A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-14 / 24. szám
A Csallóközről, sokunknak szőkébb hazájáról nagyon keveset írtak eddig. Kevés regényt, kevés verset, kevés mesét és nagyon kevés tudományos könyvet. Szép nagy szigetünk egész irodalma nagyon kis helyen elférne. Pedig évezredek óta lakott terület a Csallóköz. Írták már unalmasnak és tündérszépnek, derűsnek és félelmetesnek, nagyon gazdagnak és nagyon szegénynek, boldogság honának csakúgy, mint a bánat földjének. Akkor hót mi az igazság? Hisszük és tudjuk, hogy kisebb szülőföldünk múltjo szolgálhat annyi tanulsággal, mint — mondjuk — az özönvízről, a bábeli nyelvzavarról, Jerikó ostromáról, Szodoma és Gomorra pusztulásáról szóló bibliai történetek. Éltek itt is bőven Káinok és Ábelek, sok-sok bárkát épített itt Noé, száz- meg százezer Abrahám áldozto fel valóban o fiát a legszentebb oltáron, várták itt is a galamb hozta béke és nyugalom olajágát, innét is ezreket hurcoltak örök rabságba, küldtek száműzetésbe, imádták itt is az aranyborjút, ismerték itt is az egy tál lencse meséjét.. . Itt, a Csallóközben nemegyszer volt vízözön, nemegyszer fújták meg a végítélet harsonáit. Ha Bábel haszontalan tornyát nem is itt építették, emeltek gátakat, töltéseket és erős, védelmet nyújtó falakat. Mitoszi hősként a vízből teremtette meg magának a földet a csallóközi ember, amikor halmot emelt a folyam iszapjából, homokjából, hogy hajlékot építhessen ró magának s szeretteinek. Mivel a Csallóköz nem egyetlen nagy sziget volt, összefüggő védőtöltésekről a honfoglalás után még legalább hot-hétszáz évig szó sem lehetett. Először minden család, később egy-egy helység csupán a maga többékevésbé állandó jellegű lakóhelyét védte töltésekkel. Felszántott területekről — legalábbis nagyobb megművelt területekről itt - akkoriban nem lehetett szó. A Csallóköz gazdagságát a kimeríthetetlen, a legperzselőbb nyárban is zöld legelők adták meg. A legelők titka pedig éppen a gyakori árvizekben, a talaj nagy vízgazdagságóban volt. A legelőnek, a kaszálónak inkább használt, mint ártott oz árvíz. Gútóról írja a krónikás a tizennyolcadik században: „Ha a széna nem volt veszélyben, a gútaiak megnyitották a védőtöltéseket, hogy csak járja a víz a kószálok és a legelők területét ..." Ez volt Gúta kincse. Bár nagy állattóllománya volt, a tizenkilencedik század első felében még 200 000 mázsa szénát adott el évente. A Csallóköz elszegényedése - bármilyen visszásán hangzik is - az állandó töltések építésével, az árvízmentesítéssel és a vizek lecsapolásával kezdődik. Az immár megművelhető földekre rávetették magukat a kapzsi nogyurak. Megnőtt a föld értéke, és a Csallóköz megszűnt könnyen védhető terület lenni. A föld zömmel a királyaink által behívott papok és idegenek kezére került. Az idegeneknek a dolgozó magyar nép fölé kerekedését igazolja az a tény is, hogy a XIV. század közepéig ismert szózhetvenhárom nemes csalód közül mindössze hat nagy- és három kisbirtokos csalód magyar eredetét tudták kimutatni. „A pusztítás és folytonos szolgaroblás folytán a folvok nagy része, jó harmada lakatlanná válik. Mert a folytonos háborúskodásban a szolga, a jobbágy szenvedett legtöbbet, akit. hogy kárt tegyenek ellenfeleikben, ha elhajtani nem sikerült, leöltek." S a kiirtott magyarság helyére természetesen mindig idegen népek települtek be ide. Szinte csoda - hogy az ellenség «hathatós" közreműködésével - saját urainknak nem sikerült o magyar népet teljesen kiirtaniuk. Maga a kalocsai érsek is kénytelen felszólalni az érdekükben: »Úgy bánnak a jobbággyal, mint ahogy a marhával sem illenék; még Törökországban is jobb a helyzete, s attól lehet félni, hogy tömegesen kivándorol oda." Burgio bíboros Írja 1526-ban a pápának: „A jobbágyok, ha a szultán szabadságot ígér nekik, a nemesség ellen még kegyetlenebb lázadást támasztanak, mint a kereszteshadjárat idején." 1529-ben Szulejmán üresen találta a komáromi várat, mert a német őrség mindent felgyújtva, gyáván megszökött és a csallóközi falvakat sarcolta végig. 1543-ban a törökök által szétvert császári zsoldosok pusztították a Komárom környéki falvakat. i547-ben Hortits János komáromi várkapitány hajtjo el a nagy- és kisfüssí jobbágyokat. 