kazinczy neve kapcsán egy további párhuzam is ide kínálkozik: a tíz évvel ezelőtt klubot szervező Oláh Gábor legalább olyan nehéz feladatra vállalkozott, mint a magyar irodalmi életet szervező Kazinczy annak idején. Tehát hogyan is kezdődött? Szálján erről az egyik legiletékesebb, az egykori brnói magyar diák, Oláh Gábor gépészmérnök, a komáromi (Komárno) gépipari szakközépiskola tanára.- 1967-ben kerültem a morvaországi metropolisba, egy számomra teljesen idegen környezetbe, s bizony nagyon egyedül éreztem magam. Eltartott egy ideig, amíg megbarátkoztam a várossal és sikerült rábukkannom néhány magyar diókra. Akkoriban olvastam valamelyik lapunkban a prágai Ady Endre Diákklubról, s barátaimmal elhatároztuk, hogy Brnóban is szervezünk valami hasonlót. Igen módszeresen vágtunk neki a dolognak: felkerestük az összes brnói főiskolai kollégiumot, a névjegyzék alapján kitippeltük azokat, akiknek magyaros hangzású nevük volt és meglátogattuk őket. Olykor persze melléfogturik, de így is sikerült vagy harminc-negyven embert összeszednünk. Eleinte szó sem volt a hagyományos értelemben vett klubéletéről, összejöveteleink inkább afféle ismerkedési estek voltak. Később aztán, amikor jobban is megismertük egymást, rendszeresebbé váltak ezek a találkozók, s ekkor határoztuk el, hogy valamilyen műsorral tesszük színesebbé az összejöveteleinket. Nem tagadom, hogy a prágai „Adysok" példája lebegett a szemem előtt, akik a „szórakozva művelődni^ szellemében alakítgatták a moguk klubéletét. Persze, a mi helyzetünk jóval nehezebb volt mint az övék. A KAFEDIK-nak sohasem volt önálló klubhelyisége, mindig ott rendeztük meg az estjeinket, ahol lehetőség kínálkozott. Ez nagy mértékben megnehezítette a rendszeres klubtevékenységet, s gátolta a tagság aktivitásának fokozását is. Mindent egybevetve, az indulás hősi, de sok kudarccal teli időszaka volt a klubnak. Oláh Gábor 1972-ben fejezte be főiskolai tanulmányait és visszatért szülővárosába, s így érthető módon megszűntek kapcsolatai a KAFEDIK-kel. Az 1972 utáni időszakról Stubendek László villamosmérnököt faggattam, aki 1977-ig volt brnói magyar diák, s jelenleg a komáromi hajógyárban dolgozik mint konstruktőr.- A klubmunkát akadályozó körülményeket sajnos nekünk sem sikerült kiiktatnunk, báranynyival azért könnyebb volt a helyzetünk a Góborékénál, hogy örvendetesen gyarapodott a taglétszám. Sokféleképpen igyekeztünk tartalmasabbá tenni a munkánkat. Közös színházlátogatásokat szerveztünk, irodalmi összeállítósokkal próbáltuk meg elmélyíteni és gyarapítani humán ismereteinket, s ezt azért is tartottam fontosnak megjegyezni, mivel a klubtagok zöme műszaki pályára készült, tehát nemigen volt egyébként alkalma a magyar irodalommal való találkozásra. A Prágában tanulók dolgát nogy mértékben megkönnyíti e tekintetben a Prágai Magyar Kultúra, ahol magyar könyvek és folyóiratok kaphatók, és a Magyar Kulturális Központ, ahol gyakran rendeznek irodalmi esteket és vetítenek magyar filmeket. Brnóban ilyesmi nincs, ezért teljesen önmagunkra voltunk utalva.- Laci, megfeledkeztél Prózák professzorról - szólt közbe Stubendek László felesége, oki szintén brnói diák volt, s jelenleg orvosként dolgozik Komáromban.- Valóban, pedig a brnói Hungarológiai Intézetnek, s kiváltképpen vezetőjének, Pražák professzornak sok mindent köszönhetünk. Ö segített nekünk az irodalmi estek összeállításában, s gyakran eljött a klubtalálkozóinkra is.- Miiyen kapcsolataitok voltak a cseh kollégákkal? - kérdezem.- Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy barátiak. Nemcsak a tanulásban segítettek, ha látták, hogy ezt vagy azt nem értjük, de szóltak az érdekünkben, ha helyiségre volt szükségünk, s természetesen eljárogattak a klubba is. Azt hiszem nem túlzók, amikor kijelentem, hogy nagyon megszerettem ezt a várost, az itt élő embereket, s csak azt sajnálom, hogy nem volt módom jobban is megismerni őket. Ahhoz öt esztendő nem elég. S meq kell vallanom, kicsit szomorú voltam, amikor végleg itt kellett hagynom Brnót. Marikával, a feleségemmel gyakran felidézzük a közösen eltöltött diákéveket, s s olykor nosztalgiával gondolunk a Brno környéki kirándulásokra, a