1664-ben »a törökök átjővén a Vágdunán, annak partjain három csallóközi községben a 40 éven felülieket levágták, a fiatalokat pedig foglyul ejték ... A törököknél a német egy hajszállal sem jobb." Egy pap, Gyulai Rudolf írja: „A jobbágy vagyon mindenkié volt: amit meghagyott az adószedő, a pap, a földesúr, azt elvitte a kóborló török, a magyar hajdú vagy a német zsoldos ... A jobbágyokat sújtó terheknek akkoriban se szeri, se szómo." Acsódy szerint a telkes jobbágyok és a molnárok átlag 102, a zsellérek 51 napon dolgoznak ingyen az uraságoknak. Nem is csoda, hogy például az ekecsi jobbágyok otthagyták falujukat és a törökök áltol megszállt országrészbe menekültek, hiszen a pogány legalább a hitükben nem háborgatta őket. Rávilágít o jobbágyság sanyarú helyzetére oz is, hogy csak 1652-ben engedték meg nekik a tettenért gonosztevők elfogását. Addig még ellenséges török vitézt sem ejthettek foglyul. Egy eset abból az időből, amikor Forgóch István volt a komáromi főkapitány: A jobbágyok elfogták a híres Ali béget. Megkötözve behozták Komáromba és vártak a jutalomra. Jutalom helyett a főkapitány durván rójuk rivollt:- Hogy mertek ti. condra paraszt létetekre elfogni egy vitézlő renden lévő embert? Tüstént oldjátok meg a kötelét s adjátok vissza kardját! Vagy olvassuk el az óriási terhek ellen tiltakozó ekeli szegénység levelét! »Tekintetes Nemes Vármegye! Kénysieriltelünk Nagyságtokat és Kegyelmeteket ez alázatos írásunkkal megtalálnunk, mivel jól tudgya Nagyságotok és Kegyelmetek is közönségesen miképpen szállottának ezen mostani quártélos németek vármegyénkben, az hertelen dislocatio miatt hova több, hova kevesebbek, mivel penig Eklet nem régen szállottuk meg és mostis ugyan jó, ha 4 vagy 5 ház vagyon az, kik tartjuk ezen reánk szállott hét németet egy asszonynyal, gyermekestül s nyolc lóval, az kiket penig közülünk ott értis ez német karácsony innepeiben, azok közül ide beszöktek Komáromban és azok az kit tartottak hármat, csakis reánk szállottak. Az ott possessionatus nemes uraim penig semmi segítséggel nem akarnak lenni, noha nyaratszaka ottan takaróznak és onnajd élnek ide be Komáromban. Minek okáért alázatosan kérjük Nagyságtokat és Kegyelmeteket, talállyon mentül hamarabb oly módot, hogy az németekhez vitessen el, mert lehetetlen négyen 14 portiót tartanunk, zsellérek lévén, most is azon németek tiszti Keszire vitette egyik emberünket, úgy eresztvén ma el, hogy az pénzt ma kivigyük nékiek vagy itten tegyük le..." Ugyanilyen hangnemben íródott a nagykesziek és a noszvadiak panaszlevele is, sok más levéllel egyetemben. Dehogy segít a vármegye! Hiszen a vezető helyeken ugyanazok a népnyúzó urak ülnek, akik először és legalaposabban nyírják le jobbágyaik „gyapját". Sőt, még a hódoltsági területen lakó jobbágyoknak is parancsolgat. 1663-ban például „minden húsz hódolation és minden negyven hódolt háztól" egy embert rendel ki hajóvontatásra. Gróf Zichy István országbíró, Komárom vármegye főispánja is látja mór, mi történik, és többek közt megírja Koháry Istvánnak, hogy a Csallóköz is annyira elpusztult, alig lehet-egy-két kunyhóban embert találni. „Szegény hazánk valóban nagy pusztulásra juta; ha isten hamar segítséget nem ad, éhenhaló elég lészen .. Az isten messze volt, a főnemesség közel. Egyik sem segített! A török kiverése után, az osztrákok folytatják a rombolás és gyilkolás művét. Kuruc és labanc hadak járják a Csallóközt, és rengeteget szenvedett ozon helységek jobbágysága, hol a császári had áttelelt vagy tavaszi szálláson volt. Abban az időben Széchenyi püspök írja Okolicsányinak, mit művel itt Heister osztrák generális: „Heister a parasztembernek puskaporral tölteti meg torkát, száját, azután meggyújtatja, s a hasán veti ki magát a por. Katonái sütik, nyúzzák elevenen a szegényeket, az asszonyokat az emlőjüknél fogva kötik fel a gerendához. így kínozzák őket..." Az 1848-as magyar forradalmat és szabadságharcot megelőző években került szóba komolyan a jobbágyfelszabadítás ügye. mégpedig a kémekkel, titkosrendőrökkel elárasztott pozsonyi országgyűlésen. Deák Ferenc, a hazo bölcse mondotta: „Kívánom nyolcszózados konstitúciónknak nyolcszázados igazságtalanságát enyhíteni, mert a nemzet virágzása nem képzelhető, ahol még a személybeli bátorság is privilégium, ahol azt a kisebb rész csak kizárólag gyakorolja." A jobbágyok bírhatási jogáról szólva helyteleníti, hogy: „valamely országban négyszázezer ember minden jussokkal bírjon, nyolc milliónak pedig, mely a hazát szintén vérével s életével védi, még csak birhatási jussa se legyen." S itt az igazsághoz híven meg kell jegyezni, hogy a jobbágyrendszer nem magyar különlegesség volt. Egyes országokban, jóval később került sor a jobbágyság felszabadítására, s még rosszabb volt a jobbágyság helyzete. A jobbágyrendszer a társadalmi fejlődés egyik lépcsője volt, s ezen a fejlődési fokon a magyar társadalom ugyanúgy átment, mint a szomszédos országokban. Különösképpen tehát nem a jobbágyság intézményéért kellett volna szégyenkeznie a magyar vezető rétegnek, hanem a jobbágyság lelketlen kizsákmányolásáért. De ez sem példátlan a történelemben ... N. LÁSZLÓ ENDRE GYÖKERES GYÖRGY felvétele 18