hangulatos szalonnasütésekre, mert ilyesmi is volt, egyszóval a gondtalan diákkorra. Természetesen nemcsak Stubendek László és felesége gondol vissza szívesen a Brnóban eltöltött esztendőkre, hanem valamennyi egykori brnói magyar diók, s azt hiszem a ma még diókoskodók szíve is megsajdul egy kicsit, ha arra gondolnak, hogy előbb-utóbb nekik is el kell menniök. Minden bizonnyal így van ezzel Juhász Ferenc, harmadéves gépészhallgató is, a KAFEDIK jelenlegi vezetője, de beszélgetésünk idején fontosabb gondokkal volt elfoglalva. Azon a napon tartotta ugyanis a klub a fennállásának tizedik évfordulója tiszteletére rendezett ünnepi estjét, s bizony még sok elintézni való probléma várt az elnökre. Másoktól tudtam meg, hogy azon a héten jó ha tíz órát aludt össze-vissza, s egyébként is sok idejét lefoglalja a klubmunka irányítása. Az ünnepi estre meghívták az egykori brnói magyar diákokat és más CSEMADOK-klubok képviselőit is, számukra szállást kellett biztosítani, s közben a kibérelt helyiség körül is adódtak nehézségek, szóval nem volt irigylésre méltó Juhász Ferenc dolga. Ennek ellenére nem láttam az arcán csüggedést, s amikor egy pillanara megállt, hogy kifújja magát, nem a gondokról beszélt, hanem az elképzeléseiről, arról, hogy mit és hogyan kellene csinálni, hogy emelkedjen a klubmunka színvonala, hogy nagyobb legyen a klubtagok aktivitása.- Hidat kell építenünk - mondta. — Olyan hidat, ami összeköt bennünket önmagunkkal, a csehekkel, morvákkal, szlovákokkal, múlttal és jelennel. Olyan hidat, amilyenről Fábry Zoltán és Sütő András álmodott. LACZA TIHAMÉR HÉTVÉGI LEVÉL Ebben a levélben azokkal az elvtársakkal kívánom kicserélni a nézetemet, akik mint a CSEMADOK KB tagjai a Központi Bizottság legutóbbi ülésén felszólaltak és bírálták a Hétben ,.Van-e költészetünk?“ címen közölt vitasorozatot, mondván, ők is úgy érzik, hogy a műveltségi hiányérzet most dühöng ott fenn Bratislavában, eszik egymást az írók, mi meg kellő tisztelettel fogadjuk őket az íróolvasó találkozókon, ha eljönnek ... Meggyőződésem, hogy az említett vitát a Hét olvasóinak többsége, főleg az értelmiségiek, pozitívan fogadták. Mégis szükséges a fenti vitafelszólalásokra válaszolni, mert valószínű, hogy nem egyedülálló az ilyenfajta elmarasztaló vélemény. Nos. nem tudom, hogy egyesek miért minősítik a véleménycserét, az állásfoglalások és álláspontok tisztázódására irányuló törekvést úgy. hogy az írók eszik egymást, őszintén szólva én nem ezt a következtetést vontam le a vitából. A vita célja az volt. hogy a Hét hasábjain fórumot biztosítsunk a véleménycserének, elősegítvé a nézetek tisztázását és ez szerintem sikerült is. Ezen túlmenőleg pedig igen nagy pozitívum, hogy a vita keretében a lap hasábjain hallatta hangját irodalmunk jóformán valamenynyi jelentősebb képviselője. Lám. hol tartunk, amikor az építő bírálatot értelmezzük: mindenféle következtetést levonunk belőle, csak azt nem, ami a lényeg. Ez pedig: a véleménycsere és az álláspontok tisztázása nem jelenti azt. hogy az írók eszik egymást. Nem jelent egymás egzisztenciája elleni támadást. Ellenkezőleg, célja közös ügyünk támogatása, a nemzetiségi kultúra fejlesztése. A véleménycsere, a bírálat, a nézetek tisztázása a szocialista társadalomban a legtermészetesebb dolog kell legyen. Am úgy látszik nem az. s ezt megerősítette a CSEMADOK KB legutóbbi ülésén néhány felszólaló is. Rákfenénk. hogy minden bírálat és párbeszéd mögött hátsó gondolatot keresünk. így aztán nem lesz természetes az. aminek annak kellene lennie, és természetessé válik az. ami a szocialista társadalom lényegétől teljesen idegen. Egyesek olyan nézeteket is hirdetnek, hogy az irodalom körüli vita nem érdekli a csehszlovákiai magyar munkást és parasztot. Nos, szerintem az ilyen nézetek helytelen gondolkodást tükröznek. Mert ezek szerint a nemzetiségi irodalmunk körüli problémákat úgy kell kezelnünk, hogy ez kizárólag az írók dolga, semmi köze hozzá a munkásnak és földművesnek. Pedig ezek az irodalmi alkotások éppen nekik íródnak, ők ezeknek a fogyasztói. Micsoda közgondolkodásra vall az ilyen nézet? 3 Oláh Gábor (a kép bal oldalán) és Juhász Ferenc (Fodor Ferenc felvétele)
